Bejegyzések

Bejegyzések megjelenítése ebből a hónapból: január, 2010
ajándékba havas képek ma reggelről, a hegyre is fel akartam menni, hogy majd onnan a falut, de egy hatalmas fekete kutya megakadályozta, meg egyébként is eszembe jutott, hogy ha anyu felébred és nem talál itthon, akkor frászt kap. a végére sztárfotó a Nyuszicicáról, vigyázat, még mindig csúnya macska, de tündéraranyos. akkora, mint egy igazi oroszlán.

(úgy akartam, hogy hajtás előtt havas képek, hajtás után csigások, de valamiért nem engedte a blogger, ezért mindenféle kép a hajtás után lesz, a csigára érzékenyek inkább ne lapozzanak, nem akarok senki sokkolni.)
tettekre váltani a gondolatokat. kellene.
bementem a gimibe, hogy választ kapjak az élet, a világmindenség meg minden nagy kérdéseire, de csak azt mondták, hogy 42. (tényleg.) aztán csak hagytam, hogy beszippantson esztergom, az egygombos város, jó volt.
most egy kicsit belekóstolok újra az egyetemen kívüli világba. ma például bemegyek a gimibe, ha találok elég meleg ruhát és bátorságot a szekrényben. (nem mintha ez megoldana bármit is, de nincs jobb ötletem.)
gyere, próbáld fel ezt a kimonót, mondta anyu néhány perce.
Engem az ken a falhoz, mikor olyan a könyv, hogy az ember a végén azt szeretné, ha az író iszonyú jó haverja lenne, akit akkor hív föl, amikor akar.
szeretem azokat a könyveket, amelyekben nincsenek lábjegyzetek.
például a baracklekváros zsemle camambertsajttal és Thomas Mannal, az például elképesztően jó dolog.
már egy hete csak az apákra gondolok.
nem vagyok elég ---.

vége

még gondoltam, hogy elmegyek javítani, de teljesen felesleges, az átlagom sehogyse lenne meg, és nagyon fáj a fejem. végülis a 4,05 nem olyan rossz így elsőre, a következő félévre pedig konkrét terveim vannak, hogy hogyan lesz sokkal-sokkal jobb. legalább két tizedesjeggyel. (mondjuk ahhoz még talán felül kell bírálnom az órarendem.)

most pedig kitakarítom a szobát, megyek haza aludni (és szépirodalmat olvasni), az lesz.
amíg tíz kilométerre laktunk egymástól dsarosival, sokkal gyakrabban találkoztunk (ez a biciklis, szerelemfelejtős nyár mindkettőnknek, mintha évekkel ezelőtt lett volna), mint most, hogy itt vagyunk másfél utcányira. testápolót narancsért, még hajnalban is jó üzlet, hogyne lenne az.
(már csak hét óra, és túl leszek az első vizsgaidőszakomon, már ha sikerül az irodalomelmélet, amire egyelőre nem sok esélyt látok, mondhatni semennyit.)
dorogtól piliscsabáig (10 perc) megettem az egész tábla sztracsis csokit, amit a holnapi vizsgára hoztam magamnak, és sírva fakadtam, annyira átfagytam. végülis csak ötven percet álltam a megállóban a minusz tíz fokban, csak ennyit késett a busz (tehát annyit, amennyi az egész út a falu meg a város között). (és még büszke is voltam magamra, hogy megnéztem elvirán, hogy hogy járnak a vonatok (30-40 perc késéssel), ezért okosan a buszt választottam.)
most tea, forró.
úgyis csak valami 12. századi költészetfilozófia elkésett képviselője vagyok, gondoltam, és felfüggesztettem egy időre Osvaldo fényképezését a tanulást. pedig annyira édes, ahogy keresztbe teszi a szemecskéit, meg a jegyzeteim is izgalmasak, legalábbis az a részük, amit nem hagytam a koliban.
semmit se változott az ember.
Empedoklész (filozófus, orvos, csodatévő vallási tanító) lobogó tógában áll az Etna szélén, bámul lefelé, alatta fortyog a láva, nem tudok szabadulni ettől a képtől, nem.
megálmodtam a verssort. emlékezni kellene rá vagy nem emlékezni, ez a talán megvolt, de elvesztettem nagyon bánatos.
hihetetlen mennyiségű irodalmi impulzus ér így a vizsgaidőszakban, meg voltaképpen egyébként is, de ha Barna nem hoz erre létre egy külön helyet, akkor nekem sem jut eszembe. ezt a lehet váltogatni a színét - dolgot mintha nekem találták volna ki, menő.

Sapphó: Agalliszhoz

Mintha isten volna e boldog ember,
hogy veled lehet s a szemedbe nézhet,
melléd ül s édes szavaid zenéjét
hallja közelről,

s hallja vággyal telt kacagásod - engem
nyugtalan szívem dobogása ver fel,
percre láttalak s elakadt a lélek
bennem, a szó is,

nyelvem eltört, hogy hebegek csak, íme,
bőrömön fínom tüzek átszaladnak,
két fülem zúg és szemem is homályos
ködbe borult már.

Végig ömlik rajtam a hűs veríték,
elfog hirtelen remegés, a fűnél
arcszínem zöldebb s a halálra késznek
látszom, Agallisz...

Tűrni kell mégis, ha ez egyszer így van.
bár ezt Zaffó görög poéta aszszony egy lányhoz írta, attól még nagyon szép és nagyon igaz. sajnos túl lassan olvasom ezt a Pseudo-Longinost, ugyanis szuperjó, de ez volt a baj az ókornál is, hogy túlságosan elmélyedtem abban, ami tetszett, hangosan olvastam a melosokat, iambosokat, mimusokat. meg kell tanulni tanulni. (mondjuk kezdhetném ott, hogy időben elkezdem a készülést.)
anyaaa, átölelt a szemével! félek, hogy be fog szippantani! megharapott, megharapott!

(Mizucsigu)
egyszerűen megállt körülöttem (bennem?) az élet, nemhogy a következő lépés, de a következő mozdulat sem volt meg. rendet kellett volna raknom, és kitalálni, mit egyek, de nem ment. semmi sem ment. (a tanulás a legkevésbé.) csak ültem, és bámultam ki a fejemből napok óta. aztán egyszerre bedobtam a csigabigás táskámba a masnit, és elindultam, hogy majdcsak jön egy busz, meg felhívtam anyut, hogy ha süt nekem palacsintát, hazajövök. sütött.

könyvtári keresés

tárgyszó: a szeretet.

kíváncsi vagyok, megtalálta-e, amire szüksége volt.
tudtad, hogy dendritek vannak a pulcsidon?és nézem a havas várost, a hófehér háztetőket, játszótereket, fákat, kerítéseket, autókat, utcát, muszkát, négert, taxit, maxit, bodrit, pétert, és nincs két egyforma hópehely, nincsen két egyforma, és sosem lesz. gyakran megérint a végtelen, de ez nem lágy simogatás, ez frontális szembesítés a teremtés nagyságával. (de egyébként honnan tudják, hogy nincs?)
nem emlékszem, mikor lettem ilyen megmondós.
beleírtam a hóba, hogy ne várj!, de elolvad reggelre. addigra én is elfelejtem, így múlik el minden elhatározás.
ha mondjuk egy bánatosabb napomon megyek vásárolni, akkor biztosan nem rénszarvasos sapit veszek a fekete helyett, amit elvesztettem hétfőn, és biztosan nem veszem meg ezt a hópelyhes pulcsit mindenféle ötös vizsgára hivatkozva. nem is hordok kéket meg mintásat, nem értem, mi történhetett.
a belsőragasztás amúgy jobban tetszik, mint maga a csere, ezt meg tudom csinálni egyedül is, bár a második foltot rossz helyre raktam, ezért kellett rá egy harmadik is, de annyi baj legyen.

