Bejegyzések

Bejegyzések megjelenítése ebből a hónapból: december, 2009

buék

ez most szükségállapot, meg lehet szegni a néhány órával korábban hozott szabályt (minek hozok szabályokat), és akkor ezzel a Kispál számmal szeretném búcsúztatni a kétezerkilencet, pápás. (bele kell tekerni.)

2009

gondoltam, megnézem milyen évértékelőt írtam tavaly, hogy majd ahhoz hasonlót idén is, de tavaly nem írtam, és a hagyományok fontosak, úgyhogy csak annyit, hogy péládul júniusban még nem gondoltam volna, de azért összevetve ez egy átlagon felüli év volt, új barátokkal, csomó tapasztalattal, 792 blogbejegyzéssel, ráadásul megtanultam egyedül kezelni a mosógépet.
azért nem volt annyira jó ötlet fél kettőkor nekiállni a vándorló palotának (nekem sokadszor, de m. még nem látta), csak előtte fel kellett olvasnom a szigeti veszedelem ötödik énekét, hogy ne legyen annyira lelkifurdalásom. ugyan m. közben beleunt az enumerációba, de van ilyen. (előtte a kávé és cigarettát néztük, ami szomorú volt és szép, csak m. akart utána egy vidám filmet, és nem igazán tudtunk megegyezni.) tegnap a szerelmes shakespeare-t láttam egyébként, hááát, a Rosencrantz és Guildenstern halotthoz képest sehol sincs, hiába Tom Stoppard, azelőtt meg Az arany iránytűt, ami egyébként szintén Stoppard, és elég bájos, de persze a könyv jobb. sajnos ez csak így megy, egyedül sosem nézek filmet. (ma láttam fotót a Bazilikáról, megdobogtatta a szívem, este meg arra gondoltam, hogy most már néha, ha megkérdezik, hol van Tát, nem azt mondom, hogy Esztergomtól tíz kilométerre, hanem hogy a szlengblogos Tokod melletti falu. azért Tokodon lakni még mindig nem lenne menő.) (mostantól
63. Legelsőben Rézmán Frank Andrást lovárol Csidával leveré, s kirántá torkábul; Lelke kiment előbb ő meleg testébül, Hogysem maga földre esett lágy nyergébül. 64. Csillag György zászlóval mellette áll vala, Rézmán nagy csidájához erőssen csapa, Kemény somfa csidát által nem vághatá, Magátol is az csapást nem taszithatá. 65. Györgynek mellyén páncér, de az sem tarthatá, Mert erős Rézmán szüvén általtaszitá, Dárdájával eggyütt életét kirántá, Esék le zászlóstul Csillag György hanyattá. 66. Csakhamar Solymosit azután leveré, Tholnai Dömötört szablyával megölé; Vitéz Sárkány Györgynek ottan fejét vévé, Ifiu Jurcsicsnak életét elvévé. minduntalan úgy érzem, hogy ez nekem túl erőszakos.
köd van, szigeti veszedelem és zselés szaloncukor. szia december.
hagytam egy picit, hogy az orromra hulljon a (pelyhes, fehér) hó, a cipőm úgyis beázott rögtön, de legalább a Fellegjárásnak vízhatlan, nejlon borítója van, ha már így a hónom alá csaptam. csak ez a rossz, hogy hajnali egykor fel kell csöngetni a portást. mondogatom, hogy muszáj tanulni, mert nemtanulni otthon is tudok, de ma például a nagyanyámnál ebédeltem (fél zacskó zselés szaloncukrot), este meg valaki más öccsének olvastam mesét. az utolsó hatossal jöttem haza, budáról át pestre, majd vissza ide, furcsa villamos ez a hatos.
napok óta szinte minden álmomban felbukkan HE, ezt annak tudom be, hogy a régi magyar irodalom tananyaga (de főleg az eleje) kísértetiesen hasonlít a gimis töriórákéra, és ez a középkor-kora újkor rész a fejemben egészen elválaszthatatlan tőle. (az vicces, amikor a csoporttársaimmal arról beszélgetünk, hogy kinek mennyire hiányoznak a gimis tanárai, kire mennyire hatottak, és ki milyen gyakran levelezik velük. nagy felelősség azért gimis tanárnak lenni.)
éjjel arra az elhatározásra jutottam, hogy szorgos, önmegtartóztató, tiszta és szép életet fogok élni. ennek az első állomásaként ma nem vettem csokit, hanem megettem azt, ami itthon volt.
én csak megpróbálok boldog lenni, ahogy mindenki más.
ha kicsit kevésbé lennék önző, karácsonyra azt kértem volna a Jézuskától, hogy hadd legyek egy kicsit kevésbé önző. hadd ne bántsak meg másokat akaratlanul. mint ahogy mindig. mint ahogy mindenkit. csak nyalogatom a régi sebeimet, mit nyalogatom, feltépem, hogy fájjon, és azokból emelek falakat magam köré. most ilyen kedvem van. mindig félek, hogy nem is tudok szeretni.

