milyen kár a jegyzetekért. (a kéziratokat csíkokra, majd kockákra tépem. ami db-s, azt is. külön kupac, aminek az egyik oldalára még lehet írni, külön kupac a fényes papír, a karton és az újság. jövőre semmit sem fogok leírni, ez tarthatatlan – a papírra írt jegyzeteket voltaképpen még vizsgára készüléskor sem nagyon használom, csak az marad meg, amit rögtön gépelek. igyekszem olyan lassan haladni, hogy a tizenkét éves kori kütyüimre már ne legyen időm.)
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések