budapest és a modern művészet
jött és mondta és mondta... képzeld el kislány, egy éjszaka lefésülöd a fejedről az összes hajad, képzeld csak el... fedél nélkült? fedél nélkült? szia kislány... mi krisnások vagyunk... mennyit áldoznál az éhezők megsegítésére? és a bácsi, aki odafelé is meg visszafelé is felkeltett a vonaton az ötszázas plüssállattal.. és újra és újra és újra, leginkább az aluljáróban persze, de legalább a krisnás srác aranyos volt, csak nem akart elengedni, pedig mondtam én, hogy a szülők keresetéből élek és be van osztva, hogy mennyit viszek pestre... és visszajönnek és közel nagyon, én meg menekülök, mert nem érdekel az emberiség, az egyes ember se, senki, senki nem érdekel, haza akarok menni, félek a föld alatt, engedjenek ki! egyszerűen látszik rajtam, hogy mocsok rosszul érzem magam odalent, hogy nem akarok rálépni a mozgólépcsőre, hogy szívesen kipróbálnám, milyen lehet a metrósínek közt, mert a metró valami félelmetesen csodálatos dolog és végig egy agyonolvasott könyvtári Shakespeare-kötetet szorongatok...
tele van a világ sorsokkal, én meg hallgatom a presszóban, hallgatom a föld alatt, meg hallom a szót rádióban, tévében és az a dolgom, hogy hallgassam, hallgassam, de nem tudok csinálni semmit... valahol valami megköti a kezem, értsd meg, hogy nem adhatok, se pénzt, se szeretetet, se figyelmet, engedj el...
egyébként ettől függetlenül a tegnapi nap legnagyobb sokkja azért az volt, amikor megjelent a tanárúr a presszóban... azért azt hiszem, aranyos volt meg minden, csak valahogy nem emlékszem az egészre...
szakkoli volt, modern művészetet akartunk tanulmányozni, de beteg lett a szobrász, akinek mentünk volna a kiállítására, ezért nem mentünk. hazafelé egyébként benéztem a terem ablakán, jobb is talán, hogy nem mentünk be, biztos nem értettük volna a szobrait a magyarázata nélkül... helyette csavarogtunk a városban, "dizájner" kávéházakat néztünk kívülről, a Negrot meg egy fehéret, a Menzába meg beültünk és nagyon-nagyon csudajó volt belülről és nagyon finom forrócsokit ittam... utána meg valami költő jött, aki a verseiről beszélt, de nem maradhattam, mert dolgozóba mentem rögtön és haza kellett mennem... de valami olyasmit mondtak, hogy ne bánjam...
ebben a szakkoliban az a jó, hogy ötven intelligens, nyitott, művelt fiatal van egy kupacban, csupa érdekes, különleges ember és jó velük együtt lenni meg beszélgetni meg ilyenek... meg még a soksoksok hidegben való séta is belefért, mert megismertem a belvárost úgy összességében, amiről eddig csak képeim voltak, de a térkép nem volt meg a fejemben...
az azért ijesztő, hogy amikor nézem az órarendem és húzom át ceruzával, hogy mire nem tanulok, akkor most több van nemtanulós, mint tanulós... magyar, töri, francia, pont. azt lehet a presszóban is... legalábbis remélem, különben csak aktívan reménykedhetek, hogy most nem pont engem...
tele van a világ sorsokkal, én meg hallgatom a presszóban, hallgatom a föld alatt, meg hallom a szót rádióban, tévében és az a dolgom, hogy hallgassam, hallgassam, de nem tudok csinálni semmit... valahol valami megköti a kezem, értsd meg, hogy nem adhatok, se pénzt, se szeretetet, se figyelmet, engedj el...
egyébként ettől függetlenül a tegnapi nap legnagyobb sokkja azért az volt, amikor megjelent a tanárúr a presszóban... azért azt hiszem, aranyos volt meg minden, csak valahogy nem emlékszem az egészre...
szakkoli volt, modern művészetet akartunk tanulmányozni, de beteg lett a szobrász, akinek mentünk volna a kiállítására, ezért nem mentünk. hazafelé egyébként benéztem a terem ablakán, jobb is talán, hogy nem mentünk be, biztos nem értettük volna a szobrait a magyarázata nélkül... helyette csavarogtunk a városban, "dizájner" kávéházakat néztünk kívülről, a Negrot meg egy fehéret, a Menzába meg beültünk és nagyon-nagyon csudajó volt belülről és nagyon finom forrócsokit ittam... utána meg valami költő jött, aki a verseiről beszélt, de nem maradhattam, mert dolgozóba mentem rögtön és haza kellett mennem... de valami olyasmit mondtak, hogy ne bánjam...
ebben a szakkoliban az a jó, hogy ötven intelligens, nyitott, művelt fiatal van egy kupacban, csupa érdekes, különleges ember és jó velük együtt lenni meg beszélgetni meg ilyenek... meg még a soksoksok hidegben való séta is belefért, mert megismertem a belvárost úgy összességében, amiről eddig csak képeim voltak, de a térkép nem volt meg a fejemben...
az azért ijesztő, hogy amikor nézem az órarendem és húzom át ceruzával, hogy mire nem tanulok, akkor most több van nemtanulós, mint tanulós... magyar, töri, francia, pont. azt lehet a presszóban is... legalábbis remélem, különben csak aktívan reménykedhetek, hogy most nem pont engem...
Megjegyzések