Most már illene csinálni valami rendeset is, gondoltam, úgyhogy elmentem egy helyi független szervezethez önkénteskedni, ahol nőket meg lányokat segítő programok vannak. Heti egyszer egy óra, belefér. Azt, hogy valójában nem is függetlenek, hanem az egész mögött Szent Josémaria és tanításai állnak, annyira titkolják, hogy csak a volunteer handbook végéről derül ki, úgyhogy megkegyelmezek nekik. Meg azért is, mert a világot nem azzal akarják megváltani, hogy programozni tanítják a lányokat, hanem azzal, hogy sminkelni meg főzni, mert szerencsére emellett pl. olvasni, számolni meg angolul is. Én teaching assistant volunteer vagyok, akinek az a feladata, hogy a tanár munkáját segítse, 2 segítő van a tanár mellett a 10 fős csoportban, a 45 perc alatt kétszer jöttek fel az alattunk lévő tanáriból, hogy mi folyik itt, úgyhogy nem voltunk valami hatékonyak (de amúgy cukik voltak a gyerekek).
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések