égboltsapkájú

írtam korábban, hogy mennyire szupportív a managerem az egyetemmel kapcsolatban. a múlt héten új managerünk lett, aki nem végzett semmilyen iskolát (ami mondjuk nem baj, egy kávézó vezetéséhez nem kell atomfizikusnak lenni), de ami ennél szomorúbb az, hogy egy emailt sem tud elküldeni, és mindig úgy kér segítséget, hogy "you go to college, you're the clever one, yeah?", ami pontosan az, amitől féltem, amikor elkezdtem az egyetemet. persze ő még nem tudja, hogy selejtesen születtem és hiányzik belőlem a feletteseim iránt való tisztelet, úgyhogy hamarosan csúnya világ lesz. (pedig ha megszeretek valakit, én vagyok a leghűbb pártkatona.)

elmentünk ma erre a rendkívül izgalmas kiállításra a Barbicanbe, és valakik magyarul beszélgettek a teremben. ilyen kiállításokra nem járnak turisták - tudom, hogy van angliai magyar értelmiség, de alig-alig találkozom velük, nincsenek jelen azokon a helyszíneken, amiken én. kicsit szerettem volna odamenni, hogy helló, mi is itt vagyunk, de ehelyett gyorsan átmentünk egy másik terembe. (már nagyon régen voltam otthon, biztosan hiányzik az a kulturális közeg, amiben könnyen megértenek.)

ezen a hétvégén két német lány jött hozzánk két éjszakára (Sophie és Sophia - a névtanulással nem volt baj), és meglepő módon ők voltak az eddigi legrosszabb vendégeink. ennyi erővel növényeket is fogadhattunk volna egy hétvégére, pont ugyanennyi vizet zavartak volna. általában örülök neki, ha valakivel nem kell sokat foglalkozni, de ez a két lány nyomasztóan csöndes és zárkózott volt - az embernek kicsit az az érzése támad, hogy csak a couchsurfingnek csak az "ingyen szállás" oldalát vették számításba. (de lehet, hogy tényleg csak nagyon introveltáltak.) ami kár amúgy, mert nagyon szívesen beszélgettem volna velük egy csomó mindenről (vegánok és aktív környezetvédők mindketten), ráadásul szombaton átjött a többi barátunk társasozni, és kicsit kellemetlen volt, hogy a szörfereink csak ülnek ott és nem beszélnek, de sajnos ennél még Jack, a fikuszunk is jobb társaság.

ez az utolsó hét: erre az évre véget ér az iskola. (nem viszik túlzásba, csak hat hónapig volt tanítás.) a munkahelyemen persze lecsaptak rám, hogy újra kaphatok extra shifteket, ami egy ideig biztosan le fog kötni, de hogy utána mi lesz, azt nem tudom. remélem, nem vesztegetem el az időmet októberig. (és remélem, nem vesztem el a nagy nehezen megszerzett barátságaimat sem.)

elárulok egy titkot: ez a blog most azért kell, hogy magyarul is tudjak beszélni arról, amit tanulok. hogy ne váljon a magyar csak családi körben használt, alacsonyabb rendű nyelvvé, amelyen nem tudom kifejezni magam, ha a munkámról vagy a tanulmányaimról beszélek. ijesztő, de azt is google translate-tel kellett visszafordítanom magyarra, hogy "genetic disorder". (azért reménykedem benne, hogy ez a veszély engem valójában nem fenyeget, ha országot váltanék, rögtön visszatérne a szókincsem. na de a gyerek, aki a teljes középiskolás tananyagot angolul tanulta meg...)

ez a fiú a KE family tagja, akik a legalaposabban kutatott család egy speciális genetikai rendellenességgel: a FOXP2 gén nem úgy működik, ahogy működnie kellene. egyáltalán nem értek a genetikához (és a mai órán sem mentünk át újra a témán, még csak nagy vonalakban sem, mert "ezt már úgyis mind tudjátok, hogy genomok meg fenomok" vagy micsodák), de valami olyasmi történik, hogy két kromoszóma helyet cserél (translocation), és innentől nem értem, úgyhogy nem tudom elmondani sem. akik ezzel a genetikai rendellenességgel születtek, nagyon nehezen tanulnak meg beszélni és nehezen tudják kontrollálni a beszédért felelős arcizmaikat. a nyelvtant is nehezebben sajátítják el, és a szókincsük is lassabban alakul ki. ezzel csak azt akarom mondani, hogy a videón beszélő fiú remek munkát végzett ahhoz képest, hogy developmental verbal dyspraxiája van, remélem, büszke magára.

ma Valódi Egyetemista voltam egy egész napig, ugyanis a kampuszon, a főépület lépcsőjén ülve ettem túlárazott vietnámi tofu curryt M.-mel és egy csoporttársammal, és közben a vietnámi society tagjai énekeltek és zenéltek borzasztóan hamisan. a magyar society persze ilyeneket nem csinál, mondjuk nem is vagyok a magyar society tagja, úgyhogy azt hiszem, nem igazságos, hogy negatív véleményem van a dologról, és valószínűleg ha csinálnának ilyeneket, pont az lenne a bajom. viszont ami ennél sokkal érdekesebb, az az, hogy ma volt az első igazi napsütéses nap, amit az ebédidő kivételével jórészt a Chandler house alagsorában töltöttem. (de annyi baj legyen, szuper izgalmas volt.)