2017. március 27.

ma minden elromlott, ami csak elromolhatott.
számítottam rá, hogy így lesz, úgyhogy alaposan felkészültem, de hiába.
például hiába kezdtem a napot egy tízperces meditációval a dunaparton, csak 7.45-kor jöttem rá, hogy fogalmam sincs, hol van az iskola.
például kiömlött a vizem a táskámban (ezt nem is értem, nem vagyok már 12 éves).
például még időben rájöttem, hogy elfelejtettem tollat vinni, úgyhogy vettem a boltban kettőt, de egyik sem fog (ezt sem értem, a boltban kipróbáltuk az eladóval, mert mondta, hogy elég vackok).
például ELKÉPESZTŐEN fáj az éppen gyökérkezelt fogam, úgyhogy megettem egy egész doboz ibuprofént, de mint halottnak a csók, tényleg. nem tudok se tanulni, se dolgozni, se beszélgetni, de még enni sem nagyon. csak puhát.
például még valami, amit le sem merek írni, és sokkal rosszabb.

viszont megvolt ma a 20.000 lépés, duplán örökre egészséges leszek.

2017. március 24.

amióta utoljára írtam, azóta összefutottam valakivel két hét alatt két országban véletlenül, amikor előtte öt évig egyszer sem; rájöttem, hogy hiába szervezem meg mindig úgy a hazajövetelem, hogy "nekem jó bármikor, neked mikor jó?", a végén lesz egy nap, aminek mindig ugyanaz a koreográfiája: reggelizek W-vel, ebédelek X-szel, utána eszem egy sütit Y-nal (ő világított rá erre az ismétlődésre, "ez valami fura rituál nálatok, nem?"), ami mindig tovább tart, mint gondolom, este pedig Z-vel elmegyünk még valahova.
idén annyi változott, hogy voltak üresjárataim, és az üresjárataimat az irodában töltöttem, mint minden rendes felnőtt ember.
közben beszéltem a témavezetőmmel, mondta, hogy ne figyeljek arra, hogy a gyerekek mit mondanak (ideális esetben "vakon" kellene kódolnom, azaz nem lenne szabad tudnom, mi a kutatás célja, de persze mivel én kódolok, ez lehetetlen), csak gyűjtsem az eredményeket, úgyhogy gyűjtöm. csak sajnos a barátaimat mindig elfelejtem letesztelni.

2017. március 16.

milyen kicsi a világ!
magyar sztárbloggerek és volt szobatársak, mindenki a London Book Fairen van, aki számít, még én is ott osztogatom a névjegykártyámat boldognak, boldogtalannak. nem tudsz olyan messzire menni, hogy valaki ne köszönne rád, ami jó. (meg hogy nem messzire elkerülnek.) tanulgatom a szerepem, legközelebbre már tudni fogom.

ma végre beszéltem a témavezetőmmel megint, úgyhogy kicsit megnyugodtam, a készülés nagy részén túl vagyok. ez a jó hír. a rossz hír, hogy a 60-80 elsős mellett 20 felnőtt is kell (ez mindig így van a gyerekeknél, csak én elfelejtettem), úgyhogy mindenképpen kell írnom a barátaimnak, hogy gyorsan letesztelhessem őket is beszélgessünk. ha még egy kicsit kutatok, egy barátom sem marad.

2017. március 11.

reggel felébredtem, ránéztem a telefonomra, és örömmel állapítottam meg, hogy kijött a kedvenc podcastom új része. jól indul a nap, gondoltam, mire beérek a munkahelyemre, a This American Life feltölt pozitív energiával.
sajnos a mai rész egy fiúról szólt aki kórházba ment a mániás depressziós rohama miatt és lelőtte egy rendőr, úgyhogy mégsem indult annyira jól ez a nap. legközelebb inkább valami fikciót hallgatok.

2017. március 8.

Miért érzem vajon mindig úgy, hogy egy imposztor vagyok, amikor tanítani szeretnék. Beszélem a nyelvet, elvégeztem egy angoltanári kurzust, van valamennyi tapasztalatom. Csak azért, mert én nem iskolában szereztem az angoltudásom, nem lesz kevésbé érvényes.
Most már megtelt a naptáram, a napjaim gyönyörűen néznek ki, vannak délelőtti, elmenős óráim és esti, skype-os minden napra. Nagyon rosszkor megyek el 2 hétre (valójában a London Book Fairrel 3) és hagyom itt a tanítványaimat.Remélhetőleg nem vesztek el mindent, amit eddig felépítettem - nem tudom, hogy fogok tudni (fogok-e tudni egyáltalán) otthonról dolgozni, ha nem töltök majd időt a családommal meg a barátaimmal, azért leszek dühös, ha elvesztem a tanítványaimat, akkor azért.
Pedig milyen jó ötletnek tűnt, és tűnik még most is; jobban élvezem a munkát, amit csinálok, de jobban széttördelem magam.

2017. március 3.

vajon miért van az, hogy teljesen kezdő angolórát simán tartok végig célnyelven, nem ingok meg, amikor senki sem érti a feladatot, hanem addig mutatom és ismétlem, amíg mindenki meg nem érti, ha egy feladat kudarc, és senki sem érti meg, akkor gond nélkül túlteszem magam rajta és tanulok a hibámból, de teljesen kezdő (sőt, már nem is annyira kezdő) magyarórát nem merek a célnyelven (mármint magyarul) tartani, mármint mindig eldöntöm, hogy mostantól így lesz, mert ez az egyetlen értelmes nyelvtanítási módszer, hogy végig a célnyelven beszélsz, ebben hiszek, ezt tanultam az iskolában és én is így tanultam értékelhetően nyelveket, de aztán belépek a szobába, és angolul szólalok meg.
mondjuk angolul néha nincs választásom, ha magyarokat tanítok, akkor könnyebb meginogni (de nem szoktam), de nem csak magyarokat tanítok. nincs közös nyelv és imádom.
(pedig emlékszem, amikor gyerekeket tanítottam magyarra néhány éve a nyári táborban, akkor végig magyarul tartottam az órát, mert nem volt közös nyelv. nem értem, most miért nem megy.)

