Bejegyzések

Bejegyzések megjelenítése ebből a hónapból: április, 2009

...viszontlátásra hát

utolsó tanítási nap. bizonyos személyeken és magán az ISKOLÁN ( ami főleg hangulat és emlék ) kívül a rutin fog hiányozni, a mindennapok unalmas, de rendszert, keretet teremtő monotonitása. ez az egész úgy van belénk karcolva, mint a padokba az ájlávjú. (mint fent, a rajzteremben, tizenéves Laci ♥ Juli- k, és arra gondoltam, hogy a szerelem elmúlik, de a padba karcolva örök ( de mennyire nem volt az ), és már talán a tanárok sem emlékeznek arra Lacira meg a Julira (dehogynem, a tanárok mindenre emlékeznek, NL is emlékezett arra, kivel járt 10 éve a fiúm ), de mi még mindig látjuk, és alákarcolhatjuk, hogy Kati LOVE Zoli , zárójel vége.) és ezek maradnak meg biztosan, a kávéízű reggelek énekkaron, Tündinéninél, Lacibácsinál, mikor hol, az utazás, a bizsergés a dolgozatok előtt, meg hogy az első verseimet a fizikafüzetbe írtam a pad alatt, meg a les rois du monde, meg... van még pár.

...itt hagyjuk kedves iskolánk...

most nagyokat ásítok. talán az este csúcspontja az volt, amikor rájöttünk, hogy nyolc óra múlva kezdődik a legeslegutolsó tanítási napunk, aztán másnap elballagunk. de ekkor már annyira nem tudtam élvezni a társalgást, csak morogtam, hogy jajj, a nadrágom. magamra borítottam a narancslevet, annyira magyaráztam, mennyire elképesztően rövid volt ez a tanév. már így megvannak azok a dalok, amik szerintem örökre, kitörölhetetlenül összeforrtak bennem az iskolával. csak néhány, de van, és bárhol, bármilyen körülmények között hallom majd meg mondjuk a ha lenne jövő-t, ez az egész utolsó év fog az eszembe jutni, a tavalyiak ballagásától mostanáig. vagy ha azt, hogy erdő mellett estvéledtem. vagy... akármennyire is patetikusan és elcsépelten hangzik, hét év akkor is hét év, és akarva-akaratlanul is befolyásolta ilyen-olyan irányban a személyiségünket az a tizensok ember, akit az elmúlt három napban meglátogattunk. meg azok is, akiket nem. és ki tudja, mi marad meg ezekből az emlékekből, kiből
elképesztően hiányzik a zene. erre ma jöttem rá, amikor trombitált egy srác nagyszünetben a folyosón. zenekarba akarok menni, most. hónapok óta nem fújtam semmit, meg sem fog szólalni a hangszer. (most a dorogi zenekar honlapján hallgatom a jó kis fúvósmuzsikát. jövő szerdától újra megyek, az már tuti. ma meg megvolt a nagy cukrászdázás, mert az van, hogy a hellesek mindig vittek a cukiba ballagási meghívót, és kaptak cserébe tortát. ez pedig egy igen jó hagyománynak tűnik. (és igen, gyönyörűen csodaszép tortát kaptunk az esztergom-kertvárosi Kovács cukrászdától, rá volt írva, hogy 13.b 2002-2009 , reklám vége.) meg egyébként is igen sokat ültünk ott Lacibácsival meg Gergővel. mindenből legutolsó órák. olyan furcsa, hogy soha többé nem lesz matekórám. soha, soha, soha többé.

...a mi időnk lejárt...

nem gondoltam volna sose, hogy a szerenád ilyen jó dolog. a suliban már tulajdonképpen nem csinálunk szinte semmit, csak az utolsó simításokat végezzük el hét év munkáján, már csak az "eztígycsináld"-ok, az "eztnerontsdel"-ek, a "soksikert"-ek vannak hátra. tanulni már lehetetlen, délután is, este is. lesz, ami lesz.
le a kalappal djp előtt . a zűrös év eleji interjú után, amiről bőgve jöttem ki, nem gondoltam volna, hogy egyszer még ezt mondom. meg van az a fehér rövidnacim, amire mindenféle helyekre mindenféle gombokat varrtam, mint a Gombos Jim, de leszakadtak. és ma, mivel képtelennek éreztem magam másra, hát rávarrtam egy párat. füleset is. szerintem nagyon jól néz ki, viszont nagyon nyom, ááá. meg ma leadtam a háromszáznégyes kulcsát.

most búcsúzunk és elmegyünk...

az első nap. csak képek, mást nem lehet. amikor a saját falunkban bolyongva keressük a megfelelő házat. jóég, csak meg ne lásson valaki, amint itt üvöltöm, hogy "half money". miért van az, hogy este nem utálják egymást az emberek? egyébként vicces volt, kifelé menet megharapott a húgom tanítónénijének a kutyája, végül Anett zavarta el, én meg bőgtem, mert megijedtem. a kutya meg legfeljebb a bokámig ért. képeket se lehet. álmos vagyok. három nap az iskolából. nemhiszemel.
elképesztően unatkozom (elképesztően nehezen veszem rá magam valami hasznosra. egyre nehezebben.)
sötétedés után biciklire pattantunk, hogy na, mi most pedig ki fogunk tekerni a dunapartra. csak lámpánk nem volt elég: igen kreatívan zseblámpákat rögzítettem a bringák kormányára, de mire kiértünk a templomhoz, csak az én hátsó pirosom villogott, a három(!) első lámpa kiégett. nem baj, mi nem adtuk fel. koromsötétben kibotorkáltunk megnézni a koromsötét dunát. ott táncoltak a tetején a csillagok. (mert rengeteg volt.) gyönyörű volt a tegnap este, de nagyon féltem, állandóan megmozdultak a házak. klassz ám falun lakni, az ilyen éjszakákért klassz.

