a legnehezebb az, hogy hajlandó legyek (f)elismerni a saját előítéletességem, mert csak onnantól kezdve tudok dolgozni ellene. a kiindulópontom még mindig a fehér, középosztálybeli, nyugati férfi - mindent csak ehhez viszonyítva tudok meghatározni. ez a kiindulópont viszont itt nem működik, nem tudok vele semmit sem kezdeni. a spanyol munkatársaimat még megértem valahogy - a bangladesieket egyáltalán nem. még azt sem tudom meghatározni, hogy ki kedvel és ki nem, ki hazudik és ki nem, ki viccel és ki nem, ki intelligens és ki nem stb. sem a kommunikációs eszközkészletem nem működik, sem a sémáim. botladozom, de tanulok. (remélem.)
Bejegyzések
és ezeken a napokon úgy érzem magam, mint a Chihiróban a névtelen folyó szelleme (lásd a képet), meg vagyok töltve mocsokkal (leginkább önsajnálattal), egészen mozdulatlanná tesz, szinte az ágyból sem tudok kikelni, csak az élet igazságtalanságára gondolok, meg arra, hogy nem gondolhatok az élet igazságtalanságára, mert minden, ami vagyok, a saját rossz döntéseim következménye, nem pedig a körülmények szerencsétlen összejátszásáé, és már nem is reményedek abban, hogy még valaha valami is jobb lesz, viszont mélyen elítélem, hogy a testvéreimen akarom számon kérni a saját beteljesületlen álmaimat. és egyre jobban utálom magam azért, amiért belemerültem ebbe a mocsárba, szeretném magam kihúzni a saját hajamnál fogva (pull myself up by my own bootstraps), és mivel az eszemmel pontosan tudom, hogy ez az egész baromság, ha akarsz valamit, érd el, és nekem eddig minden sikerült, amit igazán akartam, csak nem biztos, hogy éppen akkor vagy abban a formában, amikor szerettem volna, ezért tel
abba a szobába, amiben most lakok, soha nem süt be a nap. nem vetíti a függöny csíkjait a falra, nem ébreszt fel reggelente, nem lehet sokáig lámpa nélkül olvasni esténként. nem csalogat ki alulöltözve a parkba. nyugtalan éjszakákon nem késztet megvárni a reggelt, hogy az ablakban állva lessem a horizontot. ebben a szobában bosszantóan lassan száradnak a ruhák.
ma egy igazi erdőben jártam (Londonban van, de tízszer akkora, mint a Margit-sziget), ahol igazi pikniket csaptunk vöröshangyákkal, Bang!-gel és gyümölcssalátával (ebből az egyik nem volt a terv része), valódi szarvasokat láttunk legelészni, vadon élő zöld papagájok repkedtek körülöttünk (kb. 40.000 papagáj él vadon Angliában, szeretik az enyhe teleket), és persze az egész nem volt "valódi", hanem csak egy Royal Park volt, tele a királynő hattyúival. szerencsések ezek a vasárnapok.
hiába tudom, hogy az egyik kávézónak, ahova járni szoktam, magyar a menedzsere és a pincérek egy része is, mégis három hétig gyűjtöttem a bátorságot, hogy magyarul rendeljem meg a kávét. a hangom pedig megremegett, és zavartan mosolyogtam, mert valahogy olyan szokatlan volt. igazán nem bánnám, ha itt is lennének igen, tessék! kitűzők - nem a nyelv használatától szoktam el, hanem a nyelv "idegen" környezetben való használatától.
nagyon vártam a mai színházat , éppen eléggé ahhoz, hogy nagyon nagyot csalódhassak. a kutya különös esete az éjszakában rendkívül jól összerakott darab, csodálatosan ötletteli a díszlet, és még egy élő kiskutyát is bevisznek a színpadra. de ennyi. semmi több. az előadás gyakorlatilag betűhíven követi a könyvet, nem vet fel kérdéseket, nem hagy helyet a gondolkodásnak, szinte kínosan ügyel arra, hogy mindenki pontosan megértsen mindent. igen, talán ha nem olvastam volna a könyvet - kellemetlen, ha a színpadi feldolgozás arra világít rá, hogy mennyire egyrétegű volt a regény? mindegy, félre az elégedetlenséggel, a következő biztosan sokkal jobb lesz. (hiányzik a Katona.)
ezen a héten legfőképpen olvasok. elolvastam a Houellebecq-botránykönyvet, és csak onnan tudom, mennyire nagy hatást gyakorolt rám, hogy két napon belül három embernek is ajánlottam. pont arról szól, amitől félek: az elidegenedéstől, a szerelem és szexualitás hiányáról a modern európai társadalomban, a terrorizmusról, a kapitalizmus értelmetlenségéről stb. persze szeretném azt gondolni, hogy nincs igaza, és csak azért gondolom, hogy igaza van, mert nagyon erős képekkel dolgozott. újraolvastam egy Brunella Gasperinit is, pedig nem igazán szoktam könyveket újraolvasni. egyszerűen felkeltem reggel, és erre volt szükségem. (milyen csodás, hogy ezt megtehetem! 2013, szeretlek.) nem szívesen gondolkodom milennehákon, értelmetlen párhuzamos univerzumokat elképzelni, de azt gondolom, hogy a mi családunk is lehetett volna ilyen, ha. (legalábbis szerettem volna, ha ilyen lenne. de hé, még nem akarok ennyire azonosulni az anyával a történetből. gondolom, késő.) onnan lehet tudni, hogy valamin