égboltsapkájú

hogy is szoktam? számokban? 1 költözés 1 új munka (fejenként) 1 transzatlanti repülés 1 befejezett kötés (sokszor kötöttem már életemben, most először fejeztem be valamit) 2x Párizs (most megyek másodjára, még épp odaérek idén) 3x Budapest (igen, idén bőven 1 fölött van a karbon lábnyomom) 3 magyaros diák (átlagosan - jönnek és mennek) kb 10 új madár neve két nyelven (ezeket fel is ismerem persze) 10 éve vagyok vegetáriánus (ha jól számolom) V 18 50 elolvasott könyv (lehetne több is, így sikerült) 380 fontos vonatbérlet amit szeretnék: megtanulni horgolni megtanulni franciául (most már tényleg) angol állampolgár lenni (vagy legalább elkezdeni) végigcsinálni a veganuaryt ("vegán január") lezárni a táti házat 25%-kal többet olvasni nyaralni menni (nyáron, de nem haza! amikor utoljára "nyaralni" voltunk, mínusz 16 fok volt) remélem, legalább egy dolgot ki fogok tudni húzni erről a listáról. boldog új évet a blog minden kedves olvasójának!

története   (Educated / A tanult lány)  egyedi történet sok szempontból, amihez (szerencsére) nehezen találni személyes kapcsolódási pontot; bizonyos elemeiben viszont meglepően és ijesztően relatable . (és nem csak abban, hogy én is eltöltöttem egy egész nyarat Buffyval és a Scooby Ganggel.) sokkal inkább relatable, mint Ellen új stand upja a Netflixen, a Relatable. (ami egyáltalán nem az.) más műfaj, tudom, de a memoár és a komédia ugyanabból táplálkozik: tűpontos megfigyelésből, önismeretből, önkritikából, és a "külső nézőpont" felvételének képességéből. úgy néz ki, Tara Westovernek ez megvan; remélem, ír majd fikciót is, szívesen olvasnám.

más blogokon készülnek az évértékelők; én most egy kicsit lebegek és nem érzem úgy, hogy ez lenne a megfelelő időszak a dolgok lezárására. inkább megmutatom a Scribdet, ha még nem ismernétek - nyár óta van előfizetésem, és egy pillanatra sem bántam meg. a Scribd  a könyvek Netflixe: egy fix havi összegért (8.99 dollár) annyi könyvet és hangoskönyvet olvashatsz el, amennyit csak szeretnél. ha annyi pénzt költesz könyvekre, mint a mi háztartásunk, egyértelműen jó döntés. a könyveket sajnos csak az appon belül lehet olvasni, nem lehet őket másik eszközre rárakni, de így nem is kell aggódni amiatt, hogy hol fel van-e töltve a Kindle - a telefonom mindig nálam van. és milyen könyveket? én akkor fizettem elő, amikor rájöttem, hogy az összes komolyabb magyar kiadó könyvei elérhetőek, ráadásul nem sokkal a megjelenés után: Magvető, Jelenkor, Helikon... nem kell mindent birtokolni (amit meg mégis kell, annak majd találunk helyet a polcon). természetesen ez teljesen legális, a kiadó

mióta elkezdődött az álommunkám; azt hiszem, hogy nem igazán szeretnék beszélni róla. Semmi okom panaszra, de még mindig hiányzik a társaság az előző munkahelyemen - pedig akkor otthonról dolgoztam. Egyrészt még mindig kicsit olyan, mint egy álom, másrészt viszont a körülményeket jól összefoglalja amit az egyik munkatársam mondott, aki a Penguintől jött át arra a kérdésemre, hogy milyen volt ott dolgozni: "Objectively speaking, Penguin is where everyone wants to work, isn't it?" Minden szuper, a munka érdekes, a munkatársak kedvesek, de valami nincs rendben - valószínűleg velem, egyébként. Mindegy, arra biztosan jó hatással van, hogy mennyit (és miket) olvasok, nem akarok kínos helyzetbe kerülni, amikor ebédidőben mindenki előveszi a könyvét és olvas egy órát.

holnap 29 éves leszek. ezen a héten volt hat éve, hogy Angliába költöztünk. egy hét múlva kezdek új munkahelyemen: a Bloomsbury kiadónál. (azt hiszem, most már nincs túl korán elkiabálni.) szeretném mondani, hogy mindig erről álmodtam, de ez nem igaz: ezt a legvadabb álmaimban sem tudtam volna elképzelni. a legvadabb álmaim arról szóltak, hogy gyerekkönyveket szerkesztek egy kis kiadónál. erre XML-ben fogok digitális dokumentumokat készíteni a világ egyik legnagyobb és legbefolyásosabb kiadójánál. hová jutott a világ! a tanítást persze abba kell hagynom: ezen a héten elbúcsúztam az összes angolos tanítványomtól. hiányozni fog az angoltanítás, de sok könnyet nem fogok hullatni érte - nagyon fárasztó volt ennyire gyakorlatlan tanárként ennyi magánórát tartani. igyekszem koncentráltabb, fókuszáltabb lenni. ma munka közben amikor eszembe jutott valami más, akkor nem rögtön abbahagytam, amit éppen csináltam és elkezdtem azt a másik dolgot csinálni (mint általában), hanem felírtam

ki a Hermione, ha nem én: éjszakákon át készülök az új munkámra - ahol két hét múlva kezdek. így is - úgy is sokat kell majd tanulnom és sokáig én leszek a legbutább, de nem ártana, ha legalább azokban magabiztos lennék, amikről az állásinterjún azt állítottam, hogy "persze, ez sima ügy".

Már elértem mindent, amit akartam életemben: - mindig van itthon friss gyümölcs - és reggelire nemcsak hogy van müzli, hanem van rendes müzli, cukormentes müzli, puffasztott zabpehely, kukoricapehely, gyümölcsös granola, mogyorófélés granola, "rendes" zabpehely, instant zabpehely, instant ízesített zabpehely - és ma majdnem vettem puffasztott rizst is, de kicsit túlzásnak tűnt. Sosem tudok hozzászokni ahhoz, hogy van. Minden alkalommal, amikor vásárolni megyek, egészen elérzékenyülök attól, hogy azt eszek, amit szeretnék. Bye-bye, minőségi éhezés, remélem, soha nem jössz vissza már. Persze vannak más dolgok is, amik miatt úgy érzem, hogy mindent elértem, amit akartam, de psszt!

a félelmeim a következők, ebben a sorrendben: mit vegyek fel az első nap? mi van, ha mondok valami hülyeséget? mi van, ha nem vagyok elég okos? érzem, hogy a sorrendiséggel valószínűleg hiba van, de az elsőt azért csak kitalálom, a második esetében legfeljebb nem szólalok meg egyáltalán, okosabb viszont már biztos nem leszek.

V. néhány hete; már amennyire az ilyen fiatal felnőttek elköltöznek. csak ruhákat vitt egy évszakra, meg amit már gyűjtöttünk a "stafírungjába". most hétvégén hazalátogatott (eddig én sem voltam az országban), és érezni lehet, hogy alakul a dinamika köztünk. most ugrik a majom a vízbe; lesz-e felnőtt kapcsolatunk, és ha igen, milyen. nekem jó érzéseim vannak ezzel kapcsolatban, úgy vártam már, hogy végre erre a pontra érjünk, és most végre jó minden közvetlen felelősség nélkül csak élvezni a társaságát.

rég volt már játékajánló, de mióta Maidenheadbe költöztünk, csatlakoztunk a helyi társasjátékos meetuphoz, úgyhogy rengeteg új játékkal ismerkedtem meg. az egyik kedvencem a Werewords, leginkább azért, mert faék egyszerűségű, gyors, csapatban is játszható, könnyen szállítható, és nem kell érte ötven fontot fizetni. valójában, rendkívül meglepő módon, ha akarod, akkor egyáltalán nem kell érte fizetni, ami kifejezetten vonzóvá teszi. a játék az osztálykirándulások és táborok kedvenc "gyilkosos" vagy "vérfarkasos" játékának és egy sima barchobának a keveréke. vannak a közönséges városlakók, a polgármester, a vérfarkas és a látnok. a játék elején kijelölünk egy polgármestert, aki kiosztja a kártyákat: attól függően, hogy mennyi emberrel játszol, lehet 1-2 vérfarkas, egy látnok, a többiek pedig közönséges városlakók. ha nincsenek kártyáid, akkor a gyilkososban megszokott módon ki is lehet jelölni a szerepeket. mi itt szoktuk bekapcsolni az appot: egy kedves amer

élek, ahol csak felszállunk a vonatra, és két órán belül már a tengerparton lógatjuk a lábunk. (legalábbis én, a többiek nyilván a tengerben lubickolnak.) vittem magammal persze a Lincoln in the Bardót meg a Rough Translation új évadját - az első rész nagyon jó volt. Brightonban minden megvan, ami miatt Budapest hiányzik (kivéve persze a magyar barátaim). Boldog és felszabadult városnak tűnik, el tudnám képzelni, hogy odaköltözünk, egy kávézóban dolgozunk, esténként fürdünk a tengerben vagy kiskocsmákba járunk ingyenes koncertekre. annyira fiatalnak éreztük magunkat a kirándulás után, hogy a Sainsburysben elkérték a személyinket. mindkettőnkét. egyetlen üveg ciderhez.

amíg Maidenheadben napokig is elvagyok anélkül hogy beszélnék bárkivel is (kivéve M és V), itthon minden félóra amikor nem vagyok valahol vagy megyek valahova, időpocsékolásnak tűnik. hogy képzelem. pedig már egy kezemen meg tudom számolni, kik maradtak itt és kik nem bánják, hogy évente, félévente átvonuljak az életükön. bejelentkezés nélkül, mint a molnárfecske (house martin). vajon ha egyszer elköltözünk Angliából, visszajárunk-e látogatni oda is.

regényben élem a mindennapjaim. elképesztő, hogy Londontól csak 25 percnyire ennyire vidéki környezetbe kerültünk. amikor utoljára kellett falun élni, ki nem állhattam; de akkor nagyon magányos voltam. most viszont, egyelőre, jó. egy hónap alatt teljesen megváltozott az életmódom: valójában még az is más, amiket eszünk! az ideális vasárnapot most már a biciklin töltjük vagy a folyóparton. na de mi lesz itt télen? egész nyáron boldoggá fog tenni a mozgás és a nap, mint egy kacsát. mint egy orosz regényben, telelni a városba kellene költözni.

a helyére került végre. minden téren ott vagyok ahol mindig is lenni szerettem volna. munka és magánélet egyaránt: rég volt már ilyen. ami félelmem maradt, alaptalan. magam gátolom meg magam a boldogságban. valami hiányzik, de nem tudom, hogy szerezhetném meg.

nincsenek kisállatok, de holnap van V. utolsó napja a középiskolában. már csak az utolsó vizsgák vannak hátra!

az első teljes hetem Maidenheadben, az új otthonunkban. Vasárnap átsétáltunk Windsorba: csak 15 kilométer, de persze hazafelé már vonattal jöttünk. A hetet leginkább a könyvtárban töltöttem: jó látni, hogy itt a könyvtár a közösségi élet központja, tele van rendezvényekkel és sokáig nyitva tart. Egyelőre élvezem, hogy midnen csak néhány perc sétára van: sokkal kevesebbet kell tervezni, akármikor dönthetünk úgy, hogy elmegyünk egy meetupra (a helyi Wetherspoonsban zajlik főleg a szociális élet) vagy egyet kirándulni. Csütörtökön megvolt az első helyi meetup is: társasjátékozni voltunk a Maidenhead Board Gamerekkel - volt egy magyar lány is a társaságban. A játékok jók voltak (Decrypto-t és Werewordsöt játszottunk, ez utóbbi kifejezetten tetszett), a társaság még elválik. Pénteken végre V. is lejött: összeraktuk a kanapét és a fiókos szekrényt, valamint átsétáltunk Braybe. Még nem igazán tudok mit kezdeni azzal, hogy egy ilyen gyönyörű helyen lakunk: kicsit olyan, mintha nyaraln