dalosünnep

tegnap volt a legeslegutolsó énekkaros fellépésem. és nagyon fontos volt, hogy ki tudjunk állni, és nagy eredmény, hogy ki tudtunk állni. mert milyen szép is az, ha az énekkar megfogyva bár, de törve nem kiáll. milyen szép is az énekkar, szoknyában (jó, a fiúk nadrágban), nyakkendőben, fekete mappával, mosolyogva. milyen szép is az Ádám, hol vagy meg a Bárdos (a bárdosok mindig szépek). és úgy látom, hogy ha nem másfél hónap lesz a fölkészülésre, hanem egy tanév, egy nyugodt, nem tanárváltós tanév, akkor újra az istváné lesz a város legjobb énekkara. (persze az Árpádházi-Franka vegyeskarnál nem lehet jobban szólni, van abban valami hihetetlenül felemelő, ha ennyien énekelnek.)
Nagy Gábor költészetével ismerkedem (mert jó, és mert 2 dedikált könyvem is van tőle). az egyiket már szépen elolvastam, na nem úgy, mint az általános iskolai olvasókönyv (a Hétszínvilág) egyik történetében a fiú, aki a virágkatalógustól a verseskönyvig mindenen átszalad, hanem rendesen, sokszor mindet, csak nem tudtam letenni. és akkor kinyitottam a másik kötetet, a verses naplót. és az első vers a Széchenyi-hegyen született, a második Kispesten. ez bizony hmmm, mert az én életemben ugyanilyen sorrendben követte egymást ez a két helyszín. (a hegyen voltam gyerek, így életem legmeghatározóbb helye, még mindig oda vonz vissza a nosztalgia, iskolába pedig kispesten kezdtem járni, három évig igazi lakótelepi kulcsoskislány voltam.) kísérteties.
sejthettük volna, hogy Buena Vistára nem elég egy és negyed órával hamarabb odamenni a MűPába. nem maradt jegy. de ha már egyszer eldöntöttük, hogy a kultúrának szenteljük ezt az estét, akkor ilyen apróság nem tehet nekünk keresztbe. (bár megpróbálhattuk volna a sajtóigazolványunkkal, még úgysem használtam sose, de nem mertük. ilyen a jó újságíró.) fogtuk az Exitet, és paniadam rögtön talált is programot: kortárs színházi előadás, trafó. aztán kiderült, hogy toldi mozi. rotozaza: etiquette,  interaktív performansz két személyre. (egy fiú meg egy lány nem árt, szóval az alterfiú szegény már nem fért bele). ajánlom mindenkinek, vasárnapig még lehet menni, toldi mozi, 17-21 óra között, minden fél órában. (300 forint nem pénz érte.) ezért nem is mesélek róla, hátha valaki kíváncsi lesz és elmegy.
utolsó péntek. utolsó közös cukizás (most kivételesen nem süti, hanem fagyi. a baracklé állandó). hiányozni fognak, igen. visszajövünk persze, de az nem lesz ugyanaz. mi már innen ki leszünk repülve, kész. átadjuk a helyet lassan, kiadom az instrukciókat, hogy így csináljátok, vagyis nem, persze úgy csináljátok, ahogy akarjátok, de ez végül is működött így. segítséget persze majd adok, ha kértek, de leveszem a kezem, le bizony, nem megyek vissza beleszólni. azt hiszem, akkor szakadok el, ha megvonják a szigmédián az adminjogom. a krónika most a bartókosnál van nyitva. ez jó. mert ez azt jelenti, hogy hagytam nyomot. most már örökké élek, mert ott vagyok a krónikában, ott bizony. mindenki ezt akarja, mindenkinek ez a célja, hogy nyomot hagyjon. ( a 30y is ezt énekli .) csak nem mindegy, hogy a keze nyomát, a lába nyomát, vagy a foga nyomát.
a kabát csiga létezik? - kérdezte valaki a google-tól, és megtalált engem. és tényleg, erre ez a blog az első két találat. (bocsi, sajnos nem tudom, hogy létezik-e.)
egyszerűen nem látok ki a szememen. hajjaj. próbálkozom a regényírással, de egyre inkább úgy tűnik, hogy alvás lesz helyette. (előre kéne dolgozni persze rendesen, mert érettségi, de nem megy.)
anyu keltett, hogy most azonnal menjek Lázár Ervin estre a kultúrba, mert még csak az intézmény dolgozói vannak ott meg ő, de megvárnak. hát végülis miért ne, ébredés után öt perccel már ott voltam. be volt ez írva nekem a naptáramba, de valamiért úgy gondoltam, van jobb dolgom is. Lázár Ervin mesék hallgatásánál jobb dolog nincs. egyébként a macska fiú, és hallgat a nevére, ami Nyuszi. egyébként makkegészséges.
kicsit fárasztó volt ez a nap. de nem bánom, sokkal jobb, mintha egész nap ülnék a teremben, és arra gondolnék, hogy érettségi, jajj . sok most a rohangálás, énekkaros főpróba, szerenádos dolgok, igazgatói pályázatos vélemények. tulajdonképpen szeretem, ha pörögnek a dolgok, csak kicsit szétszórt vagyok. meg kell jegyezni, hogy a szövegeket a Lacibácsinál, a sorrendet fogalmam sincs, hogy hol, a másik sorrendet a táskámban, a türelmem a fogason, a kitartásom a parban, a mosolyom a szekrényben, a kulcsot meg nem lehet másolni. alvás, mint minden délután.
tapasztalat: soha többé nem vállalok el semmit, amire az utolsó pillanatban kérnek meg. soha többé nem vállalok el semmit, amire az utolsó pillanatban kérnek meg. soha többé nem vállalok el semmit, amire az utolsó pillanatban kérnek meg. hogy fogok én jövőre DÖK nélkül élni?
végülis jó arány, még csak délután öt óta vagyok ébren, és már két baráttól búcsúztam el ingerülten. tudom, kezdek önfejűvé, más véleményt meg nem hallgatóvá válni. de kicsit úgy érzem, hogy ez van, így van, máshogy nem lehet. hogy senki más nem értheti, csak én, mert én itt vagyok, más meg nincsen itt. kimerült vagyok, hagyjon mindenki békén. majd kipihenem magam, akkor ismét képes leszek elkerülni a konfliktushelyzeteket, mosolyogni is fogok tudni, és nem veszek mindent támadásnak. és amúgy sem tudom eldönteni, hogy most allergia vagy nátha, simán lehet mindkettő, egész nyáron ez lesz. szörnyű.
ki gondolná, hogy így tud fájni egy orr. csak úgy, magától. nagyon magányos vagyok mostanában, de direkt csinálom, nem keresem tulajdonképpen senki társaságát, a beszélgetések fárasztanak, az emberek 95 százaléka idegesít. de azért mosolygok, nem az emberekkel van a baj, hanem velem. ma azon gondolkodtam, csak álmodtam-e az énekkaros félálomban, vagy tényleg azt mondta, hogy szeret minket, jók leszünk. remélem, tényleg azt mondta. olyan régen szerette már valaki ezt a kórust, van annak lassan már egy éve is. sokkal könnyebb és sokkal jobb így. meg azon gondolkoztam ma, hogy honnan tudja a macska, hogy itt lakik? csak kint volt az utcán, bejött velünk az udvarba, és azóta nem is nagyon megy a kerítésen kívülre. tudja, hogy nem bántjuk, hogy a kaja az övé, a kuckója az övé, a kert az ő vadászterülete (bogarakat szívesen eszik, szörnyű, ahogy ropog a foga között). de ki mondja meg neki, hogy a kerítésen túl már a szomszéd macska birodalma van, ne menjen át, mert megtépik? (jó, ezt pont a
hiába vagyok tisztában azzal, hogy tanulni, tanulni, tanulni, ragadnak le a szemeim. nem csináltam ma semmit. ennek ellenére rengeteget tanultam ma is. szerintem most elmegyek aludni olvasni a pillangót. fél hat elég korán van, akárhonnan is nézem. egyébként is olyan fura. másfél hét múlva elmegyünk innen. nem tudok ezzel mit kezdeni, nem gondolkodom rajta, nem érzek semmit, így az egyszerű.
sikerült. atyavilág. sikerült. megvan a francia középfokú, tényleg, az egész, összesen. jé. (pedig nem is tudok franciául, itt valami félreértés lehet, vagy ilyesmi.) a százalékkal nem dicsekszem, de úgysem az számít. (nem azért mondom, de a nulladik nélkül az én nyelvérzékemmel sose lett volna két nyelvvizsgám. kellett ez a heti 7 óra utolsó évben.)
hazafelé azon gondolkodtam, hogy attól fáradtam-e el ennyire, hogy folyamatos  zsivaj és tömeg van a suliban, túl sok az egy másodpercre jutó inger, ráadásul kell rendezni-szervezni-intézni mindenfélét, sajtófeszt, szerkgyűlés, szerenád, jajj. megszoktam, hogy egy nap maximum három emberrel beszélek, esetleg néggyel, erre meg ma. de aztán rájöttem, hogy talán a duplaórás magyardoga is fárasztó volt. mostanában mindig alszom hazafelé a buszon. a macska (akit Nyuszinak hívnak) meg nyalakszik. azt hiszi, ezzel levesz a lábamról, ezzel a hízelkedéssel, dorombolással, nyalakodással. hát pedig nem, itt kemény világ lesz. amíg minden ember macska nem lehet , nem lesz elkényeztetve, az tuti. (pedig de. mert édes. ez van.)
Fenn van a Sárvár literán , ott van benne a nevem. Meg a többieké is.

