a gyermekvasút nyomában
Csak azt kell megkeresni, hogy mi motivál. Most például az motivált, hogy ha felérünk a hegyre, akkor megsimogathatom a diófámat. És amikor én mentem elől, pedig nálam nem volt lámpa és levegőt sem kaptam rendesen és szétszedte a sarkam a cipő, akkor is csak arra gondoltam, hogy mindjárt ott vagyunk a diófánál. Így amikor már a Svábhegyen robogtunk lefelé a varnyúval, néhány pillanatig tényleg úgy éreztem, hogy vissza kell fordulnunk és megnézni a diófát, annak ellenére, hogy hajnali fél négy van és nem tudok lábra állni.
A program úgy nézett ki egyébként, hogy mi hétig játszottunk Dorogon, a Zenepavilonban. Akkor jött erchegyia a gépsárkánnyal, én úgy egyenruhástul be a kocsiba, a harsonát meg kedves zenésztársak hazavitték. Fel a Széchenyi hegyre, kocsiban átöltözni, aztán fogas, villamos, busz. Kilencig volt nevezés, nem értünk oda (mily csoda), de csak egy picit késtünk, és neveztek nekünk előre. Már odafele is futottunk, meg a hegyre is, fel. Mindig futottunk, mert ez egy teljesítménytúra, aminek a célja az állóképességünk növelése.
Megfogadtam, hogy nem fogok nyafogni, hisztizni, ilyenek, mert picit sem lesz jobb, ha azt mondom, hogy nem megyek tovább. De ezt azért nehéz betartani. Azért elég sokáig bírtam komolyabb hiszti nélkül, ma megkérdeztem erchegyiát, azt mondta, hogy tényleg, csak a vége felé látszott már, hogy elegem van az egészből.
(Tizenhét kilométer után játszódtak le ilyen magasröptű párbeszédek:
- Ide nem megyek fel.
- De feljössz.
- De nem.
- De igen.
- De nem.
Vagy:
- Nem ülsz le.
- De igen.
- De nem.
- De igen.
Ilyenkor erchegyia általában felrángatott, az ő tűrőképességének is vannak határai.)
Igazából nagyon jó volt... menni a sötétben, az erdőben, csak menni és menni és menni és sütött a hold és az egyik állomáson a füredi annabálont énekelték a gyerekvasutasok, nagyon szép az erdőből a kivilágított Budapest, és annyira furcsa, hogy mindenhol zseblámpás túrázók vannak, pedig rég elmúlt már éjfél is.
A hegyen finom, meleg virslivel vártak minket, aztán be a kocsiba, ki a városból (úgy le voltak zárva az utak, borzasztó), négykor már aludtam is apáéknál...
Csak azt az egyet nem akarom egy ideig hallani, hogy "itt tudok egy rövidebb utat!"
A program úgy nézett ki egyébként, hogy mi hétig játszottunk Dorogon, a Zenepavilonban. Akkor jött erchegyia a gépsárkánnyal, én úgy egyenruhástul be a kocsiba, a harsonát meg kedves zenésztársak hazavitték. Fel a Széchenyi hegyre, kocsiban átöltözni, aztán fogas, villamos, busz. Kilencig volt nevezés, nem értünk oda (mily csoda), de csak egy picit késtünk, és neveztek nekünk előre. Már odafele is futottunk, meg a hegyre is, fel. Mindig futottunk, mert ez egy teljesítménytúra, aminek a célja az állóképességünk növelése.
Megfogadtam, hogy nem fogok nyafogni, hisztizni, ilyenek, mert picit sem lesz jobb, ha azt mondom, hogy nem megyek tovább. De ezt azért nehéz betartani. Azért elég sokáig bírtam komolyabb hiszti nélkül, ma megkérdeztem erchegyiát, azt mondta, hogy tényleg, csak a vége felé látszott már, hogy elegem van az egészből.
(Tizenhét kilométer után játszódtak le ilyen magasröptű párbeszédek:
- Ide nem megyek fel.
- De feljössz.
- De nem.
- De igen.
- De nem.
Vagy:
- Nem ülsz le.
- De igen.
- De nem.
- De igen.
Ilyenkor erchegyia általában felrángatott, az ő tűrőképességének is vannak határai.)
Igazából nagyon jó volt... menni a sötétben, az erdőben, csak menni és menni és menni és sütött a hold és az egyik állomáson a füredi annabálont énekelték a gyerekvasutasok, nagyon szép az erdőből a kivilágított Budapest, és annyira furcsa, hogy mindenhol zseblámpás túrázók vannak, pedig rég elmúlt már éjfél is.
A hegyen finom, meleg virslivel vártak minket, aztán be a kocsiba, ki a városból (úgy le voltak zárva az utak, borzasztó), négykor már aludtam is apáéknál...
Csak azt az egyet nem akarom egy ideig hallani, hogy "itt tudok egy rövidebb utat!"
Megjegyzések