2011. augusztus 31.

holnap két tesóm is új iskolában kezdi a tanévet, helyettük is izgulok.
Hosszan akartam írni Prágáról, annyira jó élmény volt, de inkább csak címszavakban, ami megmaradt:
a dóm (a Mucha-üvegablakkal)
a Wallenstein-kert a baglyokkal, a csúnya pávákkal, a csúnya halakkal, meg azzal a csúnya fallal
a piros háztetők
a Kampa-szigetre vezető hidacskák
a Lennon-emlékfal
a városi könyvtár a könyvtoronnyal
a macskakövek
a Kilőtt szemhez címzett fogadó, ahol nagyon vicces a magyar nyelvű étlap, nagyon olcsó, nagyon cukik a pincérek, és esténként számtalan vad Bang-partit lejátszottunk ott (a Zizkov negyedben van, tényleg mindenkinek ajánlom, tapasztalataink alapján egész Prágában ott lehet a legolcsóbban rántott Camamberthez meg kofolához jutni)
a villamosok
a kofola
az abszintos fagyi
a szecessziós házak, a szecesszós kapualjak, a szecessziós korlátok, a szecessziós minden
Kafka

kicsit ellenpólusnak, ami viszont negatív:
a kávé nagyon drága volt (35-70 korona, az automatás 15-20, de rossz)
egyszer próbáltunk metrózni, semmilyen angol nyelvű felirat nem segítette a jegyvásárlásunkat, végül találomra vettünk egyet, szerencsére nemtalálkoztunk ellenőrrel; egyébként is koszos volt és büdös
elképesztően sokan voltak, és nem értettem, miért akar mindenki a Károly hídon átmenni, van annyi másik, azokon lehet nyugodtan andalogni, nem löknek fel; mármint egyszer még oké, na de minden nap?
minden kis útszéli templomba belépőt kértek, nem is keveset
Prága a második legszebb város, ahol valaha jártam. (Képek majd lesznek, egyelőre örülök, hogy hazajöttem, örülök Tátnak, örülök az órafelvételnek, frissen vasalt fehér ing illat van, szeptemberegy.) Aztán még pénteken elmegyek gójatáboroztatni a Balatonhoz, utána pedig remélhetőleg az eddigi legkeményebb félévemnek nézhetek elébe. (Regisztráltam A Második Szakra, nincs visszaút. nyekk.)

2011. augusztus 25.

annyira meleg van, hogy az öcsém száradni kiteregetett pólóin megolvadt a minta.
nincs otthon internet (!!!), a jegyzeteim meg a laptopomon maradtak, úgyhogy azokat majd utólag. most csak annyit, hogy utálom az augusztust: nincs is nyomasztóbb, mint a folyamatos "te pincében nyaraltál? voltál idén nyáron odakint?" beszólások. amikor én tényleg mindent megtettem. üzenem mindenkinek, hogy fehérnek lenni menő. (Hófehérkének bejött.)

2011. augusztus 23.

a függőágy visszacsúszott a második helyre.
egy vegán fiú lakott a lakásunkban az elmúlt két hónapban. (amíg a lakótársam meg én csavarogtunk, valakinek fizetnie kellett a közös költséget, néha meglocsolnia a virágokat, meg úgy általában: itt lakni, mert egy olyan lakás, ahol két hónapon át nem lakik senki, nagyon nyomasztó.) igen, kihúzta a hűtőt, és nem, nem hagyta nyitva az ajtaját. szinte bármennyit hajlandó vagyok fizetni annak, aki elviszi a lakásunkból (most már ideje lenne elnevezni, keresem azt a női nevet, amit a leginkább utálok), és elhelyezi valami biztos helyen, ahol nem bánthat senkit. (szoktam látni szórólapokat, hogy "háztartási gépét ingyen elszállítjuk", de a) valószínűleg nagyot harap b) egy hegyen lakunk c) nem merek véletlenszerű számokat felhívni, amiket az interneten találok, ha valaki tud valami megbízható helyet, örülnénk neki.) óhatatlanul is Dirk Gently jut az eszembe.
(kezdem megérteni a nagymamámat, akinek nincs hűtője, mert csak a baj van vele. ha mi is vegánok lennénk, nekünk sem kellene hűtő, reggel fel is vetem a lakótársamnak.)
mostanában gyakran álmodok franciául. általában nem értek belőle túl sokat.

2011. augusztus 22.

a nap legjobb pillanata egyértelműen az volt, amikor a fiú, aki nyáron a lakásunkban lakott, visszaadta nekem a kulcsot. vége ennek a mikorholalszom otthontalanságnak, a táskából ki, bőröndbe be, bőröndből ki, hátizsákba be, hurcolni magammal a frissen kimosott ruhákat, és kiteregetni máshol. otthon, otthon, otthon. és a saját ágyamban fogok aludni, a saját takarómmal, a saját kispárnámmal, és újra lesz fogas, és bicikli, és hegyek, és a fény pontosan olyan lesz, amilyennek szeretem. és nagyon finom dolgokat fogunk főzni a lakótársammal. és szerelünk függőágyat a teraszra. (mindezt egyelőre csak kb. 3 napig, mert utána megyünk Prágába az EC-vel. ezért mondjuk megéri megint bepakolni.)

2011. augusztus 21.

uhh, most egy picit minden hullámzik. péntek éjjel éjszakai gyermekvasutas volt, az szokásosan nagyon jó, aztán elindultunk megkerülni a szentendrei szigetet kenuval (családdal), ez közepesen volt csak jó, mert apuék tudtak evezni, a mi hajónkban pedig senki nem tudott, úgyhogy dunabogdánynál elértem a teljesítőképességem határára, és inkább visszafordultunk. (ezt a határt könnyű észrevenni, ilyeneket kezdek kérdezni, hogy "miért marad fenn a kenu a vízen?", meg hogy "vajon a fák miért hajolnak a víz fölé?".) visszafelé viszont nagyon jó volt, láttunk egy csomó izgalmasmadarat egészen közelről, béke, nyugalom, paradicsompirosra égés. még nem nagyon tudom használni az ujjaimat.

2011. augusztus 17.

emlékszem arra, amikor először omlott össze a dolgok egységességébe vetett hitem, és először szembesültem az élet igazságtalanságával. harmadikos voltam, amikor vidékre költöztünk: hirtelen történt, tanév közben, váltak a szüleim; a lakótelepi barátaimmal soha többé nem beszéltem, az új osztálytársaim nem láttak még liftet, és az egyszerűség kedvéért az elsősökhöz küldtek be németórára. (amúgy elképesztően kínosnak éreztem, hogy a kis pisis hétévesek is jobban tudnak nálam németül. sőt: már az óvodások is.) az első napról csak arra emlékszem, hogy matekórán kékkel javítottam ki a megoldásaimat, a tanító nénit viszont nem érdekelte, a pesti iskolában hogy kellett: itt zölddel kell javítani. punktum. mélységesen meg voltam sértve. (de amúgy már nem haragszom emiatt a tanító nénire. csak megragadt.)
amióta elkezdődött a nyár, most először van, hogy nincs semmilyen munkám, még úgy sem, hogy a munkát kicsit tágabban értem: sem pénzkeresős, sem kolis. (mert pl. Bécsben még betördeltem éjszakánként egy gólyáknak szóló tájékoztató kiadványt. elég jó lett amúgy.) furcsa ez az érzés, most olyan kellemesen bizsergető, nem is tudok vele mit kezdeni. megszokni nem tudnám, de most remélem, hogy pár napig így marad.
az úgy volt, hogy hazajöttem Bécsből, és másnap már indultunk is a Börzsönybe sátorozni. mondjuk a kettő között kifolyt egy üveg valami a bőröndömben, úgyhogy nem nagyon volt ruhám, de ez nem akadályozott meg semmiben. sajnos a csapat nem volt annyira kirándulós, mint szerettem volna, így csak a nógrádi várig jutottunk el, de a nógrádi vár nagyon szép, és nagyon selymes, puha fű nő benne, úgyhogy nem is baj. (igazából lehet, hogy nem maga a vár szép, mert a vár csak egy rom, hanem a kilátás onnan. nem tudom eldönteni, hogy ez ugyanaz-e.) meg sajnos azt sem igazán tudtuk, hogy hogyan kell paprikáskrumplit főzni bográcsban (pl. hogy mekkora tűz égjen alatta), de becsülettel megevett mindenki legalább fél tányérral. kivéve a macskát. a macska nem is lett rosszul. (takarításkor derült ki, hogy a bogrács kormosabb volt belül, mint kívül.) majd legközelebb ügyesebbek leszünk. egyébként is: az erdőben érik a szeder, és találtunk olyan cukrászdát, ahol száz forint a fagyi gombóca.
néhány napig most igazán nyár volt, csillagokkal, holddal, moszkvatérrel, ahogy kell. de hazajöttem, mert sok gondolkodnivalóm akad. talán amúgy is hazajöttem volna.

2011. augusztus 12.

a Schönbrunnban minden olyan nagy volt. olyan kimerítően nagy. és nem azt éreztem, mint a Hofburgnál, hogy ez a nagyság arra késztet, hogy meghajoljak előtte, hogy tiszteljem és elfogadjam. inkább csak azt, hogy wozu, wozu, wozu, wozu. (talán nem a Böllt kellett volna magammal vinnem olvasni a cuki mókusok közé. de ha egyszer olvasni is meg abbahagyni is nagyon nehéz.) a labirintus nagyon tetszett, meg a kínai kabinetek, de azért leginkább vicces volt, ahogy mindenki mászkált a fülére tapasztott audioguide-dal. (egyébként is, ott az a puha fű, puha mókuskákkal, erre meg Rasen betreten verboten. brrr.)
ma este. tökéletes. (mondjuk valami feliratot rakhattak volna alá, csak annyit értettem az olasz szövegből, hogy casa mia.) a fiatal Plácido Domingo meg pont úgy nézett ki, mint ahogy A feleségem történetében képzeltem a kapitányt.
amúgy van vegaburger a mekiben, az öcsém szerint elindult a világ a romlás útján, én meg várom inkább, hogy mikor lesz otthon is. (bár nem valami jó, ami a párperckrumpliban van, sokkal fincsibb. na de itt elvekről van szó.)

2011. augusztus 10.

brrr, nagyon-nagyon hideg van, ha lett volna egy kis eszem, nem a múzeumnegyedbe ülök ki, hanem egy mekibe be, de itt igazából nagyon hangulatos, az előbb pl. megmutatta egy indiai, hogyan áramol a hasamból ki az energia a fejemen át (vagy valami ilyesmi, közben körözött a tenyeremen, meg fogta a fejem, és szemmel láthatólag nem zavarta, hogy nem igazán értem, mit mond), meg szaxofonos bácsi is van.
amúgy két napig itt volt a lakótársam is, és együtt csavarogtunk, határozottan jobb volt, mint egyedül, viszont annyi impulzus ért minket, hogy nem is nagyon tudok mit kiemelni. talán leginkább a Schiele a Leopold Museumban, a Minoritenkirche, a különös nevű rózsák a Volksgartenben, és egy Caspar David Friedrich-kép a Naturhistorisches Museumban (aminek amúgy csak az első szintje volt izgalmas, a kövek meg a fosszíliák, meg még a mikroszkópok is, de kitömött állatokat nem néztünk).
a legviccesebb pedig egyértelműen a tegnap esti Lehár Ferenc-operett volt a Rathausplatzon, Das Land des Lächelns, kínaivá maszkírozott osztrákokkal, műanyag fákkal és elképesztően buta történettel. (az internet szerint 1952-ben készítették a filmet.) lehet, hogy nem szeretem az operettet mint műfajt.

2011. augusztus 8.


eddig azt gondoltam, hogy nem félek a lepkéktől, és hogy nagyon szeretném, hogy rám szálljon egy. tévedtem. (de csak a fecskénél nagyobb, fekete, piros foltos lepkéktől félek, akik fenyegetően mozgatják a csáprágójukat, vagy mijük van, miközben kúsznak fel a karomon.) csak most értettem meg, hogy a lepkék nemcsak méretükben meg színükben különböznek, hanem pl. a szárnymozgásuk sebességében, meg abban, hogy szállnak fel, ilyesmi.
zuhog az eső. (úgyhogy behúzódtam a Mekibe a Stephansplatzon, hogy kitaláljam, merre tovább, és megszáradjon a cipőm.) ez a nyár teljesen irreális. nem is nyár.

2011. augusztus 7.

hát, nem tudom, ki hogy van vele, de a Belvedere kiállítása nem fogott meg igazán. csak Egon Schiele. (de ő nagyon.) vagyis jó volt, szép volt, csak kevés, elfért volna még egy kicsi szecesszió. egyébként furcsa, hogy egész nap az öcsémmel vagyok kettesben, ilyen már régen volt (vagy soha), szokjuk egymást. a meleget nehezen viselem, az esőnek nem örülök, mert a wifis kávézó dohányzó. (kívülről teljesen kulturált helynek tűnik, de velem szemben a helyi alkeszok nézik a focit. viszont a kávé jó, és amíg a kávé jó, nincs baj.)
egyébként ma véletlenül négy adag fagyit vettem, csak mert nem tudtam, mi az a tölcsér. most már tudom, a fagyi meg nagyon finom volt.

2011. augusztus 6.

(ez is visszadátumozott.)
még sosem láttam akkora építkezést, mint ez a Hauptbahnhof. impozáns. az ember nem is tudja, merre kerülje ki. (a fejemben a Hauptbahnhof-építkezés bekerült a látnivalók közé, a Belvedere meg az Arsenal mellé. tegnap negyed órán át néztük az öcsémmel, hogy a bácsi távirányítja a darut a földről.)

(ez visszadátumozott bejegyzés.)
szóval Bécs olyan, mint Budapest, és éppen azért tetszik, mert olyan, mint Budapest lehetne, ha kicsit jobban fel lennének újítva a házak homlokzatai, és kevesebb kutyakaki lenne az utcákon. meg ha ugyanúgy az emberek között menne a villamos. meg ha a galambok kevésbé lennének szemtelenek.
este sétálni voltam, még sötétedés előtt egy órát (igazából játékboltot vagy százforintos 1 eurós boltot kerestem, hogy vegyek egy kártyát vagy öt dobókockát az öcsémnek meg nekem, hogy eltöltsük valahogy az estéket, ha már se internet, se tévé, és mégsem lehet folyamatosan olvasni), furcsa ez a környék, több nőn van kendő, mint amennyin nincs, szinte már erkölcstelennek kezdtem érezni magam, aztán ahhogy beljebb haladtam a Favoritenstrassén a városközpont felé, lassan elmúlt. (a másik állandó félelmem, hogy úgy nézek ki, mint egy kelet-európai, de ez ugye butaság.)

valóban meglepő, de így van, most kint ülök a Favoritenstrassén egy kávézó teraszán. ahol lakunk, az valódi külváros (több szexmozi van, mint netkávézó, konkrétan most kettőt is látok, az egyikre rá van írva, hogy NON STOP 14.00-22.00, meg állandóan rózsát akarnak nekem eladni). már tudom, hogy melyik helyekre járhatnak csak török férfiak. de amúgy imádom Bécset, mert pont olyan, mint Budapest. még a szaga is. tegnap voltunk a Belvedere kertjében, meg becsavarogtuk a környéket, ma az öcsém a hadtörténetiben volt, én nem voltam sehol, mert naivitás volt azt gondolni, hogy meggyógyultam. most már viszont tényleg, úgyhogy holnap Belvedere belülről is, a héten meg sorban végiglátogatok mindent, amit mondtatok, meg amiket ZM-nél láttam. (de a Belvedere érdekel a legjobban, Klimt miatt, nem tehetek róla.)

2011. augusztus 5.

