Ma elmeséltem a munkatársaimnak (angol, francia és arab anyanyelvű), hogy a magyarban csak egy "semleges" egyes szám harmadik személyű személyes névmás van, így hát nem kerülhetünk olyan kellemetlen helyzetbe, mint most, amikor a nem megfelelő névmással utaltunk a transgender munkatársunkra (de ha nem mondja, honnan tudjuk, hogy melyiket preferálja?), és ahelyett, hogy értékelték volna azt a diszkréciót, amit a nyelv ezen tulajdonsága lehetővé tesz, azon nevettek, hogy milyen körülményes lehet egy romantikus regény lefordítása (she said, he said, she kissed him etc.).
Távol van még egy átlagos angoltól az igazi PC iránti érzék.
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések