van egy ház Budán, ahol úgy számozzák a szinteket, hogy 0, -1, 1, 2, 3, 4. de ezt már lehet, hogy mondtam. nagy a feszültség bennem, az indulás miatt is, az üres házba hétvégén hazamenetel miatt is, a holnap találkozom a nagyobbik öcsémmel miatt is, a bőrönd lemérése miatt is (elképzelésem sincs, hogy csinálják ezt a profik), amiatt is, hogy vajon jól használom-e fel azt a lehetőséget, hogy el tudok menni innen, ahol nem érzem jól magam. keddtől minden kicsit veszélyesebb, de sokkal izgalmasabb lesz.
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések
megfogod a mérleget, amire magától rendesen nem fér rá a bőrönd. ráállsz, leméred magad. x kg.
felemeled a bőröndöt (de rendesen). y kg.
na y-x kg a táskád súlya :D
(ha meg nem tudod felemelni az is egy jel, hogy túl sok cuccot viszel)