úgy néz ki, ma reggel kimegyek Bécsbe kb. egy hétre. mivel ott még csak egyszer jártam, akkor is csak keresztülutaztam rajta a bőröndjeimmel meg Monával, a biciklimmel (tavaly nyáron), rendkívül izgulok. (eddig nem igazán hittem Bécs létezésében, tudom, hogy ott van a karácsonyi vásár, ahol már mindenki volt, engem kivéve, meg mindenféle kastélyok, ahol szintén. Bécs eddig kb. olyan volt, mint a tenger, de nem is tudom, hogy került az elérhetetlen dolgok közé. sokszor terveztem már, hogy kimegyek, mindig meghiúsult az utolsó pillanatban, biztos ezért.) természetesen semmivel sem tudom majd bizonyítani, ha kijutok Bécsbe (elvileg másfél óra múlva indulunk, talán már nem számít elkiabálásnak beszélni róla), mert a fényképezőm apáéknál hagytam. talán jobb is így, fényképező nélkül állítólag többet lát az ember. attól meg amúgy nem kell tartanom, hogy elrabolnak, vagy ilyesmi, mert még két napig átható fokhagymaszagom lesz. mondjuk fél óránként fogat mosok, meg nyelvet, meg szájpadlást is, de nem segít.
megírhatjátok, mit muszáj megnézni a Belvederén, Schönnbrunnon meg a Kunst Hauson kívül.

2011. augusztus 4.

megettem egy fél fej fokhagymát. nyami! (ha nem a második elfogyott csomag százas zsepi lett volna az oka, még azt is mondanám, hogy ez a legjobb a nyári szünetben. így inkább nem.)
most, hogy megkezdtem a mai második csomag százas zsepit, a helyzet kezd reménytelennek tűnni. azért sajnálni persze nem kell, elolvastam két regényt.

2011. augusztus 3.

ma már másodjára vagyok ébren 10 percnél hosszabb ideig! nem is nagyon értem, hogy csináltam végig a tegnapot, amikor akkor sem voltam jobban. amúgy nem emlékszem, mikor voltam utoljára beteg, mármint ágybanmaradós, teaivós, sokatalvós, de szuper érzés, néha próbáljátok ki. most alszom tovább.
rossz közérzet. de azért, mindent összevetve, mégis így a legjobb.

2011. augusztus 2.

amikor a haladóknak azt mondtam, hogy írjanak a táborról az anyanyelvükön, aztán fordítsák le magyarra, akkor a három német gyerek összeveszett azon, hogy le szabad-e írni azt a szót, hogy Lager. akkor azt mondtam nekik, hogy az én nem anyanyelvi fülemnek a Ferienlager még elmegy, mivel azt tanultam, de most, hogy Svájcba írom a szokásos levelet, rájöttem, hogy nekem is inkább jön a billentyűzetemre a Camp. (viszont az iskolában németórán egyértelműen azt tanultuk, hogy Lager, és szó sem volt arról, hogy ezt ma már nem mondja ki senki szájhúzkodás nélkül, még egy tízéves gyerek se.) ezt csak úgy a szavak jelentéséről. elképesztően izgalmas volt külföldi gyerekeket tanítani.
ki az a hülye, aki a nyár közepén fázik meg? ráadásul ennyire? na, én. (a nagymamámtól kaptam egy gyógyszert, ami saccra öregebb, mint én, mert amikor el akartam olvasni a leírását, a nagymamám azt mondta, hogy felesleges, mert oroszul van. nem volt erőm tiltakozni. ez tegnap este volt, még mindig élek.) amúgy az utóbbi napokban a legtöbb problémám (problémánk) a kulcsokkal volt. most kicsit itthon, az öcsém is itt van, kerülgetjük egymást a családtagjaimmal városról városra. település, nagyközség, falu. valamiért mégis jó volt hazajönni, itt mindig találok valami finom teát a szekrényben.
még szerencse, hogy eddig nem nagyon volt internetem, különben végigblogoltam volna az elmúlt néhány napot. a tábor vége, a Budapestre visszatérés, és az, hogy a nagymamámnál lakom harmadik napja, pontosan elég alapanyagot szolgáltatna ahhoz, hogy folyamatosan írjak. (arról nem is beszélve, hogy éppen parafából próbáljuk összerakni Eötvös Józsefet.) nem gondoltam volna, hogy ennyire fog hiányozni, de olyan üres minden. a legfurcsább még mindig az, hogy az utcán járva nem csupa ismerős jön szembe. a hajam meg véletlenül egészen fekete lett. (az eredeti színére akartam visszafesteni, de nem találtam el.)