hogy maga a felnőtté válás a trauma. amikor az ember rájön, hogy a szülei nem tökéletesek. és aztán azon múlik a kapcsolat, hogy a fiatal felnőtt el tudja-e fogadni, hogy nem tökéletesek. és azt mondja, hogy jó, senki sem tökéletes, még a szüleim se, de azért lehet őket szeretni. vagy azt mondja, hogy gyűlölöm őket a tökéletlenségükért, tönkretették az életem, miattuk vagyok olyan, amilyen.
az ember nem tud túllépni a szülein, pedig akar, tényleg akar, csak olyan ne legyek, mint ők, csak el ne kövessem ugyanazokat a hibákat. mindig ugyanazokat a hibákat, mindenki. megírnám könyvbe, de már megírta Háy János, annál jobban úgyse lehet. (már semmit sem lehet megírni, ezért az írás felesleges, írom most.)
mert ma azon gondolkoztam, hogy mindennek ellenére azt szeretném, ha majd a gyerekeimnek olyan apjuk lenne, mint az én apám. azért gondolkoztam ezen, mert erchegyia megkérdezte, el tudok-e helyezni nyolc királynőt a sakktáblán úgy, hogy ne üssék egymást, és el tudok (legalábbis én el tudtam). mert igazából nekem nagyon klassz gyerekkorom volt, mert a királyfi ott lakott az erdőben, a tündérek meg a gesztenyés úton, és néha meglátogattuk őket.
mert ma azon gondolkoztam, hogy szeretném, ha megint várna rám a suli előtt.
Megjegyzések