2017. március 2.

napló a nappainkból 5-6

ismerősök ismerősei jöttek hétvégére; olyan fiatalok, hogy korban közelebb voltak a gyerekhez, mint hozzánk. szimpatikus fiatalok, de már nagyon elszoktam attól, hogy Magyarországon milyen témák kerülnek elő a vacsoraasztalnál; megeszünk fejenként másfél quesadillát, játszunk egy kis scrabble-t, miért van mindenhol ennyi zsidó. az n word indokolatlan használata. szalonrasszizmus: ahogy Kirsten Dunst mondta a Hidden Figures-ben, I have nothing against y'all.
vajon milyen lennék és milyen lenne V., ha nem itt élnénk.

2017. március 1.

öt éve dolgozom a szolgáltatóiparban
és azt hittem, hogy egy idő után belejövök
mármint természetszerűen jobb leszel valamiben, amit sokat csinálsz (például a kávéfőzés, az pont ilyen)
de hiába csinálom sokat
nem leszek sokkal jobb
még mindig bosszantanak a buta vásárlók
még mindig nem tudom megtartani magamnak a véleményem
és még mindig csak azzal vagyok kedves, aki velem kedves (de azokkal nagyon. van egy csomó barátom. a munkatársaim mindig mondják, hogy your customers keep asking about you, when you're not here.)
van, amit meg lehet tanulni: megtanultam a szavakat. ha a vásárló akar valamit, akkor azt mondom, hogy of course, no problem at all, I'll do it right away, de az arcomon sajnos az van, amit valójában gondolok (pedig még mosolyogni is megpróbálok), az pedig sajnos nem tűr nyomdafestéket.
szeretném megtanítani az arcomnak, hogy azt csinálja, amit a szám mond, de nem megy
állítólag a megoldás az, hogy nem vagy ott érzelmileg
de én sajnos ott vagyok

úgy néz ki, hogy vannak olyan emberek, akik képesek erre
és vannak, akik nem.
így megy ez.

2017. február 27.

kicsit bepánikoltam a pénz miatt, úgyhogy mondtam a főnökömnek, hogy szívesen vállalok akár négy napot is, főleg, hogy végre kirúgták az együttműködésre teljesen alkalmatlan kollégámat, ezért minden öröm és boldogság, de erre meg hirtelen ezen a héten négyszer is tanítok, ebből kettő próbaóra (az egyik ráadásul nem szkájpon, hanem élőben), úgyhogy ha nem rontom el, akkor lesz itt munka rendesen. (mondjuk többen is kételkednek az angoltudásomban, köztük én meg a nagymamám. látjátok, milyen sikeresen építem a personal brandem, remélem, nem rettentek el mindenkit, aki rákattintott valamelyik hirdetésre, aztán be találta írni a google-be a nevem.)
mondjuk közben az is kiderült, hogy nincs otthon áram, ami a lehető legjobb hír, mert így semmi sem kötelez arra, hogy ott lakjak néhány napig (vagy akár a lakás közelébe menjek). éljen, még néhány évig tehetek úgy, mintha ez a probléma nem is létezne. ez a specialitásom, évekig húzni egy kellemetlen ügyet: kb. három év külföldön élés után vettem rá magam, hogy rendesen kijelentkezzek a rendszerből (TB, adó), mégsem büntettek meg (volt valami kiskapu), és évekig sunnyogtam, hogy a gyereknek nincs magyarországi lakcíme, milyen szörnyű dolgok fognak következni ebből, mire végül nyáron meg mertem kérdezni és amúgy nem baj, senkit sem érdekel, attól még nem esett ki véletlenül a rendszerből, vagy ilyesmi. remélem, a fogaim megcsináltatása is ilyen fájdalommentes lesz.

2017. február 23.

ma megvolt az első angolórám élesben, amiért kapok pénzt is meg minden. egyelőre tetszik ez az egyéni vállalkozó dolog, hogy csak három napot vagyok a kávézóban, de nagyon sok munka megy el azzal, hogy csak munkát keresek, és nem igazán találok semmit. még az is megfordult a fejemben, hogy hagyom is ezt az egészet és megpróbálok egy rendes munkát találni, de éppen próbálom ki az egyéni vállalkozást, hogy a saját magam főnöke lehessek. persze ez nincs egészen így, mert a megbízóid és a tanítványaid a főnökeid valamilyen szinten, de tulajdonképpen mégsem annyira kiszolgáltatott az egész. (egyelőre konkrétan zsebpénz szinten keresek ezzel, majd ha hirtelen elfogy a félretett pénzem, akkor kiszolgáltatottnak fog tűnni, gondolom.)
mindenféle tanácsokat olvasni arról, hogy hogyan marketeld magad, saját weboldal, állandó jelenlét mindenféle felületen - biztos megéri, ha ezt szeretnéd csinálni örökre. viszont én ebben nyilvánvalóan nem vagyok jó, hiszen ha az lennék, már nekem lenne a legnépszerűbb blogom a blogoszférában ezzel a tíz évvel a hátam mögött, de tulajdonképpen csak a barátaimnak írok (meg leginkább magamnak, mert rövid a memóriám).
ráadásul inkább bővítenék a több fordítás és szerkesztés irányába, mint a tanításéba, mert abban sokkal-sokkal jobb vagyok. (ugyanis nincs szükség hozzá arra, hogy emberekkel beszélgessek.)