égboltsapkájú

úgy tűnik, hogy felnőtt életemben eddig kétszer voltam hosszabb ideig igazán boldog: amikor a Széchenyi-hegyen laktunk és most. érdekes, hogy mindkét ház bauhaus, harmincas évek, világos színek és lekerekített sarkok jellemzik; faltól falig ablak, keleti fekvés, parkra néz. valaha volt tetőterasz, de már le van zárva. rossz a szigetelés. öregek a vezetékek. kicsi a konyha. és a teljesen véletlenszerű hasonlóság:  nincs kilincs a fürdőszobaajtón. csak az a kérdés, hogy mi az ok és mi az okozat: valószínű. hogy egy világos, tágas, parkra néző lakásban az ember kevésbé könnyen adja át magát a depressziónak, mint egy halszagú lyukban, amit 14 másik nővel oszt meg? vagy az életminőségünk egyébként is javult volna, és akkor is ugyanilyen boldog lennék, ha kicsi ablakaink lennének? remélem, ezt a kísérletet soha nem kell majd elvégeznem.

az amerikai fiú annyira megviselt minket, hogy szörnyű dologra szántam el magam: lemondtam a péntek esti surferünket. (ráadásul egész héten nyitottam, úgyhogy péntekre már alig éltem.) szerencsére a péntek esti surferünk foglalt magának hotelszobát a belvárosban, csak azért akart nálunk aludni, hogy 'ismerkedjen helyiekkel', így nem került miattam valaki utcára. (ráadásul a betört ablakot is aznap jöttek megszerelni, így nem kellett magyarázkodni a főbérlő előtt.) 'kárpótlásul' a péntek délutánt Risával töltöttem: elvittem a British Librarybe, a 9 és háromnegyedik vágányhoz és megmutattam neki Bloomsburyt. nagyon aranyos volt, de mindig, amikor kérdeztem tőle valamit, egy különös búgó hangot adott ki, mielőtt válaszolt volna (ez szerintem valami japán dolog lehet, vagy inkább kelet-ázsiai, a koreai munkatársam is mindig búg, amikor kérdezünk tőle valamit). este pedig végre mi mentünk vendégségbe, ami annyira ritkán fordul elő, hogy már csak ezért is jó volt. most ped

onnan tudni, hogy itt a nyár, hogy a vízforraló helyett a turmixgép van állandóan bedugva.

if you feel uncomfortable in your own apartment while hosting, that kind of defeats the purpose. by giving a couch for C, we went against all our guidelines (too young, male, hitchhiker & long term traveller, and looks "too cool" to hang out with us). however, aren't rules made to be broken? so we gave him a chance nevertheless. it was a mistake. his attitude (might be a personality trait, but I wrongly put it on the account of young-white-male-American) was questioning our own existence. obviously, if you have to be in defence mode in your home, you might not be the best companion. never again, really. he spent the whole Sunday in the living room wearing nothing but his underwear. you've gotta be a bit more considerate if you crash at someone's couch. hoztunk néhány szabályt arra vonatkozólag, hogy kiket engedünk be a lakásunkba: ne legyen túl fiatal, ne legyen fiú, stoppos vagy egész Európát bejáró utazó, és ne legyen senki olyan, aki túl menőnek tűnik ah

akármennyire is vártam a ma esti Murder Mysteryt az egyetemen (múzeumok éjszakája), be kell ismerni, hogy elég rossz volt. az is lehet persze, hogy mi nem voltunk top formában, félreértettük a kérdéseket, nem kapcsoltunk elég gyorsan, és így történhetett, hogy véget ért mielőtt még észbe kaptunk volna. (elég ciki, de valójában a megoldást sem tudjuk, ugyanis nem mondták el, mi meg nem fejtettük meg.) viszont ha a fentiektől eltekintünk, akkor: nahát! olyan dolgokat csinálunk, mint az igazi londonerek! olyasmi emberekkel vagyunk körülvéve, mint mi magunk! ó, egyetemi boldogság.

az dönti el, hol vásárolok, hogy hol van éppen leárazva a Magnum. (nyáron hazamegyünk, meleg lesz, már most húzzuk a szánkat mindketten.)

van olyan játék is, amit valójában ki sem akartunk próbálni. ugyan van belőle print&play verzió, és letöltöttük és ki is nyomtattuk, a Cards Against Humanity csak hányódik a fiókban, mert valahogy soha nem éreztük úgy, hogy éppen ma lenne a legmegfelelőbb időpont rá; a játék ugyanis arról híres, hogy legendásan rosszindulatú, gonosz, rasszista és szexista viccekre épül. tapasztalataim szerint viszont a játék pont annyira gonosz, amennyire te és a barátaid azok vagytok - én idegenekkel játszottam (M, a belga lány és a yorki fiú), és talán ez volt az oka, hogy inkább az okos poénok domináltak, mint a gonoszak; senki sem akart rossz színben feltűnni a többiek előtt. hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szórakoztam jól, de ez csak olyan fél órán át tartott, utána már lehetett látni, hogy milyen típusú kérdésekre milyen típusú válaszok működnek jól. az abszurd meg mindig vicces. kinek ajánlom: ha társasjátékestet szervezel, de véletlenül ismeretlenek is beállítanak, akik 'ne

ha már úgyis ennyit játszom, akár írhatnék is róla. minden hónap második hétfőjén van társas a Ritzyben, ami egy itteni művészmozi lánc tagja (az 1910-es évek elején épült, az egyik első olyan épület, amit kifejezetten mozinak terveztek, nem pedig színházból alakították át, úgyhogy extra menő); egy nagyon kedves amerikai srác szervezi, és már annyian vannak, hogy nem férünk el az emeleten. még tavaly voltunk néhányszor, és most, hogy véget ért az egyetem, megint kedvünk támadt. sajnos az egész estés, nagydobozos játékokat (amiket igazán szeretünk) már elkapkodták, mire odaértünk, úgyhogy csak a 'partijátékok' maradtak. a Codenames-nek nagyon örültem, már régóta ki szerettem volna próbálni: a klasszikus szópóker ferturbózott változatának tűnik ugyanis, ami pedig családi kedvenc (valahogy mindig négyen voltunk). maga a játék úgy néz ki, hogy az asztalra kirakott 25 szóból próbáljuk megfejteni, hogy melyik a miénk; a csapattársunk csak egy szóval és egy számmal segíthet. a sz

na tessék, még csak tegnap adtam le a dolgozatomat, és máris aggódom, hogy mit csinálok a felszabaduló rengeteg időmmel. (kezdetnek például olvashatnék.)

az elmúlt 16 órát ezen a kanapén töltöttem, de a beadandóm még mindig nem írta meg magát. (mondjuk már csak a következtetéseket kell levonnom, de kicsit nehéz, mert már nem szeretnék kávét inni, hátha hamarosan befejezem és mehetek végre aludni. ja és mert szerintem hülyeség az egész tanulmány, de ezt nem merem leírni, mert lehet, hogy velem van a baj és én nem tudok valamit, amit tudnom kellene.) ehhez képest csak a tanárunk, Emma jár az eszemben, amint ül otthon az íróasztalánál, vagy talán bent van az egyetemen, mert biztos szerencsés és nem kell hazavinnie a munkát, olvassa a dolgozatainkat, és fogja a fejét, hogy na, ha ezek az idióták a jövő kutatói, akkor igazán nagy bajban vagyunk, még egy egyszerű logisztikus regressziós modellt sem tudnak értelmezni. nem is értem hogy vették fel őket erre az egyetemre, őszintén. és hát mennyire igaza lenne. (remélem, hogy inkább ezt gondolja, mint hogy magát hibáztassa, amiért nem tudta rendesen megtanítani.)

mielőtt Annie megérkezett volna, viccelődtünk a Veronikával, hogy neki kell majd szórakoztatnia a szörferünket, mert köztük kevesebb a korkülönbség - csak húsz éves. én kicsit aggódtam is, mert amikor utoljára voltak fiatal vendégeink, nagyon kellemetlen volt az egész, úgy beszéltünk róluk, hogy 'a gyerekek'. szerencsére most semmi ilyesmi nem volt - nem tudom, hogy az számít-e, ha valaki svéd, vagy elég az, hogy sokat utazott már és látott mindenfélét. olyat persze még biztos nem, hogy a vendégfogadói tízkor aludni mennek, mert másnap túl korán kell kelni.

lassan három éve, hogy beleszerettünk ebbe a lakásba meg a környékbe, és már annyira helyinek érzem magam, hogy személyes támadásként élem meg a gentrifikációt (és csak részben azért, mert attól félek, hogy a főbérlő emelni fogja a lakbért, ha észreveszi ő is). a múltkor rollerrel jöttem haza, és csupa stílusosan öltözött fehér embert láttam az utcán, el is kezdett aggasztani, hogy nem nézek ki elég jól ehhez a környékhez. (általában csak akkor szoktam rendesen felöltözni, amikor az egyetemre megyek.) holnap pedig helyhatósági választások (Mayor of London és helyi önkormányzat), csak azért tartom fontosnak, hogy elmenjek, hogy jó állampolgárként viselkedjek. már lassan négy éve ebben az országban élünk én meg még mindig nem beszélem tökéletesen a nyelvet és barátokat is mindig csak egy évre szerzünk .

De ezt nem hasonlithatom ossze azzal, hogy nekem mi volt megengedve 16 evesen, mert peldaul 16 voltam, amikor eloszor kaptam egy szigetjegyet es egy ures budai lakast egy hetre, hogy csinaljak, amit akarok, de lassuk be, ez mar akkor is eleg extremnek szamitott. (Es mindenki tudta, hogy ugysem csinalok semmit.)

Es idorol idore van olyan, hogy beszelgetek valakivel vagy gondolkodom valamin, es akkor egyszer csak belemhasit hogy 'hogy a csudaba lett ez a gyerek ennyire normalis '.

Nemcsak azert heten a legjobb tarsasozni, mert peldaul pontosan het szekunk van, ha kihozzuk a Veronikaet is, hanem azert is, mert csupa olyan jatekot jatszhatunk, amit amugy nem (mert nem vagyunk elegen). Mivan akkor, ha nem is uj jatekok kellenek, hanem uj baratok.