Bejegyzések

Bejegyzések megjelenítése ebből a hónapból: október, 2008
azt még el sem meséltem, hogy mostanában gyakran álmodom, hogy djp üldöz, mindig futva, és nem tudok elrepülni előle. mindig el szoktam tudni repülni az üldözőim elől. meg olyat is szoktam gyakran álmodni, amiben a Lacibácsi van benne és Beaune, például olyat, hogy Lacibácsi kakaóórát tartott a laborban, de igazából nem kakaóóra volt, csak azt mondtuk, igazából erchegyiának kellett segíteni, hogy csináljunk próbatűzriadót. de azt nem lehet ugye mondani, hogy próbatűzriadót csinálunk, mert az meglepetés mindig. közben az osztályom sielt a sportcsarnokban, Beaune és AEA tartották a sielésórát franciául, de nem tudtam ott lenni, mert a Lacibácsinál voltam, mondta is a tanárnő, hogy mindig ellógok franciáról, pedig nem is francia volt, hanem sielés. én meg mondtam, hogy hogy lógnék, pláne nyelvvizsga előtt. aztán le kellett mennem a metróba, mert tűzriadó volt az iskolában, de ott baleset volt, ezért le volt zárva, ezért inkább vonattal akartam hazamenni, de a vonatoknál ott volt djp, és …
a te írod a beadandót a laptopodon, én meg szépen tanulom melletted a törit-terv csúfos kudarcba fulladt. persze nem az akaraterőnk vagy a lelkesedésünk hiányának okán, hanem a Kicsi jött közbe, akinek minden Ki(s)számolós feladatot egyesével el kellett mondani, meg megírni a szótárkártyákat, meg megtanulni vele a szavakat, meg ilyesmi.

szóval most hazament, így legalább ő tud nyugiban tanulni. meg persze én is mindjárt azonnal.
Kép
Bó, Bar, Apu, Bíbesz, Maf, Besi, Borca. nehéz olyan képet csinálni, amin mindenki nyugton ül.
nem nagyon van annál romantikusabb, mint sötétben, esőben eltévedni kecskeméten. feltekerjük az emerkettőt, ha kispál szól, én mondom a táblákat, hogy balra ötös út, jobbra szeged, előre cegléd, arra meg az autópálya, de nem, mégsem. azért valahogy hazajutottunk.
előtte nem sokkal láttunk olyan házat, ami igazából nem látszott, csak a természet, ami visszahódította magának, meg őzikéket, meg nyuszit, meg fácánt, meg holt tiszát, meg békát, meg biciklisbácsit, meg lapos szivárványt, meg kiserdőt, meg kutyákat, meg nádast. szeretek ott. a ház százötven éves, a falai vastagok, a tető nádból, a bútorok mind nagyok, nehezek és fából vannak, mindennek neve van, és mindig olyan csönd van, hogy csak suttogva merek beszélni. olyan, mintha ott egészen máshogy menne az idő, mint itt.

aztán persze kalászon is voltam, majdnem két teljes órát. persze a lányok remélték, hogy ott alszom, de nem, akkor sem, ha nálam van a fogkefém. kérdezik, hogy miért, azt mondom, hogy mert a barátommal szeretnék aludn…
még OKTV-ztünk egy kicsit éjjel Maccsal, tényleg picit, de muszáj volt, mert én sem tudtam volna nyugodtan aludni, ha nem, akkor is, ha akkor esetleg nem úgy tűnt, mert akkor nyafogtam, hogy nem érdekel a realista regénytér, menjünk már aludni, na. pedig muszáj.
kicsit így vagyunk most is az alterfiúval, becsülettel ír valami beadandót angolszakra mellettem a notiján, én sárkányozok (ami igazából mókusos) az enyémen, pedig már késő van, normális ember ilyenkor alszik. azt már az előbb a csokis arankakrém meg a babapiskóta elfogyasztása közben megtárgyaltuk, hogy vajon jobb lenne-e, ha nem lennénk mindketten teljesítménykényszeresek. szerintem így a jó, legalább nem veszünk össze azon, hogy mit csináljunk éjjel.
ma egyébként remekeltünk a konyhában, magunk gyúrtuk a pizzához a tésztát és összetörtünk két tányért. hogy mást már ne tegyünk tönkre, vacsorára pudingot akartunk, negyed 11kor kocsi, teszkó, vettünk túrórudit meg macskatápot a dorombolós kis vörösnek, meg arankakrémet. meg bodz…
Ezt a blogbejegyzést elvileg a legjobb barátaim diktálják, akik itt ülnek a hátam mögött: Barátnő mondta, hogy írjam bele őt is, hogy normális párkapcsolata van, meg hogy kiegyensúlyozott és boldog, vele egyébként jót beszélgettem pár napja a Teaházban, kellett már, hiányzott. Macs gyakorolja a szépírást és OKTV-zni akar, az alterfiú pedig ötezredjére játssza furulyán a hejjdunárólfújaszélt.

Egyébként ma kimentünk a domb alá (Mogyorós felé) almát sütni, vittük a Kicsit is, füstösek lettünk és kipirultunk, találkoztunk egy bácsival, aki teherautóval ment gombát szedni, ittunk forralt bort és forró teát kulacsból, ettünk csokit, lestünk szarvast, jó volt.

(Ha nem írok, nem azért van, mert nem akarok írni, hanem mert élek.)
kell valami kényszerítő erő, különben nem ülök le, és nem tanulom meg. az akaraterőm a nulla körül stagnál, maximum arra elég, hogy kimenjek a konyhába gyümölcssalit csinálni, vagy olvassak a Kicsivel. de nem biztos, hogy sikerül, lehet, hogy alszom inkább, amíg vissza nem jön az alterfiú. az alvás mindenre jó megoldás.
pedig tudom, csak el kéne kezdeni, utána már megy magától, mert érdekes.
Mutasson be röviden, a lényeget kiemelve a korszak megnevezett vitái közül - tetszés szerint választva - hármat!Ha nem ilyen lényegtelen dolgokkal ütjük el az időnket, mint az Árkádia-pör, akkor olyat csinálunk, hogy én fonom a Kicsi haját két copfba, az alterfiú meg közben az enyémet. Most mindjárt főzünk túrógombócot, fincsi lesz.
Az irodalom OKTVnek pedig az égvilágon semmi értelme.
most választanak, vetítek egy hosszút, vagy két rövidet, az alterfiúnak meg a húgomnak. előtte csináltam tusfürdőből buborékost, fújtunk buborékot. olyat akartam, ami sosem pattan el, a Kicsi kinevetett, hogy nem, olyan nincs.

egyébként az alterfiút ma már a kapuban azzal fogadtam, hogy most azonnal mondjon nekem egy olyan mondatot, aminek az állítmányának minőségjelzője van, az alanyának meg tárgya. nem azonnal mondott, hanem a Magyar Grammatikával, de így is sikerült. remek. most a Magyar Grammatikát fogjuk párnának használni, nagy és fehér.
Kép
ma lustálkodhattunk negyed tizenkettőig, bizony, őszi szünetben még ezt is meg lehet tenni, hogy negyed tizenkettőig, akkor felkelni, kikapcsolni a csigás hangulatlámpát, visszabújni még picit, kávé, tej, tea, nutellás kenyér, pizsamában. délben.

tegnap egyébként csináltunk szilvásgombócot (felszín édes hó, rajta aranyszínű morzsa), mert az jó, meg túrós derelyét is. persze csak mirelitet, én gyúrni akartam, de leszavaztak. akkor játszottunk a Kicsivel reggeltől délutánig, meg a két fiúval is, aztán öt körül kizártunk mindenkit. kegyetlen vagyok. én fiúm, na.

most meg a Kicsivel vagyok ketten, Locspocst olvas, megmondtam neki, hogy az én tanítónénim úgy csinálja, hogy a lánya annyit számítógépezhet, amennyit olvas, és ezt most bevezetjük, de olvashat nekem hangosan, ha nem akar egyedül. megyek is nézni a képeket, gyönyörű, beszkenneltem. láttatok már valaha ilyen végtelenül szomorú tengeri szörnyet?
sütöttünk palacsintát az alterfiúval, mert a palacsinta jó, és akkor csörgött az erchegyia, hogy átugorna Sisszyvel egy Alternatíváért (mert az nagyon kapós a környéken). átugrottak, és kilencen voltunk a konyhában, lecsöpögött - feltöröltük, piszkos lett - elmostuk, kistányérok, nagytányérok, gyerekek. lekvár, nutella, kakaó.
aztán táti jégpálya, kilencen három kocsiban. le volt zárva (igen súlyos baleset miatt) a táti út, mindegy, megoldottuk.

a korcsolyázás nagyon romantikus dolog, sosem gondoltam volna. (vegyetek nekem egy kooorcsolyát, nem kell a legdrágáább. egy kori-kori koooorcsolyát, egy koorcsolyát!) lehet előrefele menni, hátrafele is, meg kanyarodni, szexin megállni, majdnem elesni, megkapaszkodni (beléd, mert a kezed mindig ott van, ha kell), összesimulni, meg kézenfogva is lehet, meg bujjbujjjzöldágazva, meg felkaparni a Kicsit a jégről, fogócskázni, versenyezni, meg csókolózni is lehet persze, azt mindenhol lehet.
szerencsére a Kicsi rajong az alterfiúért, már ki is saját…

himnuszok

himnusszal kezdődött a nap reggel hétkor, könyvtár, szoprán-alt-basszus, csak tisztán és szépen. dududu. meg esetleg szöveggel is. aztán műsor, okthuszonhárom, ott is, a fél iskola énekli, szép, persze, hol a Durzimama hangja, furcsa, de szólunk azért nélküle is.
zenekar, holnap koszorúzás a szobornál, himnusz-szózat-gyászinduló, elsőharsona, fújjuk át egy párszor. a napok himnusszal szoktak záródni is. az emerkettőn. (amikor először hallgattam éjfélkor petőfit, felpattantam a kezdőakkordok hallatán...)

és ez olyan szépen keretbe foglalta a napom, hogy most azonnal el kell menni aludni. úgyis elkészültem végre a detektívesdivel. utálom a határidőket, tegnapra kellett volna.
nekem ne mondja senki, hogy a holnapi nem direkt szemétség, hogy ott fogok ülni énekkartól hetedikig nyolc órát ünneplőben, nekem ne mondják, hogy ezt csak azért, hogy nekünk jó legyen. nem hiszem el. már semmit sem hiszek el. azt sem, hogy mi neveletlenek vagyunk. rosszak. beszólósak, nemköszönősek, rendetlenek. buták. jogtalanul büszkék a tradíciókra, az istvános mivoltunkra.
elveszik a jelent, legalább a múltat hagynák meg nekünk. a tavaly szeptemberhez semmi közük, az a miénk volt, az istvánosoké, itt sem voltak, nem tudják, nem látták, nem ismerik. nem más nekik, mint renitensek felesleges lázongása a szent és sérthetetlen városvezetés ellen.

fáradt vagyok.

logikus

Maf: most el pancsi
nem látom már a monitort
10 perc
paniadam: miért, annyira koszos a szemed?
az élet apró örömei között előkelő helyen áll a tücsökgyuris autogram a bal kézfejemen (alkoholos filccel), a pisztácia délelőtt a Laborban, az M&M délután, a szép mondatok a Nádasdyban, az almaturmix, a napsütés, az emerkettő, a preskripcionizmus, az, hogy már csak 14 oldal van a deszkásból, a közeli szünet gondolata, akkor végre együtt sokat, jó lesz, hiányzol.
persze a REM-szakaszban csörgött az óra, szóval emlékezni kell, arra, hogy a lepukkant vasúti kocsi falára billentyűzettel akartam felpötyögni az újabb grafitit. csodálkoztam, hogy nem ment. de nem lehetett sokáig, ha nem szállok le időben, szétesik alattam. egyedül utaztam, nagyon rossz volt. aztán B. Alexával laktunk együtt koleszban, megkért, hallgassunk Franz Ferdinandot, ne ezt. (Balanescu-ra aludtam el, FF az ébresztő.) jött értem az alterfiú, mondta, hogy el kell mennie még irodalomkodni, meg még sok dolga van, annyi, hogy el sem mondhatja, de utána elvisz, induljak csak. ne menjen, mondja el, vele megyek, vitatkozunk. nem avat be, miért. ő eltűnt, én eltévedtem. folyópart. nagy, szalmával tömött maci (nem a Szalmamaci, hanem egy másik), hánykolódik a Dunán, apró, rajzolt számítógép ül rajta, beszélgetnek. menyét melléjük úszik, kihúzza őket, megszáradnak, elsétálnak, ülök a rakodópart alsó kövén, s nézem, hogy úszik el a dinnyehéj. B. Alexa haragszik, szobatársak vagyunk, nem …
szememen vibrál egy ér, Irén, és napok óta azon gondolkozom, hogy tudnám-e, hogy erre azt kell mondani, hogy szememen vibrál egy ér, ha nem hallgatnék Cseh Tamást.
szemétség az egész. hogy jó hétvégét, de nincs hétvége, csak egy szombat van, amikor még tanulsz, meg egy vasárnap, amikor már. (már aki). és ráadásul beleolvastam egy Lélegzetbe, ami dobós iskolaújság volt még nagyon régen, és ott az ötnapos munkahét bevezetésével kapcsolatban fogalmazzák meg az ellenérveiket. jó, persze, igazuk volt, mert ha most azt mondaná valaki nekem, hogy mostantól a hét csak csütörtökig tart, akkor azt mondanám, hogy ki van zárva, nagyon szép, kényelmes és békés, hogy pénteken csak négy, csütörtökön csak öt, nem kell nekem minden napra hét óra.

egyébként nem azzal van a bajom, hogy szombaton be kellett menni, az belefér. az a szörnyű, hogy holnap is tanítás van, meg azután még két napig, és hetedik órában lesz szerdán az ünnepély, amikor csak hat óránk lenne. (de nem panaszkodhatunk, utána nagyon szép, hosszú, napfényes, tarkaleveles, alterfiús ősziszünetnek nézünk elébe az előrejelzések szerint.)

2008 október

60: Háy János: A gyerek
...megtört valami a szemében. Persze a fény. Csakhogy mért törik meg, ha eddig nem tört meg? Biztosan valami belülről nem támasztotta meg a szemgolyó domborulatát, s kicsit behorpadt, s ez a horpadás változtatott a fény korábbi útján. Esetleg ezt érzékelte az ember úgy, hogy szem van ott eltörve, holott az nem volt, csak az élete. Van ilyen, hogy valaki nagyra hivatott, mert már az apja is megmondta, hogy ebből a gyerekből lesz valami. Van ilyen, hogy sorsok vannak, életutak, az egyik befolyásolja a másikat, és igazából senki sem tehet róla, el van ez már szúrva rég, igazából a gyerek nagyanyja az, aki, de nincs olyan, hogy az a hibás. Mert hetedíziglen. Lehet mondani, hogy az én gyerekem nem lesz olyan, mint a nagyapja, mert itt velem kezdődik a család, de csak mondani lehet. Egyébkéntsincs pozitív jellem, nincs jó ember, nincs jó sors, nincs jó élet. És a számtalan lehetséges variációból úgyis pont az következik be, amelyik. Éppen az.

59. Sue Towsend: Adrian Mol…
igen, én is unom magamat. csak az alterfiúról vagy a lektorálásról tudok beszélni. (hogy milyen jó nekem, illetve hogy mennyi van még hátra.) esetleg tudok még a tanulásról, és arról, hogy de jó lesz, ha magyarszakos leszek végre. sznob eltés, pfujj.
Bácsi: Órán voltál?
Maf: Dehát vasárnap van!
Bácsi: Naés... az én időmben bezzeg!
a mai este legkiemelkedőbb pillanata talán az volt, amikor az alterfiú bemutatott valakinek, aki szeptember elsején még magyartanár volt, de az első óra után felmondott. azt mondta, hogy még előttem az élet, dönthetek helyesen.
ez egyébként Csókolom koncerten volt, a múltkor megúsztam, most nem, de nem baj. játszották azt, hogy Elmúlik, ami igazából persze Balaton szám. eredetiben jobb.

főz

ki volt adva az ukáz, hogy a gyerekeknek ebéd kell, anyu dolgozik, főzzek már valamit. mondjuk tésztát. azt találtam ki, hogy a tésztához csinálok olyat, ami így elképzelve nekem nagyon finomnak tűnik, hogy sajtostejfölös rántottát keverek a tésztához. nyami.
ebből a gyakorlatban az lett, hogy olaj helyett bodzaszörpöt öntöttem a serpenyőbe. nem lepett meg, a múltkor is összekevertem, akkor bodzaszörp helyett az olajba kortyoltam bele, és kérdezgettem mindenkit, hogy meghalok-e.
egyébként nem sikerült ilyen finomat csinálni, nincs tejföl meg tojás.
most elmesélem, hogy elaludtam a fürdőkádban. nem szoktam ilyet csinálni. tudtam, hogy el fogok aludni, ezért zuhanyozni akartam, de ahhoz legalább tíz percre le kellett volna tenni a háyjánost, és azt nem akartam.
arra ébredtem, hogy hangosan felnevetek. ez azért különös, mert az utolsó álomfoszlány, amire emlékszem, az, hogy le akarnak lőni valami gyereket.
micsoda szerencse, hogy nem tudok négy óránál többet aludni. tízkor kidőltem, tizenegyig akartam, most keltem. frissen, magamtól. most hajnali negyed három van.
szeretem a bioritmusom. (igazából egyáltalán nem akartam aludni, de fejlett a reális helyzetértékelésem, így könnyedén juthattam arra a megállapításra, hogy ágyban, párnák közt jobb lesz, mintha a notira borulnék rá.)

most lehet remekül tanulni.
naivan azt gondoltam, hogy ha ma beviszem magammal a notit, akkor használni is fogom. akkor meg tudom csinálni azt a maradék 28 oldalt, amit nem holnapra kell ugyan, hanem vasárnapra, de holnap alterfiú, és pestre igazán nem akarom vinni.
naivan azt gondoltam, hogy végülis van pénteken négy órám, aztán kettő lyukas, aztán filmklub, aztán másfél óra, aztán kiállításmegnyitó, a holtidőben csak úgy előkapom a notit a táskámból, és akkor deszkásdetektívek.
tévedtem. de nem bánom.
kétségbeesetten próbálom megszervezni és korlátok közé szorítani az életem, minden másodpercem beosztani, három-négy órákat aludni éjjel, plusz egyet délután. és közben azt látom, hogy mindenki milyen szorgalmas, milyen rendesen tanul, milyen kitartó, és nem is lestrapált, mint én.

egyébként ma felhívtam a harsonatanárom kettő előtt tíz perccel, hogy mostanra jöttem rá, hogy mégis a csütörtöki gyógytesiidőpont a legkevésbé rossz, de ha én kettőtől háromig a balassában, akkor fél négyre nehezen a táti általánosban. akkor azt mondta a tanárom, hogy jó, legyen előtte. kettő előtt. kettő előtt iskolában vagyok esztergom-kertvárosban. ja, hogy tényleg, iskola, mondja ő. akkor utána. fél öt. ha háromig gyógytesi, akkor háromnegyvenes tébányai, arról fél öt előtt nem sokkal fogok leszállni a zenesulitól tíz percre.
még jó, hogy anyu ki tudja vinni kocsival a hangszert oda. milyen jó dolgom volt nekem tavaly, amikor a Feribácsival szombat reggel nyolckor, és még ki is ugrott kocsival értem, aho…
és megdicsérték a szép új fülcsimet sokan, én meg mondhattam mindig, hogy ugyemilyenszép, a barátomtól kaptam, és ez újra és újra alkalmat adott arra, hogy rá gondoljak, meg arra, hogy milyen szerencsés lány vagyok én, hogy ilyen alterfiúm van.

szegénység - blog action day

ez a bejegyzés a szegénységről szólt.
az egészben az a jó, hogy ha elég nyúzott vagyok, kapok a Lacibácsitól étcsokit idegnyugtatónak.

most egyébként jöttem haza zenekarról, már sötét volt, a nyirkos köd beszorította a házak közé a füstöt... szomorú volt, érezni lehetett, hogy most égetik az őszt... (és az aszfalt nedves filmjén ostorlámpák fénye csillogott...)
és néztem a csillagokat, ilyenkor mindig a csillagokat nézem, de most a csillagokról is az jut eszembe, hogy ő is ugyanezeket a csillagokat látja, ugyanezt a holdat, nincs is messze.

hiányzik.

a feminizmusról

Nekem ilyen családi háttérrel harcos feministának kellene lennem. A lehető legharcosabbnak. De én leragadtam ott, hogy a családban tulajdonképpen felesleges a férfi, köszönjük szépen, mi is elboldogulunk nélkülük, tudunk már tapétázni meg meszelni, ha a vízvezetékkel van baj, akkor pedig szerelőt hívunk. Tehát ha felesleges a férfi, minek csinálna meg bármit is?
Ez az egyik.

A másik például az, hogy a megfelelésikényszerem szerint amit meg tudok csinálni, azt igazán megcsinálhatom én, miért csinálja más. Ezellen már küzdök, ismerkedem például a munkamegosztás fogalmával, persze egyelőre elég idegenkedve fogadom az ilyen javaslatokat.

Ezzel a véleményemmel sajnos a közvetlen környezetemben igencsak egyedül vagyok.

(Még az jutott eszembe így a francialecke közben, hogy mindenki azt csinál, amit akar, csak ne várja el, hogy kiszolgálja a másik, az az egyetlen, ami idegesít. Ha nem porszívózik, akkor ne porszívózzon, az nem zavar, csak ne szóljon, hogy hé, kosz van, takarítsd fel.)

kedd

a mai napot úgy terveztem, hogy lefekszem időben, felkelek időben, bemegyek szépen az iskolába, ott vagyok és aktívan részt veszek minden órán, ha éppen nem, akkor Háy Jánost olvasok a pad alatt. aztán átmegyek dorogra a máriautcába, a doktorbácsi megvizsgálja a térdem, ad rá kenőcsöt vagy bogyót, aztán hazajövök.

a mai nap nem így alakult.
a mai nap nulla óra kettő perckor kezdődött. persze hamar kellett tartani benne egy pici szünetet, mert ugye mások szerint a nap reggel kezdődik és estig tart, és azok vannak többen, akik így gondolják. de ez a része a napnak volt a legjobb, ráadásul még korábban is feküdtem, mint terveztem, mert megígértem valakinek szkájpon, hogy elmegyek aludni. és szerintem nem úgy értette, hogy majd egyszer.
aztán reggel az igazgatóiban folytatódott, hogy ha nem tüttürü, akkor dádádá. ebből persze az logikusan következik, hogy összeült a válságstáb, mindenkit elkértünk, csak magunkat nem. szerkgyűlés, stúdió, labor. és úgy gondolták, hogy ha ezt így első órában, …
a mai nap képe a wikin a harsona. már ezért megéri pozanosnak lenni. (viszont nyilván nem mentem ma el zenekarra, az alagsorban vannak a próbák, meg ülni kell és be kell hajlítani a térdem és az nem megy. picit sem múlik magától, mégilyet.)

egyébként a lektorálásaddikció olyan betegség, amit a deszkás detektívek túl nagy dózisban való olvasószerkesztése okozhat. legjellemzőbb tünete a fizikai fájdalom és a "de ez helytelen!" felkiáltások egy olyan szöveg láttán, amit a lektor hibásnak tart ugyan, de nem tud rajta változtatni.
a deszkás detektívekben (ami a változatosság kedvéért olyan könyv, ami még nincs kiadva magyarul) azt mondják a gyerekek, hogy végülis bármit jobb csinálni nyáron, mint a számítógépen játszani. a szomszéd szobából átszűrődő veszekedés számomra megkérdőjelezi egy ilyen kijelentés realitását.
végre lett volna időm utolérni magam, nem görgetni tovább magam előtt a megoldatlan feladatok halmazát, erre mit csinálok?
nyilván átalszom a napot. öt órát aludtam a reggeli doktorbácsizás után, annyit, mint éjszaka. de legalább a hőemelkedésem is lement, az végülis jó.

azt nem értem, miért van úgy az orvosi rendszerben, hogy ha nekem fáj a térdem, akkor nem mehetek el ahhoz a doktorbácsihoz, aki a fájós térdeket gyógyítja, hanem el kell mennem dr. Ne Gyere Az Anyukád Nélkül, Mert Biztos Lógni Akarsz úrhoz, aki megfogdossa, megkopogtatja, megnyomkodja, megkérdezi, hogy tényleg fáj? aztán azt mondja, hogy végülis elmehetsz a térddokihoz, persze.

hajjaj

szombaton bedurrant a bal térdem valahol a gödör és a nyolcadik ker között. ez a térdemnél normális. az nem normális, hogy még ma is fáj. szóval ma kértem beutalót, holnap suli után el is megyek orthopédushoz, majd addig legfeljebb nem fogok minden szünetben leszaladni a földszintre.
voltam babázni, megnéztem a Besit. kék szeme van, fekete haja, nagyon pici és nagyon nyugodt. látszik ám rajta, hogy hogy fogja szeretni a legnagyobb félnővérkéjét :)
úgy sír, mintha szordínót raktak volna a szája elé.

a Besihez persze hozzátartozik apa is. átbicikliztünk a megyeri hídon Borcával, fényképeztük a hidat és egymást, aztán jött egy bácsi egy hatalmas géppel, mondta, hogy le akar fényképezni engem, amint fényképezek. volt halszemoptikája.
úgy szeretek fent lenni és órákon át hallgatni a lányom, miért ne legyél tanár c. monológot. egyszerűen nem érzem hitelesnek a szájából, pláne, hogy a felesége is tanár ugye. ráadásul magyart tanít.
azt mondta, hogy mindenképp jelöljek meg valamit elsőnek, ahova több pont kell, mint magyarra. azt hiszem, nem tetszett neki, amikor azt mondtam, hogy szabad bölcsész. de mondhattam volna még média és kommunikációt is.
fájdalmasan gyönyörű az ősz.
olyan, mintha álmodnám, pedig nem. igazából az Úristen tiszteletére öltöznek díszbe a fák, az ő tiszteletére fedik lombszőnyeggel az utakat, érte van a naplemente díszkivilágítása, a kacér felhőfodrok. ő pedig kikönyököl világvégi ablaka párkányára, és úgy dönt, hogy mégis van értelme az életnek, a világmindenségnek meg mindennek. ráér jövőre azt mondani az angyalkáinak, hogy na, elég már, legyen vége.

2 hónap

nem volt soha máshogy, meg nem is lesz.
nem vagyok idealista, csak makacs a képzelőerőm, nem képzel el semmi olyat, ami nem olyan jó, mint ami most van.
azt mondta a kövér nő a vonaton (miután elmondta, hogy hány lányt adott el hány pasinak ezen a héten, és hogy már mióta szabadlábon van), hogy még soha nem olvasott könyvet, de legalább tud horgolni.
én meg arra gondoltam, hogy a börtönben biztos volt ideje megtanulni. és közben persze utáltam magam, hogy ennyire rosszindulatú vagyok.
voltunk sajnosbatáron a gödörben, de túl meleg volt. elemeztünk kortárs művészeti kiállítást (dizájnolt székeket), ilyenkor jó, hogy ő is magyaros, gyakorlatilag bármit tudunk értelmezni. legfeljebb nem helyesen. és aztán jöttünk és jöttünk és jöttünk, belevetettük magunk a mozgalmas és veszélyes pesti éjszakába, és most turmixot csinál nekem.
olyan jó itt, persze vele bárhol jó, és mindig ezt mondom, hogy vele bárhol, hadd találja ki ő, hogy hol legyen az a bárhol.

és az erdőben sétálva véletlenül szóba kerültek a labiodentális meg a palatális hangok. persze nem csak a nyelvtan szép, hanem a tarka levelek is, a sötét tó, a narancsszín virágok, az apró madarak. meg mi ketten kézenfogva.
Fél kilenc után jöttem haza, iskolatáskával, úszócuccal, rózsával.
Kellemes, zsibongó, testi-lelki fáradtság, szeretem. Gyakrabban kéne úszni járni, kikapcsolja az embert egészen, picit lehet közben gondolkozni is, de csak picit. Ráadásul nem is egyedül voltam :)

Megyek aludni.

szívdesszert

azt hiszem, ma tettem egy lépést a kortárs irodalom szélesebb körű társadalmi elfogadásának elősegítése érdekében. vittem a Gergőnek szívdesszertet, hogy lásson szonettkoszorút, meg szép szerelmesverset.

a varródani egész egyszerűen zseniális.
a kápolnától jöttem haza harsonáról, jobbra semmi és kecskék, balra semmi és a halott kukoricatábla, középen kacskaringózik az út. a nap süt, az idő gyönyörű, a harsona nagy és nehéz.
és akkor szembejött egy nő, szürkéskék erzsébetes iskolaköpenyben.

ez egy ilyen meglepődős nap.
ma egy legfeljebb négy éves kissrác beszólt nekem, amikor jöttem hazafelé a suliból. azt mondta, hogy menj a picsába, te buta nő.
én pedig annyira ledöbbentem, hogy elejtettem a csáthgézát, pedig az könyvtári. nem csináltam semmit, tényleg, rá sem néztem, csak elmentem a házuk előtt a járdán... furcsa ám a világ - milyen lehet az apukája?
még csak október van, és én máris kiütöttem magam fizikailag. lelkileg viszont remekül vagyok, ez pont fordítva szokott lenni.
majd most hétvégén kialszom magam.
kicsit azért haragszom magamra, amiért ilyen hülyén aludtam el, és ezért nem mentem be énekkarra. mert ha csak simán nem tudok fölkelni, vagy nem csörög az óra, vagy ilyesmi, az azért néha belefér, de én direkt felkeltem fél ötkor minden probléma nélkül, hogy elmenjek zuhanyozni, és olyan hamar készen lettem, hogy aludhattam még egy fél órát. és rosszul állítottam be az időt. és ez azért zavaró, mert ha előre tudom, hogy nem megyek be, akkor azért fél ötkor biztosan aludtam volna.

(hetek óta nincs olyan éjszaka, amit végigalszom, mármint úgy, hogy lefekszem és aztán felkelek. de a délutáni alvásról már kemény kezekkel szoktatom le magam, most tartok annál a stádiumnál, hogy nem alszom délután, csak félálomszerű, euforikus állapotban lebegek, és használhatatlan vagyok. most jön az a lépés, hogy a lefekvési időm előrébb kell hozni azzal az egy-másfél órával, amennyit délután szoktam aludni...
fordítva kellett volna?)
egyébként rájöttem, hogy most olyan dolgot csinálok, ami tetszik, mert lelkifurdalás nélkül nézhetek utána mindenféle szabálynak mindenhol, meg mélyülhetek el apróságokban. persze még sokat kell tanulni, de így, hogy a regény nem olyan rossz, mint a múltkori volt, egészen más. (meg azért az is számít, hogy most elmagyarázták, mit is kell csinálni tulajdonképpen.)
jöttem haza zenekarról, a világ szürke volt, hideg és nedves. először nem is vettem észre, elhaladtam mellette, ahogy az ember elhalad gyakran az igazán fontos dolgok mellett is, de valahogy megéreztem, hogy ott van. az egyetlen szín a komor és szürke őszben: egy késői rózsa, illatos, szomorú, tele még reményekkel, vágyakkal, talán nem is tudja, mi vár rá, de már fázósan húzza össze halványrózsaszín szirmait.
annyira szép volt, hogy vissza kellett menni és adni neki egy puszit.
ma órákat töltöttem el azzal, hogy bizonyítékot kerestem arra a szakkönyvekben, a neten meg az alterfiúnál, hogy a spagettitésztaszerűt tényleg így kell írni, nem kötőjellel, mint ahogy azt minden helyesírásellenőrző állítja.
rájöttem, hogy az időbeosztásom ott borul, hogy nagyon el tudok mélyülni ilyen apróságokban, mit nekem ilyenkor a felvilágosult abszolutizmus vagy a mértani sorozatok.
30 perc 8 másodperc, a világ rendje helyreállt, most lehet újra tanulni, enni, fürödni, olvasni, élni, nem muszáj a monitort bámulni üveges szemekkel. (félelmetes, hogy mennyire használhatatlan vagyok estére, ha csak napi 2 sms a teljes kommunikációnk.)
szeretem, ha felhív.
remek időérzékemről tanúskodik, hogy egy és háromnegyed órán át olvasgattam a nyelvtankönyvem. ebbe persze belefért az is, hogy átolvassam azt is, ami holnapra kell, de sok minden más is. OKTV felkiáltással persze, de nem biztos, hogy a megfelelő időpontot találtam meg a készülésre. sőt, biztos, hogy nem.

egyébként kaptam öcsémtől szülinapomra szuper új lyukasztót (még vonalzó is van benne), a régi piros sehol nincs (pedig mindig azzal gyártottunk magunknak konfettit), és majdnem minden magyarjegyzetem megtaláltam és befűztem a Csúnya Kék Mappába, ha így folytatom, akár október végére viszonylagos rend lehet körülöttem.

(de amit kéne csinálni, azt meg nem merem, mert el fogom rontani és kiderül, hogy nem elég, hogy nem tudok olyan cikket írni, ami megütné az Alternatíva által diktált szintet, hanem ebben sem vagyok jó kicsit se.)
reggel láttunk szivárványt, a dunától elért egészen mogyorósig. szép volt.

ajándék

Kaptam Macstól meg gborztól új blogsablont szülinapomra :)
Gyönyörű lett, a gyönyörűsége Macs érdeme, az pedig, hogy működik, a Gergőé :) Igazi csapatmunka, és nem is sejtettem...

Köszönöm szépen nekik.

tizenkilenc

semmit sem érzek.

nincsenek nagyszabású tervek, célok, álmok sincsenek, mert az álmok nem szoktak valóra válni. az álom tilos, mert fáj, ha mégsem. az életem ijesztően szép, boldog és egyszerű, apró, titkos, mosolyogtató reményekkel, reális jövőképpel. tizenkilenc, mindjárt húsz, elte, magyarszak, tanítok majd valahol, lesz vagy négy gyerekem, lakásom, férjem, kocsim, sokat fogok dolgozni, hogy az én gyerekeimnek majd mindenük meglegyen, amire nekünk nem futotta. és ennyi. és vége.

nagyon szerettem tizennyolc éves lenni. bár azt hittem, hogy na most végre, most megtalálom önmagam. az, hogy már kérdések sincsenek, az azt jelenti, hogy sikerült? vagy azt, hogy mindig másoknak akartam megfelelni, és eldöntöttem, hogy nem, csak magamnak szabad, de én elfelejtettem, mit akarok. mert el sem tudom képzelni, hogy lehetne máshogy is. még mindig nem tudom, hogy tényleg életcél, vagy nem más, mint kamaszkori lázadásom maradéka az apám ellen.