(update: rájöttem, hogy a blogomra emlékeztet a mintája. otthonos, na.)
A mi mindennapi álarcunkat add meg nekünk ma.
/Tom Stoppard: Rosencrantz és Guildenstern halott/
hogy valóban nincsen annak az elátkozott háznak hátulja se, azt kerestük, és nevettünk, mert néhány napig szabadok vagyunk, mint a mesében.
mindenki olyan okos dolgokat mondott a verseiről meg a költészetfelfogásáról, én pedig csak azt, hogy nem tudom, mert hát tényleg nem tudom. mondjuk legalább kitalálhattam volna valami menő dolgot, valami szerepet, de nem ment. az idegességem viszont nem múlt el, szóval talán mégis félek egy kicsit a hét és fél óra múlva kezdődő vizsgámtól.
nincsenek is pszichés zavaraim, mondtam a Jankamacinak, miután elolvastam a személyiségzavar jelei a verbális - nonverbális kommunikáció különböző szegmentumaiban témájú tanulmányt az egyik kötelezőben.

alaptétel

nem lehet nem kommunikálni.
folyamot akartunk venni, de nem volt, ezért papírrepülőket hajtogattunk a szórólapokból, és versenyeztünk, melyikünké megy messzebbre. nem látta senki. a jelek szerint a vizsgaidőszak felszabadítja a bennünk élő gyermeket.
stresszhelyzetben mindig A tigrist mantrázom (a szabólőrinc-félét), úgy emlékszem, a legelső vers, amit megtanultam. (utáltam, de apa azt mondta, hogy muszáj, már nem bánom.) milyen erő van benne. (találóskérdés: szerintetek mi a legszembetűnőbb különbség kosztolányi meg szabólőrinc fordítása között?)
(milyen jogon válogatok.)
írni kellene, ha már olyan fehér az a papír, de csak Banyó néhány sorát írtam le újra meg újra meg újra, aztán a homlokom a hideg ablaküveghez, havas a város, szerencsére megtaláltam a naplómat, nem lesz nyavalygás. lehetnék egy kissé szigorúbb önmagammal, biztos könnyebb lenne, vagy nem tudom. nagyon félek az éjszakai égtől (narancssárga, rózsaszín), otthon minden sokkal tisztább, már nincs sok hátra.
vizsga előtt hógolyózni a múzeumkertben jó, aztán meg úgyis annyira izgul az ember, hogy nem érzi, mennyire átázott.
a giminél nyílt ki a Középiskolai tanárok névkönyve 1926-27. (Szent Benedek-rendi Szent István kath. gimn., alapítva 1696.) az összes iskola összes tanára, születési hely, családi állapot, elképesztő. (ig.: dr. Mattyasovszky Kasszián, az egyetlen esztergomi születésű, két világi volt a tantestületben.)
mondjuk megrázott a könyvszekrény, talán figyelmeztetni akart, hogy ne foglalkozzak felesleges dolgokkal tanulás helyett.
A mi kultúránk alapja az, hogy a közzétett szöveg többet ér, mint az élet.
/Horváth Iván: Magyarok Bábelben/

Ingrid Sjöstrand: Sietek

Sietek.
Nem érek rá
leckét írni,
kivinni a szemetet,
kitakarítani.
Be kell majszolnom az egész világot,
mint egy paradicsomot,
mielőtt megöregszem,
mielőtt meghalok.
❤ svéd gyerekversek
szeretném kívülről (objektíven) szemlélni a dolgokat. hidegen és kőkeményen és kritikusan. (ezen biztos lehet dolgozni, a sikításon szerintem nem.)
pingpongban kikapni nem jó, de megszokott, eltalálni a labdát mindig sikerélmény. mondjuk sikítottam, amikor össszetört az asztal.
hogyan viselhető el a közhelyessége. az életnek.
kimostam a szőnyegem, bájos rózsaszín lett, feldobta a reggelt. van azért még mit tanulni.
sokminden változott, az például nem, hogy a kakaó a mindennapi élet elengedhetelen kelléke.
azt álmodom, hogy szeret, aztán azt álmodom, hogy nem szeret, aztán megint azt, hogy szeret, kell nekem annyit aludni, hogy beleférjen az álmodás is.
mit kellene még feláldozni minek az oltárán.
két parányi néni ment az utcán, hetven fölött, mint minden más néni, bokáig érő kabátban és szöszös sapkában, két parányi néni ment az utcán, beszélgettek, megálltak a kirakatok előtt, végignézték a bagaboo bolt előtt sorjázó bicikliket. fogták egymás kezét.

