2009. augusztus 31.

Szabadon Szolgál a Szellem...

ha hagyják. esztergomban (figyelem, szándékos kisbetű!) nem hagyják. esztergomnak nem kell iskola, nem kell elitképzés, nem kell értelmiség.

kívánok elég erőt és kitartást a Szent István Gimnázium tanárainak, annak a hétnek, akit kirúgtak, annak az ötnek, aki magától választotta a legbékésebb megoldást, és azoknak a diákoknak, akik ott maradtak, abban reménykedve, hogy minden rendbejön.

ez a harc lesz a végső...?

a gólya hazarepült

kicsit meghajtottam ezt az utolsó hetet. a felvételi után rögtön Zánkafürdőre utaztam gólyatáborba, ahol az ifjú bölcsésztanhallgatókkal töltöttem el néhány felejthetetlen napot. az egykori úttörőtábort az őrsök víg és harsány csatakiáltásai töltötték meg.
- ingyiribingyiri?
- ELTE!
- ingyiribingyiri?
- ELTE!
- ingyiribingyiri?
- ELTE! ELTE! ELTE!
az egyik legemlékezetesebb a 30y koncert volt, a másik meg az, amikor Macs mobilját ástuk elő a homokból. (meg amikor leordítottuk a SZTE TTIK-eseket négyen csajok. papírkutyák ezek, nem egyetemisták.)
kettő után jön az egy!
aztán átvonatoztunk Pálkövére, ahol a napomat egy kellemes, 10 kilométeres sétával kezdtem. viharban. (mert a bácsi azt mondta, hogy csak 2,5 km a bankautomata. a bácsi tévedett.) szerencsére sétálni szeretek, meg kellett is már az, hogy kiszellőztessem a fejem egy kicsit. egyébként már öt perc után látszott, hogy vihar lesz, de makacs szamár vagyok, ha eldöntöm, hogy átsétálok Révfülöpre, akkor átsétálok, akkor is, ha házivízilovak potyognak az égből.
meg az emlékezetes még, amikor védtem épp a szakdolgozatomat, és megragadtak a fiúk, és bedobtak a Balatonba. meg azért volt még néhány.

most pedig aktív pakolás van, holnap költözök be.

2009. augusztus 30.

pálköve

csak innen a napernyő alól jelzem, hogy minden OK, végülis nem mentem haza tegnap este, ez egy külön történet, de most nincs idő történetekre.
sose sétáljatok tíz kilométert viharban.

2009. augusztus 29.

gyorsjelentés az EC GóJatáborából

egyre kevésbé bírom, már hullafáradt vagyok. az mondjuk ma nagyon jót tett, hogy átsétáltam Révfülöpre és vissza (10 km), így megvolt a váltás. bár szörnyen átáztam, átfáztam, átfagytam, és vettem egy pocsék szőlőt. van ilyen.
ez most az Eötvös József Collegium gólyatábora, csupa okos és nagyon okos és kiemelkedően okos ember, kevés erotomán feladat, ezt a szót most tanultam. jobban szeretném ezt a helyet, ha nem lenne ilyen hideg, lenne wifi, és kapnék rendesen kaját. már szobabeosztásunk is van egyébként. most szoknunk kell egymást a lánnyal, aki csöndes és sokat olvas. ismerkedünk.
remélhetőleg sok közös év vár ránk.

ingyiribingyiri – elte!

aludni akarok. punktum.

2009. augusztus 27.

Maf jelenleg házon kívül van

Nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy közöljem a Zsófiért szurkoló blogolvasókkal a jó hírt: kedves jóbarátom és kollégám szeptembertől az Eötvös József szakkollégiumban lesz collegista. (Bizony, így kell ezt írni.) A közlést azért bízta rám, mert annyian keresték telefonon, hogy felvették-e már, de ennek ellenére tessék nyugodtan felhívni és gratulálni neki. (Szerintem persze nagyon is tudta ő, hogy ez így lesz, csak mások előtt önbizalom-hiányosnak mutatja magát, hogy tehetsége ne legyen olyan feltűnő.)

Maf egyébként éppen egy eltés gólyatáborban lelhető fel, ezért erre a hétre sajnos nélkülöznünk kell nagyszerű írásait, de azért jó szórakozást kívánok neki innen is.

P. Á.

2009. augusztus 26.

Én úgy érzem, megtettem mindent, amit tudtam. Tandoriról és a szerkesztésről beszéltem, Parti Nagyról és Weöresről, meg a predesztinációról. (Az utóbbi időben minden vizsgámon rákérdeznek a predesztinációra.) Kicsit ijesztő volt, egy csomó ősz hajú, szemüveges egyetemi tanár ült velem szemben, de nem ettek meg. És már teljesen nyugodt vagyok, mert itt nem voltak jók és rosszak, az utolsó körre csak a jók maradtak és a még jobbak. A legjobb pedig Eötvös Collegista lehet. Már csak egyet kell aludni az eredményig... Most pedig lehet, hogy enni kellene valamit, mert ma még csak egy sportszeletet és egy fél zsömlét sikerült. (A zsömle másik fele a táskámban van, de paniadam azt mondta, hogy nem illik enni a vonaton. Bár nem tudja meg :) )
Irány Zánkafürdő és a gólyatábor!
az meg mennyire menő már, hogy kaptam apámtól egy 1867-ben kiadott könyvet, lomtalanításon találta, a költészet története, vagy valami hasonló címen fut, szerintem Toldy Ferenc írta, és persze nem mertem elhozni tőle, mégiscsak gólyatábor holnap. az első néhány lapon a kiadó mostanában megjelent műveit reklámozzák, pl Petőfi Alexandert, meg hasonló kortársakat. elképesztően izgalmas, már eleve a tudat is! (persze nem hiszem el, hogy 140 éves a könyv, már rég szét kellett volna esnie, de semmi baja...)
haza akarok menni, és azt olvasni, MOST.

2009. augusztus 25.

megláttam a nevem a listán, lementem az ábécébe, és vettem egy doboz kakaót. (meg egy párizsi kockát.) aztán megbeszéltük, hogy vetélytársak vagyunk (eddig is azok voltunk, de most konkrétabban, és nagyobb a tét).
most pedig sztahanov beütésű mazochistaként bejöttem dolgozni a tábortűz mellől (nem lesz regény különben), dehát elvesztegettem a napot, ez van.
egyébként szeretem a nagyorrú fiúkat, meg úgy általában a nagyorrú embereket, legalább valamiről meg lehet őket jegyezni.
akármilyen jó is ez a koleszos dolog, és akármilyen izgalmas is, hogy ennyi okos emberrel vagyok összezárva, és bárkivel lehet beszélgetni bármiről, ma mégis úgy döntöttem, hogy ebédelni kimegyek Kalászra, mert nem vagyok hajlandó hasábkrumplit enni, jobb meg nem jut az eszembe. (már keresek szakácskönyvet, igen.) még nem biztos, hogy egészen kész vagyok erre az önálló életre.
szóval kimentem (innen egy óra), főztem magamnak sajtos-tejfölös tésztát (mmm), aztán kibringáztunk apával a Dunához fagyizni. (illetve a Dunára, egy büfévé átalakított móló, menő.) elképesztően hiányzott a bringám, megsimiztem meg minden, megígértem neki, hogy hamarosan hazaviszem (és akkor még jobban fog hiányozni, de hát nem bp-re való, nem bírom el). mivel a szputnyik sajnos eltűnt az éterben, családon berül kerítek egy országútit (csepelt, minden bizonnyal), aztán meg majdcsak lesz valahogy.
nem az a baj, hogy ez a nap egy kicsit nyűgösen indult, hogy nem tudtam beiratkozni, hogy zárva van a könyvtár, és még apáék sincsenek otthon. hanem az a baj, hogy amikor jövök visszafelé, akkor úgy érzem, hogy rá van írva a homlokomra, hogy LÚZER. persze tudom, hogy nincs, csak én képzelem oda, mégis úgy érzem, hogy mindenki látja rajtam, hogy ez a lány még beiratkozni sem tudott. brrr.
legalább van időm dolgozni.

2009. augusztus 24.

amikor kijöttem a teremből, eltámolyogtam az automatához egy kakaóért, aztán elmentem, és vettem egy cipőt. (mert hát a tisza lyukas.) aztán már enni is tudtam, addig nem, például az egész ebédszünetet végigcsavarogtam, sétáltam a körúton (gyönyörű egyébként, igazán), betértem helyekre, aztán ki is fordultam. elmúlt az idegesség végre.
utána Adél hívott sétálni, Gellért-hegyre fel. jó volt. elég sokat csavarogtam, kellett már, nem bírom a négy fal között. szeretnék itt kollégista lenni.

helyzetjelentés

most csak az jut eszembe, hogy az a félhetes vacsora túl korán volt (éhen fogok halni reggelig, segítség!), hogy jó, hogy hoztam a Jankamacit, és hogy olyan fáradt vagyok, hogy félni sincs erőm. de még nagy a mozgás körülöttem, úgyhogy valami dolgozást helyezek kilátásba, az legalább leköt.
fél tíztől felvételi, onnantól bármikor behívhatnak. közösségi hüvelykujjszorítást kérek, köszi.

2009. augusztus 23.

lovasszínház, komárom

az úgy volt, hogy kérdeztük az Esztertől, hogy mi az a lovasszínház, és ő nem csak elmondta, hanem meg is hívott kettőnket paniadammal a tegnapi előadásra, ahol szerepelt. jippie!
eleve nem tudtam elképzelni, hogy hol lesz, meg hogy milyen lesz, hogy egyszerre lovagolnak és énekelnek, meg hogy az István a királyt az eredeti szereplőkön kívül senki sem tudja jól előadni, de aztán már az első percek kellemes csalódást okoztak.
szóval nagyon tetszett. mert rohangálnak a lovakon, és énekelnek közben. meg mert olyan jó volt.
aztán utána még haza is vittek, akkor a Twilightról beszélgettem a nagypapájával. fura ez a világ.
szóval tulajdonképpen köszi az egész családnak.
az milyen tökjó már, hogy hajnali 3/4 1-kor is simán felhívnak, mert úgyis ébren vagyok?

(nem, igazából nem jó, igazából aludnom kéne, de még örvendezek egy kicsit a gépemnek.)
háromszoros hurrá The Nevergone-nak, aki éjszakája nyugalmát nem kímélve mindenféle varázsszavakat mormolt, és megtávgyógyította a gépem. ő az informatikusok informatikusa, a leglegleg. köszi, köszi, köszi!

(nem állítok át többé olyat, amiről nem tudom, hogy micsoda. becsszó.)

2009. augusztus 21.

és most tudatosult bennem, hogy holnap este nem fogok tudni hazajönni komáromból, mert a közösségi közlekedés ezt nem teszi lehetővé, ezért amikor elmegyek itthonról reggel, akkor úgy megyek el, hogy 29-én jövök haza legközelebb (hihi). és nagyon-nagyon egyszerű lenne, ha otthagyhatnám az utazótáskám meg a notit a nagyanyámnál, aki a déli mellett lakik, meg ott aludhatnék, csak sajnos nem hívhatom fel, mert nem bírom ki vele néhány percnél tovább. (és ez nem azóta van így, amióta nagy vagyok és kezelhetetlen. más gyerek otthonról szökik meg, én a nagyanyámtól léptem meg, nem is egyszer. azt mondta, hogy jó is, hogy meghalt a nagyapa, mielőtt mi megszülettünk volna. nagyon elkényeztetett volna minket.)
amúgy zsúfolt program vár rám, álomfogókkal, lovasszínházzal, három napos kolis felvételivel, egyetemi beiratkozással, gólyatáborral, felolvasással. át akarom aludni a következő egy hetet.
írtam egy magvas gondolatokkal teli bejegyzést az anarchista kommunizmusról (anarchorevolucionista, gyönyörű szó, ízlelgessétek!), de rájöttem, hogy még mindig úgy gondolkodom, mint egy középiskolás, és inkább az emiatt érzett bánatomat osztom meg veletek.
szóval igazából az első, amin változtatnom kellene, az az, hogy nem szabadna elfogadnom a dolgokat olyannak, amilyenek, mert az olyan gyerekes. hogy anyu így mondja, így van. így volt tavaly, így volt 100 éve, ez így van. (ezt szerintem a Szigeten fejtettem ki utolsó este méhéknek, de nem vagyok benne egészen biztos.) persze nem mindenhol fogadom el, csak gyakran észre sem szoktam venni, hogy azért gondolok így vagy úgy valamit, mert így szokták gondolni. és ha megkérdezik, hogy miért gondolom így, akkor nem mondhatom, hogy azért, mert belém van nevelve (de tényleg, miért nem mondhatom?), és nem kezdek el gondolkodni azon, hogy jó, de akkor hogy gondolom én, hanem megmagyarázom, hogy én miért gondolom tényleg úgy. és a végén esetleg magam is elhiszem. (pocsék taktika, még dolgozni kell rajta.)
viszont nem tudom (hehe, a következő lépés hiánya), hogy mi lenne attól jobb, ha nem fogadnám el, és kritikusan állnék a világhoz. (már rosszul hangzik, brrr.) sajnos hajlamos vagyok néha azt gondolni, hogy ez a világ a lehetséges világok legjobbika (<3 Pangloss mester). persze egy csomó embernek nagyon pocsék benne, egy csomónak meg túl jó. és akkor itt véget is ér.
egy született lázadóval van dolgotok, kedves olvasóim.
megint dsarosi, megint bringa. még sosem volt ilyen hosszú ez a 17 km, ez a tát-nyerges-tát. lehet, hogy ebbe belejátszik, hogy csupa vízhólyag a sarkam, izomláz van a vádlimban, kalászon maradt a bringám, és Bb-én csak lábujjheggyel tudok tekerni, és szörnyen kényelmetlen, ja meg az is, hogy fél ötkor értem haza egy húsz km-s túráról.
útközben bevillant, hogy szokták mondani, hogy a zene átsegít a holtpontokon, kipróbáltam, tényleg. nem szoktam bringázás közben zenét hallgatni (mert a fülemmel tájékozódok), de végülis fél fülessel bringaúton elmegy. (tényleg köszi a környékbeli önkoriknak a bringaútért, sok város nem dicsekedhet olyannal, mint ami nekünk van. bibibí. lehet ugyan, hogy ha nem Esztergom lenne a kiindulási alapom, akkor nem lennék ennyire boldog, csak mert valahol viszonylag jól mennek a dolgok.)

kezdek ijesztően sokat mozogni, ez már veszélyes. még a végén izmaim nőnek, juj! de ha egyszer imádom, ahogy süvít a szél, meg ahogy mindig kell menni tovább, meg nézni a csillagokat, meg tekerni és tekerni és tekerni.

2009. augusztus 20.

és ismét bővült azoknak a dolgoknak a listája, amelyekről azt hittem, hogy sosem fogom megenni. mert a célnál csak virslit adtak, kénytelen voltam beérni egy kecsapos kenyérrel.
nem lett a kedvencem.

Rakovszky Zsuzsa: Pillanatkép

Augusztus Erkély Este hat
sötétedik Boldog vagyok
és nem vagyok A vízszintes irányok
befagynak röptükben A távlat
lefele szív Boldog vagyok
és nem vagyok A szemközti házsor árnya
az úttesten már átcsúszott
most az innenső falon haladva
jön fölfelé Sorban kioltogatja
a zöld növényi izzást a szomszéd balkonok
kőcsészéiben Boldog vagyok
és nem vagyok És most már hadd ne hadd ne
történjék semmi Összetörne
bennem a féltve egyensúlyozott
vízfelület amely már tükrözni nem kíván csak
szeplőtlen űrt Boldog vagyok
és nem vagyok vagyok és nem vagyok
boldog vagyok és
tényleg köszi ezt a magvetős naptárt, gyönyörűen csodaszép, és ráadásul tanulom belőle a költők szülinapját. máris azt keresem a neten, hogy van-e 2010-es, mert nekem olyan kell.

gyermekvasút nyomában 2009 (éjszakai)

tegnap éjjel megint voltunk kirándulni. most erchegyia, Sisszy, paniadam, Lacibácsi + én alkottuk a mindenre elszánt csapatot, és ebből négyen röpke 5 és fél óra alatt le is nyomtuk a távot. Sisszynek sajnos összecsípkedték a lábát a darazsak, ezért elhagytuk útközben.

túra előtt magyaráztam Lacibácsinak, hogy nekem van itt egy ismerősöm, csak nem tudom, hogy hívják és hogy néz ki, erre meg odajött hozzám és bemutatkozott. ez így menőnek tűnik, hogy a szigeten is csög és méh jött oda hozzám, hogy ugye én vagyok a Maf, de ijesztő is. kellett nekem kiplörkölni az új frizum. (ami borzalmas, így sajnos nem mehetek utcára, amíg ki nem találom, mi legyen vele.)