Macska és Maf újabb kalandjai

ma megpróbáltunk együtt aludni a macskával. csúfos kudarc. nem olyan könnyű úgy az álom szivárványtarka mezejére evezni, hogy az ember hátán valaki dorombol, meg nyávog, meg nyalakszik. a kis dög. be is menekültem előle a csúnya, hideg lakásba, akkor nem napozunk együtt, ha nem tartja be az együttélés normális szabályait. most meg kikeféltem a bundáját, hátha úgy szebb lesz. nem lett, de úgy néz ki, bejött neki a dolog. holnap állatorvos. (bár úgy néz ki, baja nincs, pl. biztosan nem bolhás, mert akkor vakarózna. meg nem is veszett, mert nem habzik a szája.) (most sokáig vagy a macskáról, vagy az érettségiről fogok írni. lehet választani.)
a törikönyv többórányi bújása után a tanulás átváltott a kvízparton való többórányi játékra. le sem lehet vele állni. irodalmat, nyelvtant, törit. jó lesz ez. (de nem elég.) a macskával meg szelidítjük egymást. ha kiülök tanulni odaül mellém, tartjuk a tisztes távolságot. simogatni nem nagyon lehet, kóbor cicát az ember a saját kertjében sem simogat meg. a tejecskét is csak akkor issza meg, ha elég messze megyek. de ha sokáig egy helyben vagyok, jön dörgölődzni, dorombol, nyivákol. remélem, megmarad, ilyen csúnya cicánk nem is volt még.
újra és újra azon kapom magam, hogy hasalok a matek érettségi feladatsoron, és azt nézem, hogy milyen csodálatosan süt odakint a nap. az a baj, hogy nem hiszem el, hogy érettségizni fogok, annyira valószínűtlen.
szeretek tollasozni esőben. szeretek macskát szelidíteni (akkor is, ha utána biztosan elmegy, macskában sosem szabad bízni). szeretek epret enni. csak úgy mondom.
Sárváron a vasútállomáson azt mondta a pénztáros, hogy Tát, deszuper, vannak itt rokonai. Sárváron a vonaton azt kérdezte a kalauz, hogy Tát, ez meg hol van, még soha nem hallottam róla. Sárvárról nehéz volt elmenni. Azért meg pláne nehéz volt, mert tele voltak a táskáim könyvekkel. Nálam volt a Szabó Zoltán stílustörténete (mert jó), a Hegedüs Géza verstana (mert nagyon jó), a Parti Nagy Lajos regénye (mert félelmetesen durva és klassz), a Füst Milán összes drámája (mert muszáj), meg az a 12 könyv, amit ott csak úgy adtak. És akkor mostantól hajrá van. (Csak előtte még hadd aludjak egy picit.)
na nem egészen így van, pontosítsunk. sárváron idén a zsűri vers kategóriában nem osztott ki arany minősítést. (jól tette.) ezüst minősítést kapott a Kemény Lili meg még valaki, bronzot a Pikó András, meg én meg még valaki. (nagyon jól megtanultam a neveket, látszik.) prózában meg egyébként ezüstöt kapott a Lujó, mert zseniális a drámája. kahog. egyébként aztán gondoltam, hogy felhívom az apámat és megköszönöm neki, de végülis mire felhívtam, a megköszönést már nem mertem. úgysem értené.
mert akkor kezdődött épp pesten a kiscsillag, felzúgtak az első akkordok, és hallottam, hallhattam, és beleordíthattam a telefonba, hogy harmadik, hallod, harmadik. hogy nemhiszemel. hogy miért és hogyan és miért és miért és miért. a boldogság ilyesmi. lebegés. aztán holnap haza. (csomó-csomó könyvvel.) sokat beszélgettünk, hogy lehet-e írni, meg miről, meg hogyan, meg mi van az elkoptatott dolgokkal, mint a csillagok meg a szerelem, meg hogy mit csinálnak majd a költők, ha minden szó elkoptatott lesz (ezen talán csak én gondolkodom). csípi a szemem a füst. alvás lesz.
ma reggeliztünk, aztán műhelymunkáztunk, aztán ebédeltünk, aztán műhelymunkáztunk, aztán vacsoráztunk, aztán műhelymunkáztunk, aztán este kilenckor elküldtek elengedtek minket kocsmázni, akkor kicsit büdösek lettünk, aztán hazajöttünk. és most nem műhelymunkázunk. most itt van mellettem a Hegedüs G. meg a Szabó Z. meg a Füst Milán, de már fáj a műelemzés. sokkal fárasztóbb volt, mint egy tanítási nap. nagyon sokkal. (de jó is volt nagyon. nagyon nagyon.) egyébként rajtam már túl vagyunk a műhelymunkázásban. huhh. van átgondolni és átírnivalóm elég.
már milyen régóta akarom írni azt, csak mindig elfelejtem, ha idejutok, hogy most már értem, hogy mi az, hogy alkotói válság. hogy nem találom önmagam. hogy ott az ihlet, oké, ott a téma, de készül 3-4 változat is, mert nem tudom, hogy melyik az enyém. melyik az, amit igazán én. mert az úgy volt, hogy a Banya is kérdezte, amikor először találkoztunk, Miskolcon, hogy ugye nekem hosszú hajam volt, mert ezek hosszú hajú versek. és mondtam, hogy ja. de amikor levágattam, azért vágattam le, mert vagány, Igazán Felnőtt, rövidhajú csaj akartam lenni. mert úgy gondoltam, hogy a rövidhajhoz ez jár. úgy lesz, rögtön lesz, és ha levágatom, akkor nem csak kívülről, belülről is. de a verseim még mindig hosszúhajúak akarnak lenni. de én azt nem akarom. én nem tudom, mit akarok.  én tudom, hogy azt akarom, hogy azonos legyek önmagammal, mindenféleképpen, de nem jön össze. de másvalaki akarok lenni, olyan valaki, akivel szívesebben azonosulnék. de lehet, hogy akkor utálnám magam. ki tudja.
akkora kocka vagyok, hogy még ide is hoztam a notit. de szerencsére nem csak én. szóval sárvár csodálatosan gyönyörű város, nem is gondoltam volna. még a lakópark is sokkal ápoltabb, szebb, mint eddig bármi, amit láttam. meg ráadásul arborétum is van, ami nem egy rossz dolog, sőt. kezdésnek a közös túrórudizás tűnt a legtökéletesebbnek, aztán megnyitó a tinódi parkban, aztán a Lujó meg a Lili koszorúztak. ki más. a tinódisoknak van iskolahimnuszuk, klassz nekik. és most meg fáradok.
vettem végre táskát, mert úgy szakadt az eső, hogy lent maradtunk a nyugati téri aluljáróban, és egyszercsak szembejött. belefér a noti, meg még mellé más is, szóval szuper. elég vadul néz ki, de ma még tetszik. szerintem holnap is fog. mindjárt meg sárvár, JAJJ.
holnap sárvár. tulajdonképpen még mindig nem hiszem el, csak akkor fogom elhinni, ha leszállok ott a vonatról. és akkor is megmarad majd a mitkeresekénitt-érzés. mit keresek én ott? persze ismerősök lesznek szerencsére, erre nagyon jó volt miskolc, hogy nem úgy megyek oda, hogy hú, mindenki vadidegen. meg amúgyis jön a Macsek is szerencsére, majd remélem, hogy egy szobába tudunk kerülni. tanultam abból, hogy Miskolcon majdnem halálra fagytam: most több pulcsit viszek, mint pólót, az ember sosem tudhatja, ugye. valószínűleg végig nyafogni fogok, hogy milyen nagyon melegem van. ma ebédre hajlandó voltam megkóstolni a fehérjeport. borzalmas. azért van, hogy pótolja a húsmentes életmóddal kiesett aminosavakat. pfujj.
nem tudom, mit csináljak az élettel, mert annyira, de annyira. ha tudnék verset írni, bizonyára megírnám. ha tudnék prózát írni, bizonyára megírnám. szeretem az ilyen nagy dolgokat. megírni az életet. mi az nekem. mi az bárkinek is.
azt mondja a google readerem, hogy változtatni kellene az életemen. azt mondja, hogy az elmúlt 30 napban 46 blog 624 bejegyzését olvastam el. vicces. egyébként a google readerem szerint a legtöbbet iszméné blogol (1,5 bejegyzés/nap), utána jön valaki, akit titokban olvasok, utána Müzli és ZM, átlagosan napi egy bejegyzéssel. és most megyek, és mindenkit kitörlök a readeremből, akit nem ismerek személyesen (persze nem). de szerencsére azt is írja a google reader statisztikája, hogy általában vasárnap olvasom el az egész heti adagot, tehát nem megy a tanulás rovására, ott a bizonyíték, oh, je. és az a különösen elkeserítő, hogy most erről csinálok statisztikát, mert a magyartól már rosszul érzem magam. update már csak negyven. hogy ne legyen az, hogy nem kötök kompromisszumokat. ebből úgyis csak 19 írt az elmúlt egy hónapban (de ők sokat), így már mindjárt nem érzem olyan rosszul magam.
szeretem a nagyszabású terveket. például csinálni egy táblázatot, amiben a világon minden benne van. (minden: magyar irodalom, világirodalom, más művészetek, történelem). csak hogy lássam, ki kinek a kortársa, mert ez sosem ment. és még így se jó, mert ha azt írom, hogy klasszicizmus, az azért máskor volt itt, mint ott. nehéz az élet.
erchegyia azt javasolta, gondoljak, amit akarok. milyen igaza van. ennek örömére azt gondolom, hogy alvás van.
a kedvenc állatom a perccet lett. nem is rossz ez a Péterfy Gergely.
A közelmúlt években felmerültek olyan aggályok is, hogy vajon egyik vagy másik verselési elvnek nincs-e olyan osztálytartalma, amely alkalmatlanná tenné a szocialista tartalom kifejezésére. Akadt kritikus, aki a jambusban polgári csökevényt látott. /Hegedüs Géza: A költői mesterség/ Nagyon jó ez a könyv, a kellemest a hasznossal, megvan a teljes verstani ismétlés. (Azt meg már régóta tervezem, hogy Banyához hasonlóan  minden időmértékes versformára írok egy-egy példát, na, még ma. Úgy tuti megjegyzem.) Azért tényleg nem lehetett semmi ez a szocializmus, ha ez a kérdés komolyan felmerült. Egyébként vigyázni kell ám velem, mert nálunk a gimiben kis szcientológusokat képeznek, mint megtudtuk a képviselő úrtól . Elég durva világot élünk, na.
most már pedig egyszerűen muszáj tanulni. tudom, hogy csak elkezdeni nehéz, de elkezdeni nagyon. azért muszáj, mert azért jöttem haza, tehát azért nem az alterfiúval töltöm ezt a kellemes vasárnapot, hogy tanuljak. és ha elhülyéskedem az időt, akkor nagyon rosszul fogom magam érezni. így is rosszul érzem magam. sehogy se jó.
be kellene szereznem egy "egyszerű, gyorsan elkészíthető és fura dolgokat nem tartalmazó ételek vegetáriánusoknak " szakácskönyvet. már a rántotta gondolatától is rosszul érzem magam.
sehol sem finomabb a fagyi, mint táton a pingvinben. mert tele van emlékekkel. szóval leszálltam a vonatról, és ott volt a fagyizó, és nem volt kérdés, hogy egyek-e egy gombóccal. szedreset, mint mindig.
az a baj igazából, hogy régen voltak biztos pontok az életemben. meg volt határozva, hogy miről mit kell gondolni, ott voltak a klasszikus értékek, a megszokott, fix dolgok. és egyszerre a klasszikus értékek megkérdőjeleződtek, a szokás hatalma megdőlt. én pedig már semmiről nem gondolok semmit, illetve mindig azt gondolom, amit mások gondolnak, vagy ha vitatkozni szeretnék, akkor pont az ellenkezőjét, és mindig azzal magyarázom, hogy mérleg vagyok, és a mérleg lehet következetlen, de nem is hiszek a horoszkópban. egyébként azt álmodtam, hogy az ember agyonszennyezte a világot, ezért el fog pusztulni, csak a hegyek között lehet életben maradni, és csak mentem és mentem és mentem és mentem felfele.