(olyan szmog van a városban, hogy ma irigykedtem a maszkos bringásokra, eddig felesleges flancnak tartottam. lett viszont szupermenő bringástáskám, nagyon-nagyon köszi a mintatervezőjének, csodagyönyörű.)

Katie Melua - Nine Million Bicycles

van benne bicikli meg szerelem. kicsit nyálas, de azért lájk.
nincs hiszti, bundáskenyér van. (reszelt sajttal megszórva.) ez az én madeleine sütim, az otthoni tűzhely melege, gyerekkori emlékek, ilyesmi. a bánat egy hiú állat, elvigyorogja tán magát. de el ám, és a hétfői vizsgáig abba sem hagyja.
a gyógyszertárba indultam nyugtatóért, de aztán rájöttem, hogy csak menni kell, a feneketlen tó körül körbe, körbe, körbe, amíg tiszta nem lesz a világ, amíg fel nem tűnnek a kacsák, a medveszobor, amíg meg nem csap a hideg levegő, és azt nem mondja Bartók, hogy ideje hazamenni. egy ideig most jónak kell lennie mindennek. hogy sosem voltam még ennyire szabad, mondják, és hogy sosem leszek már ennyire. hogyan lehet, hogy én mégis így félek.

(szóval remélem, hogy a frissen összeszedett lelki nyugalmam az ágyban tart másfél óránál tovább, mert kezdek furcsa dolgokat csinálni a kimerültségtől.)
őszintén remélem, hogy most van a mélypont.
mindjárt nyolc óra van oroszországban, mennek fogat mosni a vepsze meg az inkeri meg a cseremisz gyerekek, az anyukájuk pentaton altatódalt énekel nekik, az apukájuk meg medveistenekről mond esti mesét.

(milyen lehet egy nyelv utolsó beszélőjének lenni?)
nincs mit tenni, meg kell tanulni újra aludni.
gondoltuk, hogy elmegyünk sütizni az ókor után, kézenfekvőnek tűnt a múzeum cuki az egyetem mellett, nézegettem az oszlopokat, hova zárjam a szépkerekű szputnyikot (epitheton ornans), de nem találtam egyet sem, szóval gondoltam, hogy odatámasztom a falhoz, és csak a kereket rögzítem, úgyis nézem az ablakból, de kijött a pincér, hogy azonnal vigyem innen azt a biciklit, úgyhogy átmentünk a prágába, ahol le lehet zárni rendesen. de még a velem lévő nembringás is fel volt háborodva, hogy hogy lehetnek ilyen udvariatlanok.
bringatárolót mindenhova.

most pedig megyek aludni.
a nap tapasztalata, hogy bringát szerelni nagyon menő és izgalmas dolog. én például úgy is egészen maszatos lettem, hogy csak néztem, ahogy M, aki megszerelte nekem, kiszedte a hatalmas vasszöget a külsőből, kalapáccsal kiverte a kereket a helyéről, meg egyéb szuper dolgokat csinált vele (még a vadiúj lámpámat is felrakta). nagyon-nagyon-nagyon köszi neki!
mondjuk ha nem lenne, aki megcsinálja helyettem segít, biztosan (talán) menne egyedül is, ezért legalább rosszul érzem magam. például amikor azon múlt, hogy kapok-e a városba biciklit a nagyanyámtól, hogy össze tudok-e magamnak rakni egyet, akkor a Szputnyikot én szereltem össze teljesen egyedül. mondjuk akkor még nem ilyen vad, éjfekete táltos volt, hanem egy aranyszínű gebe. de csak parazsat evett, semmi mást. (bocsi Nap, kicsit kölcsönvettem a bicikli = ló metaforát, de nem tartom meg, becsszó.)
vettem narancssárga bringalámpát, rájöttem, hogy a pizzás csigában nincs is hús (legalábbis van olyan pizzás csiga, amiben nincs), láttam overallban biciklizni egy nénit, ráadásul süt a nap, itt a tavasz. az apró örömök Maf életében két ókeresztény kitudjami között c. rovatunkat olvasták.
(09.58.15) Maf: "szeretője Hermés volt, egy phallikus isten, a régi időkben egyszerűen csak egy phallos"
(09.58.19) Maf: ezen már elsőre is kiakadtam
(10.00.21) Miri: nem akarták túlbonyolítani a személyiségét....
definiáljuk újra a nap fogalmát. köszi.
Ki mindeneknek álmot adsz, hogy oldja szét,
amellyel elborít a nappal, gondjaink,
adj könnyű álmot, Krisztusom, te szent Ige,
adj édeset, felettem könnyen surranót,
sötét, nyomasztó látomástól menteset,
de tiszta, kedves álomképpel teljeset.
/Theodorosz Sztuditész: Esti fohász (részlet), ford: Sigismundus Ritoók/
szerintem az a hogy oldja szét, amellyel elborít a nappal rész egyszerűen csodaszép, de talán ha nem lenne ilyen korán, és én nem volnék ilyen álmos, nem lennék ilyen szentimentális. (ennek örömére utánanéztem a volna-lenne közti különbségnek. gyakorlatilag nincs.)
gyakorlatilag 12 órával eltolva élek, gyakorlatilag teljesen sötétben. gyönyörű mese egyébként ez az egész ókor, sárkányokkal, istenekkel, királylányokkal és hajókkal, hihetetlen (és ma már milyen elavult!) szenvedéllyel. mindent csak végletesen, sehogy máshogy. de nem jut ebből semmi, vadidegen neveket magolok születési dátumokkal, és megpróbálom mellé bevágni azt is, hogy mit írtak, milyen műfajban és metrikumban, hátha.
(nem, igazából a les mondes engloutis openingjét hallgatom végtelenítve, nyilván franciául. ez amúgy tök jól érthető, mármint a mese, lehet, hogy a régi notimon megvan még, vizsgaidőszak után végig kéne nézni.)

Szerintetek?

Boldogság természetesen nincsen abban a lepárolható, csomagolható, címkézhető értelemben, mint ahogy a legtöbb ember elképzeli. Mintha csak be kellene menni egy gyógyszertárba, ahol adnak, három hatvanért, egy gyógyszert, s aztán nem fáj többé semmi. Mintha élne valahol egy nő számára egy férfi, vagy egy férfi számára egy nő, s ha egyszer találkoznak, nincs többé félreértés, sem önzés, sem harag, csak örök derű, állandó elégültség, jókedv és egészség. Mintha a boldogság más is lenne, mint vágy az elérhetetlen után!
Legtöbb ember egy életet tölt el azzal, hogy módszeresen, izzadva, szorgalmasan és ernyedetlenül készül a boldogságra. Terveket dolgoznak ki, hogy boldogok legyenek, utaznak és munkálkodnak e célból, gyűjtik a boldogság kellékeit – a hangya szorgalmával és a tigris ragadozó mohóságával. S mikor eltelt az élet, megtudják, hogy nem elég megszerezni a boldogság összes kellékeit. Boldognak is kell lenni, közben. S erről megfeledkeztek.
/Márai: A boldogságról/
Mert emberek közt sen…
Ez valami szörnyen nyomasztó volt, ahogy Matteo (EC, Sárvár, Körhinta) mutat be mindenkit mindenkinek, hogy Iksz Ipszilon, EC és/vagy Körhinta és/vagy Sárvár, hát ennyivé degradálódtunk, hangzatos intézmények váltak az attribútumainkká. Ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy Iksz Ipszilon, szeret a villamoskocsi végére állni, és nézni a síneket, vagy valami ilyesmit.
még ilyet, hogy kidugom az orrom a kollégiumból, erre kilyukadt az első kereke a Szputnyikcsodának, a hátsó villogóm meg leesett és darabokra tört, de azért jó volt ez a társasjátékozós este a Csendesben, még így is, hogy haza kellett tolnom a biciklit, de legalább kiszellőzött addig a tüdőm, és meg tudtam vele beszélni, hogy hékás, nem éri ilyen befulladósat játszani már másfél hónapja, azonnal kapja össze magát, mert én akkor is oda megyek, ahova a kedvem tartja, ha neki nem tetszik, hogy például dohányoznak körülöttem, mert bibibí, van nálam asztmapipa, rajtam nem fog ki. szerintem megértette, de lehet, hogy lassan vissza kéne menni pulmonológiára kontrollra, hogy egészen tudatosítsam benne.
ujjongtam, amikor délelőtt elment az internet, így nem tudtam megnyitni az online szöveggyűjtemény következő, idillekről és bukolikáról szóló fejezetét, és elmehettem aludni. délben. mondjuk mondtam a szobatársamnak, hogy keltsen fel, ha visszajön, de csak a másik oldalamra fordultam, ennyit ért el. most lógni fogok, aztán meg úgyis tanulok reggelig.
hiába keresem, ebből a kastélyból nem látszik ahogy a Hajnal kidugja a ködből a rózsás ujját a napfelkelte. nem csoda, hogy a fennállása óta rendszeresen megőrül itt valaki. a mai nap viszont éppen megfelelő lesz arra, hogy.
...kit a Múzsák
kedvelnek, boldog, szájából ömlik az édes
szó, s valahányszor a gyász elfogja a lelket, a gondban
még el nem fásultat, s szenved tőle az ember,
Múzsák hű szolgája, a dalnok, a régi nagyoknak
hírét zengi s a boldog Olümposzi isteneket mind,
rosszkedvét feledi s gondjára se gondol az ember
vissza, borúra derűt hoz az istennők adománya.
/Hésziodosz: Theogonia/
Nekem tulajdonképpen nagyon bejön ez az egész ókor. Bár ezt eddig is tudtam, csak ebben a félévben kicsit kételkedni kezdtem benne.

(Szeretnék nem állandóan a tanulmányaimról írni. Már nincs sok hátra, bírjátok ki, kedves olvasóim.)
írni akartam arról, hogy milyen jó éjszakánként tanulni, nappal aludni, és napokig ki sem dugni az orrom a kollégiumból, de sajnos még magamat sem győztem meg vele, szóval inkább süssön a nap, pattanhassak két kerékre, és elfele innen. füvön hanyatt, az kéne, nyarat minékünk, csak nyarat.
Kényszerítlek titeket, Jeruzsálemnek leányai,
a vadkecskékre és a mezőnek szarvasira:
fel ne költsétek és fel ne serkentsétek a szerelmet
addig, a míg akarja.
/Énekek Éneke, 2/7./
a kedvenc aranymondásaimat rendszerint bekarikáztam a károliban. halványzölddel. (milyen régen volt, amikor hittanon annyit kuncogtunk azon, hogy Ahasvérus, hogy Juditnéni adott egy másik fordítást felolvasni, amiben Xerxész.)
annyi filmet meg fogok nézni, amennyit csak tudok, hogy ne bőgjek mindig, amikor meghal bennük valaki. ez magamat ismerve mondjuk hosszútávú terv. erős leszek és kemény, aztán reszkessetek, papírkutyák.
azt hiszem, sosem lesz vége a vizsgaidőszaknak. (napi rutin, az kellene nekem, hogy valaki reggel nyolckor kirúgdosson az ágyból [nem kérek rá jelentkezőt], belém öntsön egy bögre kávét, aztán már megy az élet, mint a karikacsapás, de így csak szétfolyok, mint ez a bánatos, városi hó.)
Arianna sírása