holnap.
ez a zene meg egy kis balanescu, gyönyörű.
Huszonnyolc óra.
Olyan jó volt. És most megint sokáig nem, máris hiányzik. És most egy kicsit megint értelmetlen és üres lesz minden. Aztán persze megszokom, hogy nincs, és mire megszokom, találkozunk megint.
Elemezzünk mondatot, az annyira romantikus! - mondtam én, és lőn. (Találtam magamnak valakit, aki hajlandó akár szombat este nyolckor is nyelvtan OKTV feladatlapot megoldani velem. Kell ennél több? :) )

(A félreértések elkerülése végett: tényleg jó dolog mondatot elemezni. Közösen pláne.)
az ember naivan azt gondolná, hogy ha vasárnap láttuk egymást utoljára, akkor ez a pár óra már semmi, pedig dehogynem. ez a pár óra még rosszabb. (gyeremár.)
Nem adják ki. Ezt magyarul. Ez tulajdonképpen jó, mert nem fognak fákat kivágni csak azért, hogy rányomtassák. Ez tulajdonképpen rossz, mert azért mégiscsak dolgoztunk vele, milyen már, hogy akkor találják ki, amikor már a felénél is túl vagyunk. Engem egy picit azért érdekel a vége, ha már ennyit foglalkoztam vele, meg így nem írhatom fel az elolvasott könyvek listájára. (De az alterfiú majd elmeséli a végét, és ezért felírom, és akkor nem érzem annyira elvesztegetett időnek. Különbenis van vagy ötszáz oldal az a könyv, mi meg (szerintem) már legalább háromszáznál jártunk. Legalábbis remélem.)
annyi haszna már biztosan van a lektorálósdinak, hogy régebben csak akkor néztem meg a könyvek fordítóit, ha kiemelkedően jónak vagy rossznak tűnt a magyar változat. most már mindig megnézem (ami jó, különben nem tudnám, hogy az Adrian Mole-t Békés Pál fordította), még a rajzolót és a borítótervezőt is, (meg a többit is, akik bele vannak írva, csak nem tudom, hogy ki mit csinál), mert egy könyv mögött nagyon sok munka van, ugye énmárcsaktudom, éljen a holiday és a határidő.

(muszáj magam folyamatosan emlékeztetni a határidőre, mert ez sajnos nem olyan dolog, amit ráér utolsó éjszaka megcsinálni.)
életmódomra különösen jellemző, hogy most ettem meg vacsorára annak a rántottának a maradékát, amit tegnap éjjel csináltam magamnak. két tojásból.

(viszont így töri közben elfogyott egy fél tábla mogyoróscsoki. nyami.)
az előfordulhat, hogy hajnali háromnegyed nyolc előtt két perccel felemelem a szavam egy általam, meg egyébként az egész énekkar által hülyeségnek vélt ötlet ellen, de ennek egyenes következménye az, hogy a fél délelőttöt átbőgöm, általában a lányvécében (ha éppen nem, akkor fel vagyok dobva, mert dejó, hogy végre valaki rávilágított, hogy nem feltétlenül tetszik nekünk annyira minden, amit csinál. és azért pont én szólok mindig, mert érdekel, hány tanárral tudom magam megutáltatni ebben a tanévben, már legalább háromnál tartok, de inkább négynél, mert engem nem tanít.)

ma egyébként voltam bent a zenesuliban, bétaverzió ugye, azt mondta a zigazgatóúr, a Gyuribácsi (akinek olyan vezetékneve van, mint egy mesebeli királyfinak), hogy Zsófika, járjál be zeneelméletre, erre azt mondtam, hogy nem, mert tavaly négyest kaptam. biztos szereti az érveimet. tavaly sem jártam be, mert első félévben latinom, második félévben pedig rendes órám volt akkor, csak akkor mentem, amikor elmaradt valamelyi…
ha valaki annyira boldog, mint amennyire én vagyok most, egész biztosan nem szabadna, hogy letörjön egy ilyen kis hülyeség miatt. sok kis hülyeség miatt. vagy ha letör is egy picit, azt mondja, hogy jó, ez van, megy tovább.
de semmiképpen nem szabad végighisztizni végig a délutánt, pláne, ha a problémáim éppen tényleg nem számítanak komolynak. még az sem, hogy hétfőn töltöm a tizenkilencet, és ezek a szülinapok egyre jobban megviselnek. már látom magam mögött az eltékozolt fiatalságom, a szertefoszlott álmokat, az elvesztegetett időt, ilyesmi.
(a megfelelésikényszerem most épp azt mondja, hogy akinek egyetemista alterfiúja van, legalább meg kellene próbálni felnőttként viselkedni, pláne az alterfiúja rokonai, barátai és üzletfelei előtt, le ne égesse, hogy ilyen kislánnyal jár.)
azért szeretek itt lakni, mert nyugodtan átcsoszoghatok a bolyhos rózsaszín, bárányos papucsomban Anetthez a füzeteivel, és senki sem látja. ezt már biztos mondtam sokszor, de mindig új és remek élmény.

egyébként nem kaptam zenesulis tandíjmentességet, az egész fogadjukelazújtanárt-projekt lefújva, a félévenként 8.000 sok. pláne, hogy a Kicsi is tanul zenélni. (kedvezményt kaptam, mentességet nem.)
nem baj, van béterv.
a füzeteimben veszélyesen megemelkedett az egy oldalra jutó szívecskék száma.