vásárlás

nem nagyon van annál romantikusabb, mint sötétben, esőben eltévedni kecskeméten. feltekerjük az emerkettőt, ha kispál szól, én mondom a táblákat, hogy balra ötös út, jobbra szeged, előre cegléd, arra meg az autópálya, de nem, mégsem. azért valahogy hazajutottunk.

előtte nem sokkal láttunk olyan házat, ami igazából nem látszott, csak a természet, ami visszahódította magának, meg őzikéket, meg nyuszit, meg fácánt, meg holt tiszát, meg békát, meg biciklisbácsit, meg lapos szivárványt, meg kiserdőt, meg kutyákat, meg nádast. szeretek ott. a ház százötven éves, a falai vastagok, a tető nádból, a bútorok mind nagyok, nehezek és fából vannak, mindennek neve van, és mindig olyan csönd van, hogy csak suttogva merek beszélni. olyan, mintha ott egészen máshogy menne az idő, mint itt.

aztán persze kalászon is voltam, majdnem két teljes órát. persze a lányok remélték, hogy ott alszom, de nem, akkor sem, ha nálam van a fogkefém. kérdezik, hogy miért, azt mondom, hogy mert a barátommal szeretnék aludni, tudod, azzal a magas fiúval, nem mondhatom azt azért mégsem, hogy két óránál tovább nem tudom azt hallgatni, hogy "de lányom, nem akarom, hogy te is úgy elb*szd az életed, mint én, ne legyél tanár, NE legyél tanár, még előtted az élet, ne legyél már hülye te is."
csináltunk fotókat, amit a Nagyinak tudunk adni majd a hetvenedik szülinapjára, amin rajta van mind a hat unokája, meg a fia. egyet meg is mutatok majd.

aztán jöttünk haza a dobogókői úton, az nagyon veszélyes, tényleg csoda, hogy autóba merek ülni, jogsim sosem lesz, a szembe jövő teherautót, az éles balra kanyar táblát és az úton átszaladó pici cicát ugyanúgy visítva jelzem, lábakat fel az ülésre, kezet a szem elé, megfogunkhalni, megfogunkhalni, most már biztosan meg fogunk halni, sötét van, esik. de volt nagy, agancsos fiúőzike az út szélén, nyest, nyuszi, cicák, madarak, nagyon kell rájuk vigyázni.