Bejegyzések

Bejegyzések megjelenítése ebből a hónapból: 2018

véget ért

az első teljes hetem Maidenheadben, az új otthonunkban.

Vasárnap átsétáltunk Windsorba: csak 15 kilométer, de persze hazafelé már vonattal jöttünk. A hetet leginkább a könyvtárban töltöttem: jó látni, hogy itt a könyvtár a közösségi élet központja, tele van rendezvényekkel és sokáig nyitva tart.

Egyelőre élvezem, hogy midnen csak néhány perc sétára van: sokkal kevesebbet kell tervezni, akármikor dönthetünk úgy, hogy elmegyünk egy meetupra (a helyi Wetherspoonsban zajlik főleg a szociális élet) vagy egyet kirándulni.

Csütörtökön megvolt az első helyi meetup is: társasjátékozni voltunk a Maidenhead Board Gamerekkel - volt egy magyar lány is a társaságban. A játékok jók voltak (Decrypto-t és Werewordsöt játszottunk, ez utóbbi kifejezetten tetszett), a társaság még elválik.

Pénteken végre V. is lejött: összeraktuk a kanapét és a fiókos szekrényt, valamint átsétáltunk Braybe. Még nem igazán tudok mit kezdeni azzal, hogy egy ilyen gyönyörű helyen lakunk: kicsit olyan, mintha nyaralni jötte…

fellélegzés

már akkor is nagyon örültem, amikor V megkapta az első offer letterjeit az egyetemekről (és végül mindenhova felvették, ahova jelentkezett), de végül valami sokkal jobb történt: augusztus elejétől a Sky-nál lesz gyakornok programozó. a három éves program során végig fizetést kap, a végén pedig level 6 (BSc-nek megfelelő) diplomát. éljen!

bár már kicsit beleéltük magunkat az álmodozásba, hogy loughborough-i diák lesz, az ötvenezer fontos (18,000,000 forint) diákhitel (ebből 30,000 a tandíj, a többi megélhetési diákhitel lenne) Damoklész kardjaként lógott a fejünk fölött.

nekem tíz évvel ezelőtt volt lehetőségem a szívemre hallgatni és a legkevésbé praktikus döntést meghozni, és azóta is sorozatosan ha nem is rossz, de nem praktikus döntéseket hozok (bár amikor meghozom ezeket a döntéseket, nagyon praktikusnak tűnnek).

bár most úgy tűnik, hogy mindennek ellenére mégis ezek a döntések voltak a jó döntések (nem kötöttünk kompromisszumokat), az ide vezető út hosszú volt és nehéz.

remélem,…

költözünk

Mindig tudtam, hogy az életünk, ahogy az elmúlt öt évben éltük, egyszer véget fog érni - de reméltem, hogy még lesz néhány jó hónapunk mielőtt újra menni kell.
De hát ez van, a fél életünk bedobozolva várja a csomagszállítót, a másik fele még szanaszét van a lakásban. Félig kiürült szekrények. Magunkkal vigyük, vagy menjen a charity shopba? Mi az, ami 'kacat', és mi az, amitől nehéz szívvel válunk meg? Öt évadnyi összegyűjtött New Yorkerre hogyan is mondhatnánk nemet, ha én nem tudok megválni a Száray-féle negyedikes törikönyvtől? (Nemcsak mi migráltunk Londonba, hanem rendkívül meglepő dolgok is jöttek velünk.)
Már átirányítottam a council taxot, lemondtam az internetet és új előfizetést is kötöttem, sőt: még az adóhivatal felé is bejelentettem a változást. A bútorokat még nem rendeltük meg, de a zuhany falára tapasztható totorós fogkefetartót már igen.

Nem a lakásnak köszönhető, hogy boldogok voltunk itt, magunknak teremtettük meg az otthont, és ahogy itt, máshol is meg fog…
egyre kevésbé valószínű, hogy valaha is visszaköltözünk. egyre inkább valószínű, hogy az egész életemet komoly lelkifurdalással fogom leélni, amiért elhagytuk a süllyedő hajót.
az a kiváló ötletem támadt, hogy na, majd egyszerre olvasom Madeleine Thien zseniális könyvét, a Do Not Say We Have Nothing-ot (amit 2016-ban jelöltek Bookerre, és semmilyen magyar oldalon nem találok említést róla sajnos, úgyhogy csak a Guardiant tudom belinkelni), aminek egy hegedűs, egy zongorista és egy zeneszerző a főszereplői a kulturális forradalom Kínájában, és közben hallgatom ezeket az elvetemült, égetni való formalistákat akiket ők, például Debussyt vagy Prokofjevet, de lehetetlen.
a zene és a szöveg nem kiegészíti, hanem kiüti egymást. vagy a Goldberg-variációk, vagy Madeleine Thien.

mindent nem lehet.
(remélem, hamar lefordítják magyarra.)
nem szeretnék a diákjaimról beszélni, de mégis kellene egy kicsit a diákjaimról beszélni.
most hosszú idő, majdnem egy év után elment az egyik tanítványom akivel hetente kétszer, gyakran háromszor volt óránk.
tudtam, hogy el fog menni, úgyhogy gondoskodtam utánpótlásról; több új diákom is van (a biztonság kedvéért, abból indulok ki hogy majd valaki csak lemorzsolódik), de még senkivel aem klikkeltünk igazán.
mivel az angolórákon főleg beszélgetünk (általában azért jönnek hozzám, mert nem mernek megszólalni, vagy nem beszélnek annyit angolul, hogy folyékonyan tudjanak beszélni), mindig nagyon várom azt a varázslatos pillanatot amikor már nem lesznek kínos egymás szavába vágások, félreértések és meg nem értések. szeretném megnevettetni őket, az mindig segít, de a példáim kínosak és a vicceim nem viccesek.
nem tudom, mivel tehetném az első néhány hetet kevésbé kínossá.
és attól is tartok, hogy mi van, ha valamelyik diákommal soha nem fogunk klikkelni, örökkké elbeszélünk egymás mellett,…