úgy tűnik, hogy felnőtt életemben eddig kétszer voltam hosszabb ideig igazán boldog: amikor a Széchenyi-hegyen laktunk és most. érdekes, hogy mindkét ház bauhaus, harmincas évek, világos színek és lekerekített sarkok jellemzik; faltól falig ablak, keleti fekvés, parkra néz. valaha volt tetőterasz, de már le van zárva. rossz a szigetelés. öregek a vezetékek. kicsi a konyha. és a teljesen véletlenszerű hasonlóság: nincs kilincs a fürdőszobaajtón.
csak az a kérdés, hogy mi az ok és mi az okozat: valószínű. hogy egy világos, tágas, parkra néző lakásban az ember kevésbé könnyen adja át magát a depressziónak, mint egy halszagú lyukban, amit 14 másik nővel oszt meg? vagy az életminőségünk egyébként is javult volna, és akkor is ugyanilyen boldog lennék, ha kicsi ablakaink lennének? remélem, ezt a kísérletet soha nem kell majd elvégeznem.
csak az a kérdés, hogy mi az ok és mi az okozat: valószínű. hogy egy világos, tágas, parkra néző lakásban az ember kevésbé könnyen adja át magát a depressziónak, mint egy halszagú lyukban, amit 14 másik nővel oszt meg? vagy az életminőségünk egyébként is javult volna, és akkor is ugyanilyen boldog lennék, ha kicsi ablakaink lennének? remélem, ezt a kísérletet soha nem kell majd elvégeznem.
Megjegyzések