már akkor is nagyon örültem, amikor V megkapta az első offer letterjeit az egyetemekről (és végül mindenhova felvették, ahova jelentkezett), de végül valami sokkal jobb történt: augusztus elejétől a Sky-nál lesz gyakornok programozó. a három éves program során végig fizetést kap, a végén pedig level 6 (BSc-nek megfelelő) diplomát. éljen! bár már kicsit beleéltük magunkat az álmodozásba, hogy loughborough-i diák lesz, az ötvenezer fontos (18,000,000 forint) diákhitel (ebből 30,000 a tandíj, a többi megélhetési diákhitel lenne) Damoklész kardjaként lógott a fejünk fölött. nekem tíz évvel ezelőtt volt lehetőségem a szívemre hallgatni és a legkevésbé praktikus döntést meghozni, és azóta is sorozatosan ha nem is rossz, de nem praktikus döntéseket hozok (bár amikor meghozom ezeket a döntéseket, nagyon praktikusnak tűnnek). bár most úgy tűnik, hogy mindennek ellenére mégis ezek a döntések voltak a jó döntések (nem kötöttünk kompromisszumokat), az ide vezető út hosszú volt és nehéz. r

Mindig tudtam, hogy az életünk, ahogy az elmúlt öt évben éltük, egyszer véget fog érni - de reméltem, hogy még lesz néhány jó hónapunk mielőtt újra menni kell. De hát ez van, a fél életünk bedobozolva várja a csomagszállítót, a másik fele még szanaszét van a lakásban. Félig kiürült szekrények. Magunkkal vigyük, vagy menjen a charity shopba? Mi az, ami 'kacat', és mi az, amitől nehéz szívvel válunk meg? Öt évadnyi összegyűjtött New Yorkerre hogyan is mondhatnánk nemet, ha én nem tudok megválni a Száray-féle negyedikes törikönyvtől? (Nemcsak mi migráltunk Londonba, hanem rendkívül meglepő dolgok is jöttek velünk.) Már átirányítottam a council taxot, lemondtam az internetet és új előfizetést is kötöttem, sőt: még az adóhivatal felé is bejelentettem a változást. A bútorokat még nem rendeltük meg, de a zuhany falára tapasztható totorós fogkefetartót már igen. Nem a lakásnak köszönhető, hogy boldogok voltunk itt, magunknak teremtettük meg az otthont, és ahogy itt, máshol is meg

egyre kevésbé valószínű, hogy valaha is visszaköltözünk. egyre inkább valószínű, hogy az egész életemet komoly lelkifurdalással fogom leélni, amiért elhagytuk a süllyedő hajót.

az a kiváló ötletem támadt, hogy na, majd egyszerre olvasom Madeleine Thien zseniális könyvét, a Do Not Say We Have Nothing- ot (amit 2016-ban jelöltek Bookerre, és semmilyen magyar oldalon nem találok említést róla sajnos, úgyhogy csak a Guardiant tudom belinkelni), aminek egy hegedűs, egy zongorista és egy zeneszerző a főszereplői a kulturális forradalom Kínájában, és közben hallgatom ezeket az elvetemült, égetni való formalistákat akiket ők, például Debussyt vagy Prokofjevet, de lehetetlen. a zene és a szöveg nem kiegészíti, hanem kiüti egymást. vagy a Goldberg-variációk, vagy Madeleine Thien. mindent nem lehet. (remélem, hamar lefordítják magyarra.)

nem szeretnék a diákjaimról beszélni, de mégis kellene egy kicsit a diákjaimról beszélni. most hosszú idő, majdnem egy év után elment az egyik tanítványom akivel hetente kétszer, gyakran háromszor volt óránk. tudtam, hogy el fog menni, úgyhogy gondoskodtam utánpótlásról; több új diákom is van (a biztonság kedvéért, abból indulok ki hogy majd valaki csak lemorzsolódik), de még senkivel aem klikkeltünk  igazán. mivel az angolórákon főleg beszélgetünk (általában azért jönnek hozzám, mert nem mernek megszólalni, vagy nem beszélnek annyit angolul, hogy folyékonyan tudjanak beszélni), mindig nagyon várom azt a varázslatos pillanatot amikor már nem lesznek kínos egymás szavába vágások, félreértések és meg nem értések. szeretném megnevettetni őket, az mindig segít, de a példáim kínosak és a vicceim nem viccesek. nem tudom, mivel tehetném az első néhány hetet kevésbé kínossá. és attól is tartok, hogy mi van, ha valamelyik diákommal soha nem fogunk klikkelni, örökkké elbeszélünk egymás mel