ma Valódi Egyetemista voltam egy egész napig, ugyanis a kampuszon, a főépület lépcsőjén ülve ettem túlárazott vietnámi tofu curryt M.-mel és egy csoporttársammal, és közben a vietnámi society tagjai énekeltek és zenéltek borzasztóan hamisan. a magyar society persze ilyeneket nem csinál, mondjuk nem is vagyok a magyar society tagja, úgyhogy azt hiszem, nem igazságos, hogy negatív véleményem van a dologról, és valószínűleg ha csinálnának ilyeneket, pont az lenne a bajom. viszont ami ennél sokkal érdekesebb, az az, hogy ma volt az első igazi napsütéses nap, amit az ebédidő kivételével jórészt a Chandler house alagsorában töltöttem. (de annyi baj legyen, szuper izgalmas volt.)
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések