napok óta nem múlik a görcs a gyomromból, mindig van valami. az eddigi valamiken, meg még egy komoly tragédián kívül még az is, hogy anyu holnap kórházba megy, és kiszedik a lábából az ereket, pfujj. két hónapig anyukásat játszhatok itthon. remélem, túl leszek holnap a törin, ha nem, az se baj, akkor még tanulhatok. már csak hét tétel. aztán kedden még az is lehet, hogy összefutunk egy fagyira az alterfiúval a királyvárosban, és elmeséli, hogy tulajdonképpen micsoda baja is van velem, amit nem lehetett elmondani hogy vannak a patkányai, meg mikor mehetek a bringámért.
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések
eljuthatsz abba a stádiumba, hogy nem látod értelmét elmondani, mert úgy sem változna semmi, de tényleg nem
vagy gondolhatod azt, hogy ez mindenkinek jobb lesz
stb