égboltsapkájú

A munka megint annyira kimerít, hogy amikor végre holidayen leszek Magyarországon, nem az lesz a legnagyobb bajom, hogy senki sem akar majd találkozni velem, hanem hogy nem akarok majd kimozdulni az ágyamból. Ha lesz ágyam egyáltalán. Kell nekem Magyarországra menni már megint, magamnak keresem a bajt. (Nyuszika, nyuszika.) Ez a baj azzal, ha az ember emigrál, csak egy helyre lehet utazni. És még izgulok is, mint egy gyerek.

Amióta véget ért - a nyugati világ gyerekeire jellemző módon - hosszúra nyúlt kamaszkorom, az önreflexióm sem olyan intenzív, mint korábban. Kifelé figyelek, a mindennapi élet apróságaira, és magamat leginkább a másokkal való viszonyaimban tudom meghatározni. Ezekben az izgalmas, dinamikus és komoly odafigyelést igénylő viszonyokban. Minden éjszaka meghalok egy kicsit és minden reggel szerelmes leszek. Nem költözhetünk, mégsem válthat a gyerek évente iskolát, mondom, gyökeret kell eresztenem, mert ilyen típus vagyok, gondolom.

Most már illene csinálni valami rendeset is, gondoltam, úgyhogy elmentem egy helyi független szervezethez önkénteskedni, ahol nőket meg lányokat segítő programok vannak. Heti egyszer egy óra, belefér. Azt, hogy valójában nem is függetlenek, hanem az egész mögött Szent Josémaria és tanításai állnak, annyira titkolják, hogy csak a volunteer handbook végéről derül ki, úgyhogy megkegyelmezek nekik. Meg azért is, mert a világot nem azzal akarják megváltani, hogy programozni tanítják a lányokat, hanem azzal, hogy sminkelni meg főzni, mert szerencsére emellett pl. olvasni, számolni meg angolul is. Én teaching assistant volunteer vagyok, akinek az a feladata, hogy a tanár munkáját segítse, 2 segítő van a tanár mellett a 10 fős csoportban, a 45 perc alatt k...

Bezzeg a fák, a fák bezzeg bírják.

Csak élünk máról holnapra, tervekkel vagy azok nélkül, nagynak és erősnek vagy gyengének és butának képzelve magunk, és akkor egyszerre jön egy ilyen szél, és már nem képzeled magad semminek, csak örülsz, hogy nem vagy odakint, mint a rókák, hogy a házad fala egyelőre erősebb, hogy a tenger és a Temze és a belvíz távol vannak, vagy nem is örülsz, csak elfogadod azt a kis időt, amit még nyertél, mielőtt a szél vagy a víz vagy a föld győz. Hirtelen nevetségesnek tűnik minden félelem, ami belül van.

Ma elmeséltem a munkatársaimnak (angol, francia és arab anyanyelvű), hogy a magyarban csak egy "semleges" egyes szám harmadik személyű személyes névmás van, így hát nem kerülhetünk olyan kellemetlen helyzetbe, mint most, amikor a nem megfelelő névmással utaltunk a transgender munkatársunkra (de ha nem mondja, honnan tudjuk, hogy melyiket preferálja?), és ahelyett, hogy értékelték volna azt a diszkréciót, amit a nyelv ezen tulajdonsága lehetővé tesz, azon nevettek, hogy milyen körülményes lehet egy romantikus regény lefordítása (she said, he said, she kissed him etc.). Távol van még egy átlagos angoltól az igazi PC iránti érzék.

Azt mondták, hogy élni segít, pedig dehogy segít, csak felkavar mindent, csak nem enged a gondolatoknak pihenőt, csak állandó harcra késztet, folyamatosan kérdezgeti, hogy "minek, minek", úgyhogy nem jó semmire. Bárcsak segítene, persze, de nem olvashatom a Háború és békét újra és újra. (Gondolom.)