Osztálykép

Kép
...aztán persze csináltunk vicceset is. unikum egyébként ez a kép, úgy kell figyelni, rajta van mind a hat kistesóm, meg még én is.
és még az volt a jó, hogy amikor szálltunk le a vonatról, akkor elkezdtük énekelni, hogy jó nagyfarkú négerekkel állni a szélben . hiába, a tiszai pu. a zenetörténelem kultikus helyei közé tartozik, olyan, mint a Jim Morrison sírja Párizsban.
szabóervin, mi más. az utca a felismerhetetlenségig megváltozott: magasak a fák és fehérek, az utca is egészen fehér lett, fehér, szűk és alacsony. csodálatosan gyönyörű. az alterfiúnak fordítani kell, nekem írni. ( regényt .) aztán az kész, akkor tanulni magyart. tankönyvet szeretnék, az nincs, átmegyek az irodalmi olvasóba, aztán a szabadpolcosba. nem tudok hozzákezdeni, mit vegyek le a polcról? kértem a könyvtároshoz jó könyvet érettségire, csak a fejét rázta. ott álltam tanácstalanul a több sornyi irodalomtörténet és irodalomtudomány között, és nem tudtam hova nyúlni. aztán végülis nyelvtan, azt meg lehet fogni, a nyelvtan az biztosabb. abból találtam is pont olyat, ami nekem kell. de aztán nem azt olvastam (csak egy kicsit), hanem a Benyhe János Dohogóját, jókat kacarászva a "nyelvhelyességi hibákon", meg azon, hogy jajj, oda az édes-ékes anyanyelvünk. itt a Nádasdyval vitázik, jó nagyon.
na, hazajöttem. a miskolci teleki koli által meghirdetett pályázaton kétszázan indultak. ebből harminchármat hívtak be Miskolcra, a kétnapos díjkiosztó ünnepélyre meg találkozgatásra. ebből tíz ember kapott valamit (heten könyvet, a dobogósok pénzt). harmadik lettem, úgyhogy most hepi a világ. egyébként a Kemény Lili nyerte meg, a második meg a Donáti Flóra Lili lett. miskolcon még nem jártam egyébként, de Lillafüreden már igen (ahol a Lili ünnepélyes keretek között megnapszemüvegezte József Attilát). miskolc elég csúnya város, akárhogy is nézem. egyébként jó volt, érdekes volt, nagyon élveztem. (és a végén az volt a jó, hogy úgy köszöntünk el, hogy négy nap múlva sárváron újra.) 
most úgy érzem, hogy végre vége, szünetet akarok, semmi mást. egy hónap múlva is így fogom érezni. aztán meg bizonyára visszasírom a békés, nyugodt, laza középsulis éveket. ma összefutottam dsarosival, megnőtt. (vagy én mentem össze.) adott valamit, ami nekem nagyon fontos, és az kellett hozzá, hogy a kálvinon térdeljek az aluljáróban a földön, egy nyitott laptoppal. aztán múzeumkert, este is meleg, szép, szeretem. tudom, hogy tőmondatok, tudom, hogy semmitmondó. holnap miskolc.
az élet apróságairól. hogy milyen jó, hogy nem melegíti a tarkóm a hajam, boldogság meg ilyesmi. hogy milyen rossz érezni a tepertőspogi illatát, amikor azt nagyon-nagyon, dehát nem lehet. negyed éve nem eszem húst, de először a tepertőspogi kísértett meg. (jó, nem mondom, a halacska illata sem hagy hidegen, de a halacska ott van egészben, nem nagy kunszt elképzelni, hogy ott úszkált, meg fényképeztette magát az Előd László Búvárfotósal, ficánkolt a kamera előtt, én meg meg akarom enni, jajj, dehogy akarom.) a tepertőspogi sokkal nehezebb, azon nem látszik, mi van benne. hogy milyen jó kint ülni és tanulni, vigyorog a nap, bohóckodik a szellő, jóvilág ez. hogy milyen jók azok a vonatos-álmos-énekkaros-kapucsínós reggelek. ádámholvagy és dujdujduli. szeretem, akármilyen kapkodós is most így. holnap is, persze.
és ma a gimiben dökön a dök elnök csak úgy az orrom előtt úgy szólította meg az öcsémet, hogy "te állat", ráadásul minden ok nélkül. így kerüljön valaki vezető pozícióba. igen, eléggé haragszom, szerintem ez nonszensz. mármint bárkivel, nem csak az öcsémmel szemben.
készüljünk a történelem érettségire. (nem, hanem a holnapi durva felelésre.) vegyünk egy kistestvért. vehetünk többet is, az jobb. kérdezzük meg őket, miben segíthetünk nekik. segítsünk. vegyünk egy kistestvért, ültessük be a noti elé, rakjunk be neki filmet. csak az ő érdekében, persze. menjünk, takarítsuk le a konyhaasztalt. aztán megint. aztán akkurátusan rakjunk rendet az összes jegyzetünk között. aztán megint takarítsuk le a konyhaasztalt. aztán kezdjünk el tanulni. fél óra után unjuk meg, mint a kistestvér a filmet, és blogoljuk ki.