"Üti fejér mellyét szaggatja szép haját,
Teseus Teseus nagy erővel kiált."
/Zrínyi Miklós: Arianna sírása/
Feszítsd ki a fekete vitorlát,
a fekete vitorlát feszítsd ki
hogy én, aki a leggyengébb voltam hét közül,
hazatérhessek oda
ahol narancssárgán remegnek az éjszakák
minden csillag pókká változik
és úgy verik az eget lábaikkal
ahogy a láz rázta a fivérem vállát
hogy én, aki az egyetlen voltam hét közül
fejér mellem üssem szép hajam szaggassam
mert macskáknak dobtam Thészeusz fonalát.
még a szegek is alszanak a jéghideg homokban, úgyhogy én is nyugodtan kihagyhattam volna azt a durván két óra forgolódást, aztán azt a sétát az alvó collegiumban.
- (...) Mert vedd tudomásul, sokkal nagyobb költő az, aki egész életében egy sort sem ír, mint az, aki egész életében rossz verseket fabrikál.
- De az, aki három év alatt írt egy jó verset, az jobb költő, mint aki ugyanezen idő alatt egy sort sem írt? - kérdezte harciasan Berzsián.
- Az jobb - mondta Klopédia.
- Hát nem megmondtam - suttogta Berzsián. - Arról nem is beszélve... ajaj!
- Miről?
- Hogy ez alatt a három év alatt írtam egy rossz verset. Tehát rosszabb vagyok annál is, aki egy sort sem írt. Ráadásul éppen most írtam. Ha valamicskével előbb jössz, talán megmenthettél volna. De így már minden hiába! Megszületett a rossz vers.
ifjúkoromban úgy képzeltem, hogy ha kollégista leszek, mindig fázni fogok, sosem lesz elég meleg víz, és én leszek a legrendetlenebb a szobában. erre meg a koliban néha még melegem is van, bosszant, hogy sosincs hideg víz, és én vagyok a legrendetlenebb a szobában.
a nap tapasztalata, hogy képes vagyok annyira ügyesen rétegesen öltözködni, hogy ne fázzak a bringán, és örüljek annak, ahogy a szempillámra hullanak a hópelyhek. csudijó.
Kép
szuperklasszul érzem magam, ha látványos dolgot csinálhatok (például hogy kitakarítani a bringatárolót, bár az pont nem látványos, meg ki-be rámolni a bicikliket, az viszont szerencsére igen, mert nem ugyanúgy rámoltuk vissza), ahogy sütni is ezért szeretek, az valami elképesztő, ahogy összeöntöm mondjuk a lisztet, a vajat meg a mézet (meg még pár dolgot), aztán nyúlkálok benne, és ilyen csodák lesznek belőle (megtaláltam a mobilhoz a kábelt, megint gyakrabban lesznek képek).


legyen már reggel. (és akkor közértbe megyek le tejért, ahogyan ez itt szokás, jánoséstamás.)
nehezen viselem a blogom okozta népszerűség és/vagy népszerűtlenség következményeit. (igen, nekem a napi kb. 100 teljesen egyedi látogatóm mind egyformán fontos. egyébként nem.)
ilyen szíves invitálásnak nem lehet ellenállni, szóval most hála és köszönet dutownak, amiért megszerelte a masnit, és most működik, a többieknek meg az erkölcsi támogatásért, amit nyújtottak mellé.
nem is tudom, mit kezdjek a rám szakadt szabadidővel, van majdnem két napom a következő vizsgáig. lehet, hogy megkeresem azt a valamivel több, mint kétszáz gigás partíciót a gépemen, amit nyom nélkül eltüntettem. (bármilyen segítséget örömmel fogadok.)
- és ha észreveszi, hogy tetszik neked?
- az szerencsére nem történhet meg.
Boldog akarok lenni, mint idejövetelem előtt.
(Fellegjárás)
Non cuivis lectori placebo,
Lector non mihi quisque placet.
van olyan sms-sablonom, hogy én is szeretlek, minő optimizmus az élet.
megnéztük a holt költők társaságát, néha felsóhajtottam, hogy milyen szép fiú, milyen szép bicikli, kicsit sem szűkült be a gondolkodásom.
kidobálni, kiönteni mindent, ami rossz, azt kéne.

(ez így felér egy újévi szándéknyilatkozattal.)