ládázás

Múzeumok Éjszakáján NL a csillagos előadásában megemlítette, hogy volt egy tanítványa, aki GPS-el jár kirándulni. Azt a tanítványát erchegyiának hívják, és ezt ott nem tudta senki, csak erchegyia, gborz és én. Meg persze NL. Én ma már azt is tudom, hogy nem csak GPS-t, hanem adóvevőt is visz magával, meg néha ráadásként Lacibácsit a családjával, két kutyával, adóvevőkkel és GPS-ekkel, esetleg Mafot a húgával és mentoloscsokival. És azt is, hogy a geocaching nem csak az, hogy mész-mész-mész, nézed a kijelzőt és megállsz a láda előtt, hanem jobban jársz, ha nem a kijelzőt nézed, hanem a fák alját, mert úgy könnyebb megtalálni.

Jó játék egyébként ez a ládakeresősdi, hármat is találtunk (pontosítsunk, találtak) és mindháromnak beleírtam a logbookjába, hogy Maf.

Azért szeretek erdőbe járni, mert ott valahogy elmúlik az a kényszerem, hogy folyamatosan beszéljek (nem mintha a ládákról és gépekről szóló beszélgetésbe nagyon be tudtam volna kapcsolódni), és élvezem a hangom és más hangok hiánya által okozott csendet. Meg persze mozogni szükséges, mert bár jó sport az egykerekűzés, az esések nagyságával arányosan csökken a lelkesedésem. Az erdőben meg nem lehet bajom, csak feltörheti a bakancs egy kicsit a lábam, belém mászhat egy fertőző és mérgező és halálos kullancs, ilyesmi. Belém is mászott.

A húgomra meg büszke vagyok már megint, nagyon jól viselkedett. Mostantól még inkább hurcolni fogom mindenhova, mert szerintem túl ingerszegény környezetben nevelkedik. Illetve annyira nem, de hozzám képest nagyon.