elárulok egy titkot: ez a blog most azért kell, hogy magyarul is tudjak beszélni arról, amit tanulok. hogy ne váljon a magyar csak családi körben használt, alacsonyabb rendű nyelvvé, amelyen nem tudom kifejezni magam, ha a munkámról vagy a tanulmányaimról beszélek. ijesztő, de azt is google translate-tel kellett visszafordítanom magyarra, hogy "genetic disorder". (azért reménykedem benne, hogy ez a veszély engem valójában nem fenyeget, ha országot váltanék, rögtön visszatérne a szókincsem. na de a gyerek, aki a teljes középiskolás tananyagot angolul tanulta meg...)
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések