emlékszem arra, amikor először omlott össze a dolgok egységességébe vetett hitem, és először szembesültem az élet igazságtalanságával. harmadikos voltam, amikor vidékre költöztünk: hirtelen történt, tanév közben, váltak a szüleim; a lakótelepi barátaimmal soha többé nem beszéltem, az új osztálytársaim nem láttak még liftet, és az egyszerűség kedvéért az elsősökhöz küldtek be németórára. (amúgy elképesztően kínosnak éreztem, hogy a kis pisis hétévesek is jobban tudnak nálam németül. sőt: már az óvodások is.) az első napról csak arra emlékszem, hogy matekórán kékkel javítottam ki a megoldásaimat, a tanító nénit viszont nem érdekelte, a pesti iskolában hogy kellett: itt zölddel kell javítani. punktum. mélységesen meg voltam sértve. (de amúgy már nem haragszom emiatt a tanító nénire. csak megragadt.)
vásárlás
azt találtuk ki, hogy anyával vásárolunk, mert ő is nagyon szeretne már kimozdulni otthonról, persze még nem nagyon tud, mert néha meg kell állnunk, hogy feldobja a lábát a műszerfalra, és rárakjon egy adag jeget, szóval anyával vásárlunk, és csak itt a környéken. azt tudtam, hogy kell nekem epilátor (mert tönkrement), egér (mert tönkrement), telefon (mert megjelent egy furcsa folt a képernyő közepén, és nem látok tőle, szóval tönkrement), gumicsizma (a szigetre), szandál, strandpapucs (mert szétkopott az előző), sportcipő (mert a tiszának lyukas a talpa), farmernadrág, DVD, meg még reggel öltözködés közben eltéptem a melltartóm és a gyönyörű rózsaszín harisnyám kb. fél percen belül, szóval az is. erre meg vettem gyönyörű, hófehér pulcsit a Takkoban, meg zöld strandpapucsot meg fekete szabadidőnacit is ott, az jó lesz majd táborba, meg vettem hét harisnyát, rózsaszínt mondjuk nem, de lilát meg bordót igen, meg trikót és három pár zoknit, kaptam még egy fekete szabadidőpulcsit a fekete
Megjegyzések