na igen, és akárki akármit mond is, nekem nagyon tetszik ez a dizájn, talán még jobban is, mint az előző, nyilván azért cseréltem le. nagyon szeretem azt a Locspocsos képet, de nem tudtam vele azonosulni, nem voltam Locspocs, úgy meg nem megy. amúgy meg ne gondolja senki, hogy nem kutyanehéz nekem. fél éve még azt sem tudtam, mi az a gender, most meg rá kell ébrednem, hogy alapvetően elég konzervatív, a régi értékekhez ragaszkodni kívánó lány vagyok. a mondat első és második fele közt csak látszólag nincs összefüggés, meg egyébként is csak úgy eszembe jutott.
csütörtök reggel irány miskolc, tulajdonképpen csak ez tartja bennem a lelket. sok versíró csodabogárral két nap. de mindenki ismerni fog mindenkit, mert ez ilyen belterjes dolog, az irodalom, csak én nem, mert én csak a Barnát. (aztán meg sárvár, ami jajjdejólesz.)
tavasz, tavasz, tavasz, bizonyára mondtam már. nem lehet elégszer. élvezem, hogy meleg van. hogy fűillat, virágillat, az ég óriási és babakék, rajta parányi lyuk a hold, macskakarmolások a repülőcsíkok. a margit-szigetre ki lehet tenni a megtelt-táblát.
aztán, hogy végülis megvigasztalódjak, kaptam fagyit. meg kerestünk táskát, mert az iskolatáskám odaadtam az öcsémnek, aki végülis hónapok óta szakadt táskával jár suliba, ami végülis már nekem ciki, én meg végülis azért dolgozok, hogy tudjak venni táskát meg farmert. persze nem találtunk, mert eszméletlenül csúcsszuperet akarok, ha már én veszem magamnak. és eszméletlenül csúcsszuper csak egy volt, és az többe került, mint hatvanezer forint. az meg már vicces. aztán fringe, millenáris. fűben ülés, már tisztára fesztiválfíling, programfüzettel meg mindenki pohár sörrel meg szandálban. nyarat akarok, mondjuk most. volt francia zene, az jó volt, aztán figurina, az még jobb. gyerekkorom kedvenc bábtársulata, általában egyszerű háztartási eszközökkel dolgoznak, vagy még azokkal sem, viszont énekelnek meg zenélnek meg ilyesmi. ráadásul, hogy még jobb legyen a dolog, ott volt a Békés Pál is, mert ő írta a darabot, amit előadtak. aztán jöttünk haza, és végülis azért a nyolcker elég ijesztő he
van egy srác plörkön, aki Tajvanon él, kínaiul olvas Márait (amit olaszból fordítottak) és franciául plörköl és blogol. és tudtam vele beszélgetni. a németet is akkor szerettem meg igazán, amikor törökökkel és olaszokkal és lengyelekkel cseteltem a Goethe Institut honlapján, nyelvvizsga előtt.
ugye én előre megmondtam, hogy ez lesz. azért tanulgattam is egy kicsit, meg játszottam a qui veut gagné le bonbon-nal, meg kitakarítottam a fél tiszacipőm (meguntam közben), meg rossz a plörk, ezért magányosnak érzem magam. most alvás.
azt gondoltam, mennyit fogok én tanulni ma délután, hogy majd szavakat meg kifejezéseket, meg sokszor felmondom a bemutatkozást, meg beszélek majd képről, meg olvasgatom a szituációkat, erre meg kimentem aludni a napra, aztán ott hideg lett (meg kemény is volt), akkor bejöttem aludni, aztán felkeltem, aztán aludtam megint, csak úgy, egyszerűen átaludtam a napot, és még mindig nagyokat ásítozok, de most már fogom a könyvet és hajrá. benyomok egy túrórudit persze, hogy legyen kedvem elkezdeni. j'ai peur. (ilyenkor szoktam kötni, hímezni, átdizájnolni a blogomat, ábécésorrendbe rendezni a könyveket a polcon, sütni a srácoknak sütit, csak hogy elmenjen a nap, és ne kelljen franciához nyúlnom. most becsszó nem, most tanulás.)
ül a konyhaasztalnál, és mondja, hogy D-vitamin, látom rajtad, hogy menj ki a napra és igyál sokat, és én hiába tudom, hogy igaza van, inkább bejövök. engem hagyjanak. attól félek, hogy hosszú távon fogok koppanni még azért, mert nem viselem el, ha egy férfi kioktat, magyaráz, vagy csak meg akar győzni valamiről. nehogy már azt higgye, hogy. most viszont büszke vagyok ám magamra, mert bajom volt (hogy belátnak a DÖK-terem ablakán, ami a gyt-sek öltözője, mert ugyanis nincs függöny, vagyis van, de nem ér végig), és mentem a gondnokhoz, és megkértem szépen, hogy ha van rá lehetőség, akkor. néma gyereknek anyja se. az ellen viszont nem lehet mit tenni, hogy ebben a suliban egészen biztosan a balkezesek negatív diszkriminációja folyik, pedig tuti sok balkezes van az iskolában, (mert a balkezesek okosabbak, ezt mindenki tudja), szóval a csúcsszuper, vadiúj tanulóasztalok (a nyaktagban) balkezeseknek használhatatlanok. az ötlet jó, a kivitelezés hmmm.
na, nem vittem lakáskulcsot. van ilyen. de sütött a nap, virágot tűztem a hajamba (annak ellenére, hogy virágot letépni bűn, mert a virág csak ott szép, a helyén, a hajamban pedig csak pár percig), aztán szépen felmásztam a teraszon a beton pultra, ráraktam a fejemre a franciakönyvem, hogy ne legyen napszúrásom belemenjen a sok tudás a fejembe, feltűrtem a pulcsim ujját meg a nacim szárát, hogy csini csokibarna legyek, és aludtam egy órát, mmm. aztán kimentem a ház elé, és néztem, hogy ég a ház előtt a mező meg a domb, amit hegynek hívunk, és egészen a főútig ég, és sűrű, piszkosfehér füst gomolyog mindenhol, és az autók a főúton belemennek a füstbe, de azért nem mind, mert volt, ami visszafordult, és azon tanakodtam, hogy most olyan lesz, mint ausztráliában, vagy direkt égetnek, mint szoktak, vagy mi van? de aztán már az egész utca kint állt, és bámulta a hatalmas lángokat. aztán szólt a sziréna, és bumm, eloltották az egészet teljesen, locsolták meg ásták meg gereblyézték. és volt s
ráadásul még hiányzik az alterfiú is, mintha nem lennék így is elég nyüff. ilyen azért szerencsére elég ritkán van, hogy egy teljes hétig  nem látjuk egymást, az öt nap is éppen elég sok szokott lenni, na, legyen már szombat. nem, ne legyen szombat, mert akkor lesz a szóbeli.  de legalább kiolvastam a Buda halálát. úgysem tudtam volna lefeküdni úgy, hogy nem.
oh, boldog élet, leadtam a szerkesztést. és érettségiig nincs több könyv, csúcsszuper. aztán utána meg elvileg lesz megint, az is csúcsszuper. nagyon sokat panaszkodtam mostanában, hogy jajj, milyen rossz, dolgozni kell, amikor igazából az a helyzet, hogy nagyon büszke vagyok ám, hogy rendes, felnőtt munkám van, igazi, felnőtt emberek között, meg minden.
ma még el kell olvasnom újra a 324000 karakteres szerkesztős könyvet, és kitalálni valami kreatívat a pirosan hagyott dolgok helyére (ez a legnehezebb), aztán kell írnom regényt is, mert hogy izé, le vagyok maradva rendesen a Gyulabátyóhoz képest, nem is merem elmondani, hogy mennyire, az pedig már tényleg apróság, hogy holnap írunk bioszból a földtörténeti korszakokból, és hogy 10 oldalt sikerült eddig elolvasnom a Buda halálából. az a könyvecske, aminek az a címe, hogy  hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk , sokkal vékonyabb, és komolyan gondolkodom a beszerzésén. hullafáradt vagyok. és meg kéne tanulni szombatig franciául, de nem látok arra sok esélyt, hogy addig még lesz időm ilyesmire. és úgy utálom, hogy ma bementem énekkarra, és nem a tanárnő tartotta, hanem a SzCs, és kegyetlenül eszméletlenül borzalmas volt, és ráadásul úgy beszélt a tanárnővel végig, hogy én éreztem kényelmetlenül magam. ha tudom, hogy SzCs tartja, tuti nem megyek be. én azért nem ke
hát, ez végülis így alakult sajnos. az éjszakai fulladás egyértelműen azt jelentette, hogy hülye vagy te lány, nem pedig egészséges . bár végülis nem köhögök napközben olyan sokat, csak néha, de akkor meg fáj a tüdőm, dehát az már elég régóta így van. na, majd legközelebb, nem adom fel.

2009 április

16. Margaret Atwood: A szolgálólány meséje Disztópia. És zseniális. 17. Arany János: Buda halála 18. Füst Milán: Boldogtalanok 19. Parti Nagy Lajos: Hősöm tere Azóta félek a galamboktól. 20. Babits Mihály: Elza pilóta Disztópia. És igazán nagyon zseniális. 21. Mándy Iván: Strandok, uszodák Ebből nem sokat értettem, de amit igen, az szép volt. 22. Nagy Gábor: Lélekvesztő