Sokkoló képek! Vigyázat!

Az alábbiakban Osvaldo és Mizu mindennapjaiba kaphatnak rövid betekintést a kedves olvasók. Nyálkás fotók a hajtás után, a csigaérzékenyeket megkímélem. (De nem éri meg kihagyni, elképesztően cukik, ráadásul egy idő után rájöttem, hogy kell használni a gépet.)
azért ez valahol mégiscsak vigasztalhatatlanul szomorú. (minden fogalom viszonylagos persze, de szerintem a normalitás fogalma a legviszonylagosabb.)
igazán tarthatatlan, hogy négy napja 12 órákat alszom (éjszaka!), annyit eszem, mint három elefánt, és csudijó kedvem van. hová lesz így az alvászavaros, étkezési zavaros, bánatos művészféle-imidzsem...? (amennyiben volt olyan.)
a húgom csinált mindenkinek hűtőmágnest, anyuéra anyut rajzolta, BB-éra BB-t, B-éra B-t, az enyémre meg egy csigát.
én megmondtam, hogy el fogunk késni, jelentettem ki némi kárörömmel a hangomban a templomban, aztán megpróbáltuk csöndesen leküzdeni a törött kezű öcsémről a kabátot, meg drukkoltunk a Huginak, aki délelőtt tizenegykor még tagadta, hogy bármi szerepe is lenne a műsorban, de egy gyors telefonálással kiderítettük, kinyomtattuk, betanítottuk, szuper volt. közben a családi kupaktanács arra próbál rájönni, mit is kell csinálni a fagyasztott hallal (BB ugyan U-alakú halat szeretett volna, de az már nem volt a boltban), szóval elvagyunk, ahogy szoktunk lenni. illetve annál azért jobban. (igen, úgy alakul a helyzet, hogy a család meg a szeretet meg az ehhez hasonlók ünnepe a karácsony, nem látom a csillagot, pedig kerestem egész nap, de nincs sehol.)

Yoko Ono, John Lennon - Happy Christmas

Boldog karácsonyt minden kedves olvasómnak, most elszaladok mézeskalit díszíteni.
na látod, Kicsi, ha nagyon okos leszel, te is lakhatsz itt, mondtam a Huginak a collegiumban, hogy ösztönözze, meg ilyesmi, de szemmel láthatólag őt nem járta át a nagy, nemes ősök szellemisége. nem baj, majd egyszer. előtte színházban voltunk, megnéztük a Berzsián és Didekit a nemzetiben az egész családdal (az most azt jelenti, hogy mi négyen, meg anyu és a barátja), komolyan ajánlom mindenkinek, akinek van elvihető gyereke/kistesója. volt, ami nem tetszett, de nem spoilerezek, hátha tényleg megnézi valaki. (és miért szomorú egy valamirevaló költő?) update, a válasszal a hajtás után

Kaláka - Kosztolányi - Akarsz-e játszani

percek alatt betöltöm a rendelkezésemre álló teret. (ahogy kopog az olvadó hó az ablakpárkányon. az a dislike.)
annyira zavart, hogy a szemembe lóg a hajam, hogy levágtam a frufrum. jajj. remélem, hamar visszanő, mert így nem mehetek emberek közé. (véletlenül cikkcakkos lett.)
és valahol a fény utcai piac és a moszkva tér között egészen rövid időre, de mégis elkapott a karácsony. azt mondta, hogy hékás .
látványosan bolyongok egy nyolcszáz oldalas német regénnyel a hónom alatt a collegiumban, hogy bibibí, nekem ilyenekre van időm, mert most csináltam magamnak. (meglesz még ennek a böjtje, dehát carpe diem.)
egyébként próbáltunk vásárolni mindenfélét, de a végére már annyira megcsömörlöttem a giccstől, hogy képeslapot sem tudtam venni, hanem úgy döntöttem, hogy ráírom egy fehér lapra, hogy boldog karácsonyt, és azt adom fel.
kezdek beletörődni, hogy 3 és 3/4 órát tudok csak aludni éjszakánként, többet akkor sem, ha mindenféle praktikákkal próbálkozom. például meglocsolom zseblámpafénynél a virágom, meg ilyesmi.
milyen klassz, fehér a világ.
nincs áram, mondta anyu reggel, én meg, hogy dejó, akkor végre aludhatok (ugyanis akkor net sincs, és akkor nem tudom letölteni a nyelvésnyelveket, amit persze már elolvastam egyszer, de az régen volt), de persze azt nem lehetett, mert a húgom egész délelőtt furulyázott a szomszéd szobában, kivéve azt az időszakot, amikor az ágyam mellett azon veszekedtek B-vel, hogy a száraz ruhákat először szétválogassák-e, és csak aztán hajtsák össze, vagy fordítva. azért még mindig úgy csináltam, mint aki alszik (néha látványosan a fal felé fordultam), de bejött anyu, hogy megbeszéljük mindenki karácsonyi ajándékát (azt mondtam mindenre, hogy ühüm, aztán amikor felkeltem, beugrott, hogy arra mondtam igent, hogy majd én kitalálok és megveszek mindenkinek mindent). aztán sajnos visszajött az áram, és sajnos tanulhatok bevnyelvtudra. (mondjuk a koliba visszajutni vicces lesz.)
na, csináltam Nap  kedvéért (és segítségével)  like  gombot, a fiúknak pedig, akik hiányolják a dislike-ot a facebookról, dislike  gombot is. de azt nem feltétlenül kell használni, csak úgy van, jelezvén, hogy kész vagyok én a negatív kritikára is.
három hóangyal a réten, a legnagyobb, a közepes meg a kicsi, a Hugi föléjük is írta, hogy BB, Maf, Hugi. a B nem jött ki játszani, mert a tanév első tornaóráján, amit nem lógott el, hogy helyette a könyvtárban olvasson (Platónt, elképesztő!) eltört a keze, és különbenis hideg van. pedig mondtam neki, hogy csinálhatna félkarú hóangyalt, de nem értékelte. a macska kijött játszani, de nem csinált hóangyalmacskát, viszont elsüllyedt a buksija tetejéig, és szemmel láthatólag azon gondolkodott, hogy mi ez a puha, fehér, hideg izé. jó azért itthon, azért jó.
régen azt mondtam, hogy igen, és arra gondoltam, hogy igen, és azt mondtam, hogy nem, és arra gondoltam, hogy nem. most azt mondom, hogy igen, és arra gondolok, hogy lehet, azt mondom, hogy nem, és arra gondolok, hogy dehogynem, azt mondom, hogy talán, és arra gondolok, hogy kizárt, azt mondom, hogy lehet, és arra gondolok, hogy sosem, nem mondok semmit, és nem gondolok semmire. de.
- és aki csak kicsit hisz? - olyan nincs, csak olyan van, aki nem meri kimondani, hogy nincs isten. - mert az gyilkosság.
ezt a félévet nagyon-nagyon sok szempontból borzasztóan elrontottam, szégyellem magam a szörnyű franciajegyeim miatt, még elhagyott tanegységem is van. ráadásul se zenekar, se énekkar, se semmi (jó, az utolsó három hétben szerepeltem egy francia darabban, komoly teljesítmény volt). nem baj, új év, új élet? bár legalább az emberi kapcsolataim nem olyan vészesek, mint amilyenek gondoltam, hogy lesznek. (a kolira is és egyetemre is igaz szerencsére.) könyvvel a kezemben mentem le a karácsonyi műsorra, lent jutott eszembe, hogy jé, gimis reflex. itt mindig van kivel beszélgetni, még akkor is, ha csak csapódok tétován ide-oda. holnap reggel (amint sikerül felkelnem) nyomás haza, ott kitisztulnak a dolgok.
reggel óta olyan vagyok, mint aki szerelmes, és azon gondolkodtam, hogy kibe meg minek. szóval a szabadságba (vizsgaidőszak), a télbe, a havas budapestbe, ilyen boldog és közhelyes dolgokba. (lehetne pl. konkrétabb is, pl. egy fiú, de nem akarhat az ember mindent egyszerre.)
meg van vetemedve az ablak, meg van vetemedve, ismételgettem reggel a sikeres latin vizsgám után minden szembejövőnek. (de először Matteónak, mert mellette jutott eszembe ez a remek szó. kár, hogy ilyen speciális helyzetekben használható csak.) aztán például hógolyó, például volt két vizsgám (inkább másfél), aztán boldogság (mert négy (4!) napig semmi vizsgám, még egy picike sem) és kori-kori-korcsolya, meg a Szputnyikbringát is elraktam télire, hóban biciklizni nemfrankó. (mármint az, de veszélyes.) aztán amikor hazaértem, akkor meglepetésszerűen meglátogatott a nagymamám (aki amúgy tényleg a telefonkönyvből tanított olvasni, nem mintha nem lenne a lírai én szempontjából tökmindegy), és legalább 3 percig kibírtuk egymás mellett ordítozás nélkül, tehát kb. addig, amíg a kollégiumon keresztül felértünk a szobába. hozott csicsókát, meg mellékelt mellé használati utasítást is, szóval a csicsóka a nap másik szava. a nem nyelvi részeivel még nem tudom, mit kezdek. az ég rózsaszín, a
sajnos annyira trendivé vált blogot írni, hogy lassan azokra nézek áhítatos tisztelettel, akiknek elvi okokból nincs. sic transit gloria mundi?
olvasni a nagyanyám tanított mert a telefonkönyvben minden betű megvan és minden ember és minden utca tehát az egész világ az enyém lehetett (egyszerre voltam kárpitos, rendőr, fazekas és bohóc budapesten laktam és nagyszalontán szajkóztam: zrínyi utca hét szám) pedig még nem értettem mást csak hogy a kávé miért mindig éppen túl meleg és miért ugrunk át időnként ismerősnek tűnő neveket (nagyanyám azt mondta, nem sír csak néha túl nehéz a fátyol) talán még mindig az enyém minden csak már kikoptattam az ujjaimmal a betűket, vagy nem tudom
kinyitottam a latinkönyvem, aztán ledobtam a földre, ugráltam rajta és közben kispálszámokat énekeltem  azzal a lendülettel be is csuktam, és mondtam, hogy így, hogy holnap latin, meg egyébként is vizsgaidőszak van, és elfoglaltak vagyunk, szóval akár megejthetnénk azt a bútorelhúzogatós nagytakarítást, ami már szeptemberben elképesztően szükséges lett volna, csak akkor még nem volt porszívóm. sajnos már nem nagyon van letakarítandó felület a szobában, és még mindig nem tanultam egy betűt sem, nem lesz ez így jó.
például azt lehet kívánni, hogy valaki vágassék fejbe a régi magyar irodalmi szöveggyűjteménnyel , az ugyanis hálózati, tehát csak a kibertérben létezik, elképzelt nullákból és egyesekből áll (ha ezt Nyéki Vörös Mátyás tudná!), tehát tulajdonképpen nem is kívánok semmi gonoszat. de legalább nagyon szépen havazik, ez is valami.
(23:01:52) M: függő vagy (23:02:07) M: perverz régi magyar vers függő holnap régimagyaros beugró . utálom az értelmetlen dolgokat. mondjuk Szenczi Molnár valóban szép , Madách Gáspár meg legalább jellegzetesen obszcén.
kiültem a koliudvarba, a gesztenyefák alá és a varjak közé ebédelni, hátha megszán az ég, és azokból a gyönyörű, tömött vattapamacsokból megered a hó, mert ez a tízpercenként két bizonytalan pihe, ez inkább szomorú, mint szép. nem baj, van még két és fél hónapja eldönteni, mit akar, én pedig tudok várni. (aztán a villám nyelével ettem krémtúrót, mert az volt az egyetlen evőeszköz, amit a szobában találtam. azt hiszem, el kellene mosogatni.)
elment a faluban a legutolsó személyvonat, én innen messziről gondoltam rá. elképzeltem az állomást (megállóhelyet), szemben a kiserdő, hátul jobbra a fagyizó, pont a hátad mögött cseresznyefa, a kispiros lassan jön és halkan, három szeme van.  paniadam meg pont rajta ült .
Budán lakni világnézet, Buda közelebb van az éghez, mint szomszédai. voltunk ma apával színházban, Asztalizene , emészteni kell persze, hiszen hol játszódik. apa lakott is ott, mi csak látogatni jártunk, hogy második otthon, de azért ismerős a környék, ott van a fél kamaszkor a királyhágón, a böszin, az ugocsán. budán lakni, budán lakni. (azt hiszem, az apák általában nem tudnak mit kezdeni a felnőtt lányukkal. írnék mást is, de mégiscsak elolvassa, szia apu.) aztán akkorát dobott rajtam a macskakő, hogy leesett a lánc (azért a sötétben, a kormányra fagyott kézzel láncot visszarakni, az nem menő), fázott a nyakam, de sokáig nem mertem megigazítani a sálam, olajos ne legyen, mert azt az életben nem szedem ki. de a forralt bor egészen hazáig melegített. most meg még van egy kicsi hátra a szemináriumi dolgozatomból, de sajnos ettem, így nem biztos, hogy meg tudom írni. (igen, szerintem is szörnyű, hogy ez motiváló erő tud lenni, hogy ehetek, ha kész. mindenesetre eddig bejött.)
ki szoktam ülni az ablakba, harmadik emelet, előttem a kastély kollégium, távolabb a Széchenyi hegy, ha nincs köd, látni a tetején a tévétornyot. odaképzelem mellé a Hargitát is (igen, még mindig érzek valami végzetszerű véletlent abban, hogy hazafelé látni az ablakból). hóillat van, hűvös, borzongató hóillat, tiszta és tökéletes. készülök lélekben a télre, remélem, hosszú lesz és hideg, sötét és kegyetlen. (szeretem, ha valami igazán az, ami a lényege. ezt az őszt például nem szerettem, keveset esett és keveset fújt a szél. márpedig számomra az ősz az eső, a szél és a gesztenyefalevél. az persze szerencsére sok van a koli udvarán.)
az állandó félelem a középszerűségtől, és közben az önmarcangolás, hogyan lehetek ilyen elitista. (minden ember egyenlő, minden ember egyformán különleges. de azért vannak még különlegesebbek. Raszkolnyikov is ebbe bukott bele. vagyis Raszkolnyikov tulajdonképpen nem bukott el, de ez most nem tartozik ide.) hogy nem lenni képesnek igazi teljesítményre, igazi érzelmekre, semmire. félelem a nem szeretéstől és a nem szeretve levéstől, ez a kettő összefügg, az előzőhöz szorosan nem kapcsolódik. hülyén hangzik, de igaz, szeretném, ha szeretnétek.

bourgeois gentilhomme

eleinte egy kicsit bántam (vertem a fejem a falba, hogy mekkora barom vagyok, miért kellett nekem még ez is), aztán persze végül nagyon élveztem ezt a francia színjátszót. a próbákat kicsit jobban, de azért az előadás sem volt rossz. (nyelvileg? három hét alatt Claire elérte, hogy meg merjek szólalni franciául a jelenlétében. eleinte ugyanis csak a fejemet ráztam vagy bólogattam, amikor hozzám szólt. mondjuk háromszavas mondatokban, na de akkor is, háromszavas mondatokban bármit ki lehet fejezni.) és akkor ma pofátlanul nem csináltam semmit, de ebben elég kényelmesen elfáradtam. úgy érzem magam, mint egy kád, amiből néhány napja kihúzták a dugót, eddig örvénylett, de most már csak az utolsó cseppek tűnnek el a lefolyón. fel kellene tölteni. (olyan buta vagyok. de a Collegium jó, ösztönöz okosabbnak lenni.)
nem tudom, mennyire legyek magamra mérges, szóval inkább olvasok egy kis szépirodalmat. pontosan most jött el az a pillanat, hogy szünetet kell tartani. például egy éjszakányit. (durva egy hétvége lesz, rá kell készülni.) (pedig még aközben is a latint mantráztam, miközben visszacsavaroztam a zuhanyzó kilincsét. persze nem hordok mindig magamnál csavarhúzót, csak le kellett szednem azt az izét a vázról, ami kiszakította a nadrágom. sürgősen kell egy bringás táska, ebbe ugyanis nem fér bele rendesen a lakat. ma csupa porcukor lett. a kakaós csigám meg valószínűleg lakatos, de az nem volt olyan feltűnő.)
szerencsére nincs időm sírógörcsöt kapni életem első bukott vizsgája után, és szerencsére előrelátóan vettem magamnak kakaót. (annyira izgultam a vizsgán, hogy véletlenül leszakítottam a NaNe -s kulcstartóm.) csupa endorfin az élet. aztán Molieren egy csomó szó csak latinul jutott eszembe, de ilyen alapdolgok pl, hogy most ( nunc ), vagy hogy hallani ( audio, audire, audivi, auditum ). meg ma az a szó is eszembe jutott, teljesen magamtól, hogy a földim , amikor szembejött az egyetem előtt egy srác a faluból. ez valami betegség előjele lehet, ennél modorosabb szó kevés van.
éjfél körül kezdett egy kicsit szürreálissá válni a helyzet, mogyoródarabok, pattogatott kukorica, hópelyhek és coniugációk repkedtek a levegőben ( mondj egy igét! ), és azt magyaráztam, hogy nem írhatok valós és megtörtént dolgokról, mert elolvassák. (csak nagyon lassan tanulok a hibáimból. vannak őszinte és másképp őszinte időszakok, fogalmazzunk így.) de mondjuk senki sem figyelt rám. (szoktam írni persze az életről, de szívesen színezem ki és költöm át, ami nem azt jelenti, hogy mindig, hanem hogy előfordul. ez ugyanis egy blog, nem a valóság, még akkor sem, ha az emberek általában szeretnek egyenlőségjelet tenni a Maf és a Zsófi közé. én is szeretek. (tudjátok, költő és lírai én.) mondjuk a mikulásról csak azért nem írtam egy sort sem, mert vártátok, hogy írjak, és nem tudom. ebben a nem tudomban elég sok minden benne van, főleg az, hogy aludnom kellene. vehetitek akár annak is, negatív kritikának, de igazából mindenki annak veszi, aminek akarja. reggelre úgyis megbánom, hogy
nem is tudom, blöfföltem-e már ekkorát, mint ezen a vizsgán. puskázni csakazértsem. majd lesz valahogy.
összeláncolnám a bringáinkat is, hogy velem maradj.
igen, ez a kultúrák közötti párbeszéd az, amit más kollégiumokban nem kap meg az ember, gondoltam hajnali kettő óra öt perckor, miután elmagyaráztam az egyik amerikai cserediáknak, hogyan kell használni a mosógépet. sajnos nem tudok angolul, és a mosógépet sem tudom használni, szóval remélem, hogy nem ismer meg a folyosón, ha véletlenül tönkremennek a ruhái. (ha fiú lennék, bizonyára fülig szerelmes lennék ebbe a francia lányba, sőt valószínűleg minden létező francia lányba, ha minden francia lány ilyen. szeretnék francia lány lenni.)
bekerült az első két ötös az indexembe (a többi jeggyel nem fogok így dicsekedni), szóval boldogság van. persze mégsem azért mentem el Pannival vásárolni, mert hogy például megjutalmazzam magam, hanem mert úgysem volt óra, és azt akartam, hogy végighallgassa a kiselőadásom (amelyben öt percig beszélek A gyerek borítójáról). szóval most már van sapim, ami jó a bukó alá, meg új nacim, amiben lehet biciklizni, és amit viszont nem fogok kiszakítani. (úgy érzem magam, mint egy ötéves, ahogy nyüvöm a ruhákat. milyen hülye szó már ez.)
azt mondta, ne beszéljek neki ilyen borzasztó dolgokról. pedig csak a családomról meséltem.
felakasztottam a Nap-féle hópihét (a képen látható közeli rokonát) a futónövényem egyik levelére (ez bezzeg szeret itt, nem úgy, mint az aloe vera, ami haldoklik; ez már a francia-magyar szótár tól a toldy magyar költészet éig nőtt), jobb kézzel jegyzeteltem nyelvészeten (mert valamivel le kellett kötni magam begyulladt a bal, annyira tetszett, hogy így fogok naplót írni, hogy gyakoroljam), és február közepére lapoztam a naptárban, mert szívesebben nézem bodorádámot, mint tóthkrisztinát. hiányolom az életemből a különleges-különös dolgokat. (megnyugtat, hogy az irodalomtudomány és a nyelvészet (de főleg az irodalomtudomány) bizonyos professzorait, adjunktusait stb. nemcsak én tartom elképesztőn cukinak , hanem más lányok is, és együtt vetünk rájuk lopva rajongással és szerelemmel teli pillantásokat.)
megéreztem, hogyan dobog a szívem, és a takaró alatt kucorogva rettegtem a haláltól. hogyan lehetne szabad a szellem, ha ilyen bokafájós, szívdobogós, korgógyomrú a test. (és ilyen duzzadt és vörös lesz a szeme, amíg ismerkedik a szépséggel és a tudománnyal.) ...Kezdted érteni a gondolat örök szeme alatt a földi sorsot és magányodat, s tested, egyetlen birtokod, hazád, s aki azt is feldúlja, a halált, s ami addig is őröl s isteni fölöslegeid sorra elveszi ...
nem értem, hogy lehet bírni ezt a mindennapos harcot, a zebra egyik végéről a másikra eljutni, mondjuk a móriczon, hiszen jönnek, tömött sorokban, lobogó hajjal, elkeverednek lábak fejek . igazából persze nem ez a lényeg. azembercéljaeküzdésmaga. (ami sajnos igaz.)
szeretem, amikor ilyen vörös az ég éjszaka. kísérteties és valószínűtlen. (persze itt a városban gyakran vörös, kicsit az is hiányzik, hogy teljes súlyával visszahulljon rám a csönd, mely égbolt és csillag .) (amúgy kétszáz fölötti látogatás, ilyensevoltmég, köszi.)
na gyere cica, megyünk sétálni, mondtam a szputnyiknak, aki örömében vidáman csöngetett egy picit, és én is nagyon vidám voltam addig, amíg el nem kezdtem félni, hogy a füleim valahol lefagynak, lepotyognak, és megeszi őket valami bodorádámi állat. szerencsére a helyükön tartotta őket a bukósisak. aztán csavarogtunk Nappal , akinek szép fehér lova bringája van, és biciklikről és fiúkról beszélgettünk, meg arról, hogy egyértelműen az a legideálisabb, ha a kettő együtt van, mondjuk ha a fiú bringázik. a szputnyik mondjuk azt is hozzátette, hogy nem baj, ha a bringa is jól néz ki, de ezt szerintem csak én hallottam. szóval ez egy egészen jó nap volt addig, amíg be nem vertem a bokám felszálláskor lendületből egy parkoló teherautó aljába (gondolom, ez gyakori bringásbaleset), meg bele nem akadt a nacim annak az izének a csavarjaiba, ami fent van a vázon, és a lakatot szoktam belerakni. és hát kiszakadt, nemkicsit. de olyan karácsony van odakint, hogy ez sem bosszankodós, inkább mosolygó
na, öregszem , állapítottam meg reggel hétkor, de visszaaludni már nem lehetett, szóval miután kicsit csalódottan megállapítottam, hogy elég tehetetlenek ezek a piros ruhás, pocakos, bozontos szakállú öregemberek, meg sem találják az embert, ha kollégiumban van, kerestem egy karácsonyi zenét játszó netrádiót, és elmentem boltba, hogy meglepjem magam egy csomó édességgel. (meg a szobatársaimat is, bár ők most otthon vannak, szóval biztosan nem szorulnak ilyen álmikulásra.) és akkor elhatároztam, hogy főzök magamnak lekváros derelyét, ami addig jó ötletnek tűnt, amíg rá nem jöttem, hogy a mélyhűtő tele van jéggel, ami miatt nem lehet belerakni semmit jegesmedvékkel, hószörnyekkel és jégkirálynőkkel, és nem hagyhatom, hogy megegyék, szóval muszáj megfőznöm az egész zacskóval. (a legkisebb zacskót vettem, de még ez is négy adagnak tűnik.) szóval ha valaki elérhető távolságon belül van, és esetleg szereti a lekváros derelyét, az szóljon, mert én ennyit sosem eszek meg. (mondjuk a zsemlemo
Kép
félelmetes esztétikai érzékről tesz tanúbizonyságot az a csipketerítő félhópihe sorminta, amit a kakaós-teás-proteinporos polcom tetejére ragasztottam blútekkel gyurmaragaccsal. ha lenne kábelem a mobilomhoz, megmutatnám, így csak képzeljétek el. (egyébként meg egész nap kötelezőket olvastam/hallgattam, és brrr.) update

csakazértmert...

- jól vagy? - aham. - csak mert ma még nem volt blogbejegyzés. ...nem egyedi eset.
ez így nem megy, állapítom meg, hogy mondjuk tetszik egy fiú ( mármint több fiú is tetszik, de az egyes szám mégis egyszerűbb ), hogy tetszik egy fiú, de ha tetszik, akkor ő nyilván okos, jóképű és kedves ( vagy van benne valami más, ami miatt tetszik, de mégis ezek a legjellemzőbbek ), és akkor én olyan butának, csúnyának és sutának érzem magam a környezetében, de hát ha én annak érzem magam, akkor hogyan várhatnám el tőle, hogy okosnak, gyönyörűnek (vagy legalábbis ne csúnyának) és kedvesnek lásson. persze néha megpróbálok úgy viselkedni, mintha nem gondolnám azt magamról, hogy a szimpatikus fiúk környékén a dolgok természetes rendje szerint butává stb. válok, de az csak még rosszabbul sül el. (mondjuk pl. orra esek valamiben, elejtek valamit, vagy csak egyszerűen nem tudom kimondani a szavakat, és nem csak azt nem, hogy ellehetetlenít, mert azt viszont senki sem tudja kimondani semmilyen környezetben, aki pedig mégis, az máris kivívja őszinte csodálatomat. bár mostanában én is ki
milyen már ez a felnőttség. hogy nem jár a télapó, olyan. (pedig egy igazi télapó megoldaná, hogy a koliablakba is rakjon mandarint meg csokit. dió meg mogyoró nem kellene, azt nem szeretem, de mondjuk megennék az öcséim. mondjuk úgyis koszos a cipőm, úgysem hozna, ha lenne se.)
de micsoda hátrány az a fiataloknak, hogy esztergomnak gyakorlatilag nincs értelmisége. (mindenki gondolja tovább.)
fontos lenne, hogy érjenek ingerek az egyetemen vagy a kolin kívül is. ezért most például csavarogni voltunk, Macs, meg a Lány, akivel levelezni szoktam a kevésbé érdekes órákon, meg mostanában ország-városozni is, meg egy fiú. ilyenkor kicsit elkeseredek, sokan tanulnak érdekes dolgokat, vagy sokan tudják már, mi érdekli őket ebből a nagy masszából, amit a magyar szak nyújt, én viszont még csak azt tudom, hogy mi nem. azért az is valami. mindenesetre egy csomó tervem van a jövőre nézve. csak most megköti a kezem a billentyűzet, mert az érettségis hisztim után meg kellett fogadnom, hogy nem írom be kétnaponta, hogy segítség, meg fogok bukni minden vizsgámon. (gondolni persze szabad.)
ma pont olyan nap van, amikor az ember csak várja, hogy történjen már valami. szerencsére nem történik. nagyon meg lennék sértődve, ha mégis.
most kommunikáción ülök. hogy miért ír valaki blogot, az a téma. (és a combfikszről idéznek persze, honnan máshonnan.) mondjuk ebből szívesen vizsgáznék.
igaz, hogy fáradtan az ember sokkal boldogabb? , kérdezte Matteo, és mondtam, hogy igaz, de mást nem nagyon, mert éppen próbáltam átmelengetni a kormányra fagyott kezem, meg csak a bal lábamra állni, mert ugye a jobb cipőm beázik, és nemkicsit. (mondjuk haza kellene vinni, akkor kénytelen lennék a másikat hordani.) ha mondtam volna mást is, valószínűleg azt mondtam volna, hogy az ember kobakja olyan üzemmódra kapcsol huzamosabb ideig tartó éjszakázás után, amikor csak a létfontosságú információk (pl. a különböző fonémák képzési jegyei, vagy hogy hátulról busz, vigyázz! ) kerülhetnek bele, az esetleges negatív elemeket pedig egyszerűen figyelmen kívül hagyja, mert úgy igazán nem lehet élni. (mondjuk nekem már szerepel a programterveim között az alvás, ma nagyon-nagyon sok perc kellett ahhoz, hogy egyáltalán felfogjak egy olyan, kb. háromszavas kérdést, hogy használok-e google wave-et .) (ja, van még 10 meghívóm, és nem tudok velük mit csinálni, kinek kell?) csak ugye holnap (is) zh.
ne gondoljátok, hogy nem éri meg, csillog az egész út, csillognak az autók, a fák, csillognak a karácsonyi csillogók, tényleg szép. nagyvárosi giccs ez, a villanyoszlopokra szerelt égősorral, de ezt is lehet szeretni. meg a hídon, ahogy a duna. (szóval igazából csavarni lehetett belőlem a vizet, mire hazaértem, de a táskámnak jár egy piros pont, nem bíztam benne teljesen, hogy vízálló. márpedig a masni tuti hidrofób, ciki lett volna eláztatni.) most egyébként órán kellene lennem, de inkább megszáradok, biztos, ami biztos.
nem is tudom, mikor voltam utoljára ilyen sáros, kb. a bukósisakom tetejéig. szia december. (pedig milyen jó, ahogy csikorog a fék, ez a legjobb az egészben. mondjuk kanyarodáskor kicsúszott a hátsó kerék a nedves avaron, akkor kicsit megijedtem, de egy kis izgalom csak jót tesz.)

az élet nagy kérdései

miért lyukadnak ki a harisnyák még a nadrág alatt is, és miért, hogy megbocsátani olyan nehéz. (mert benne élsz te minden.)