meg az is volt, hogy nekem ez a környék, főleg ott a Széchenyi-hegyes része eléggé eggyé vált a gyerekkorommal, és ahogy felértünk a hegyre, és ott volt a kút, ahol lemostuk a térdemet, amikor elvágtam egy üvegcseréppel, amibe beleestem, és aztán a Zsolti vitt a biciklije hátulján, meg a szánkózós részek, meg a ház, aminek az udvarán tyúkok voltak (tyúkok! Budapesten!), akkor egyszerre megtámadtak a szellemek, amikben viszont nem hiszek, hogy "meggyalázod a gyerekkorod, ez szent hely, menjetek innen, ide nem jöhetsz mással", és tudom, hogy ez azért van, mert azóta sokmindent átértékeltem az iskoláskorom előtti időszakból, mennyi mese, mennyi csoda és mennyi félelem, és előjöttek a szellemek, lidércek, kísértetek és vadállatok, gyerekkorom összes szörnye és réme, számtalanszor jártam ott éjszaka, számtalanszor, és csönd volt, csak ballagtunk egymás után, pánikoltam, és gyorsabban és gyorsabban és gyorsabban vettem a levegőt, megzörrentek az ágak, felsikítottam, és nem akartam továbbmenni.

aztán elmúlt. tudod, ott jobbra, ha átvágsz azon a bokron, ott van a kisrét, a kisréten talán halottak vannak, az oszlophoz kötözték őket, vagy az oszlopora állították, nem tudom, meg abban az árokban is, ahol találtuk azt a trabantot beleborulva, ott is halottak, a fák tetején is, az elhagyott, deszkákból ácsolt magaslesekben. mi vagyunk a halottak. az a kitörölhetetlen, öntudatlan első hat év.

vissza kell költöznöm oda, nem tudok a hegyek nélkül élni.

2009. augusztus 19.

most nem azért, hogy dicsekedjek, de ma bementem a lámpaboltba villanykapcsolóért, ott a bácsi azt mondta, hogy szét kell szedni, és adja magát, és valóban. hazajöttem, és kicseréltem én egyedül az állólámpám életveszélyes (és emiatt szigszalaggal körbecsavart, így elég csúnya) kapcsolóját. és működik. (és most a zsinórt tekertem körbe szigszalaggal, mert sajnos az is szét van jőve. mondtam már az elméletem, amely szerint szigszalaggal bármit meg lehet javítani?)
itt igazából a bácsinak jár pirospont, mert nem azt mondta, hogy lányok nem cserélhetnek villanykapcsolót, hanem hogy bárki meg tudja csinálni. (bár amikor már fázisokról beszélt, akkor kezdtem megijedni. egyébként ez az egyetlen része a fizikának, ami érdekelt valaha is, az elektromosság. apa eredeti szakmája villanyszerelő, biztos a véremben van.)

update
az első 4 sorban 6 és van, szerintem rekord. upsz.
végtelen hosszúságúnak tűnt ez a nyár az elején. eltékozoltam. elvesztegettem. idén nyáron sem voltam szerelmes. (nem volt még olyan nyár, amikor igen.) idén nyáron sem tanultam meg franciául. (meg latinul meg németül meg angolul sem.) nem lettem szebb, jobb, okosabb. (de legalább sokat bicikliztem.) nem olvastam el a kalevalát, az iliászt, a háború és békét és a szigeti veszedelmet. (meg úgy általában nagyon keveset, azt viszont franciául.) nem voltam strandolni. (egyetlenegyszer sem.) nem utaztam körbe Európát, de még csak a szomszédos országokig sem jutottam. (Párizs! London! Tenger!) nem írtam verseket, nem lettem kész a regénnyel, nem haladok jól a szerkivel. nem váltottam meg a világot.
totálisan nem csináltam semmit idén nyáron. még csak azt sem mondhatom, hogy töltődtem a tanévre. attól félek, hogy úgy marad meg az emlékezetemben, hogy a gimi utáni nyarat (számtalan, számtalan ok miatt) végigbőgtem. és még igaz is. elhullavirág.
nem az a baj, hogy elképesztően magányos vagyok. az a baj, hogy csak és kizárólag magamnak köszönhetem. képtelen vagyok kapcsolatokat fenntartani. nem megy. akarom, de akkor sem.
(meg igazából szörnyen hiányzik ez a legjobb barátnős-dolog, idén ért véget egy tízéves barátság, csúnyán, fájdalmasan, ez van. ez volt A Barátság az életemben, a bármikor felhívhatós, a bármikor számíthatós. ez nincs, megszűnt, vége. Macsekot persze hogy szeretem nagyon, de ahol ő lakik, az kicsit messze van ide.)
nem csodálom, hogy mindenki megunja a közeledést, ha én ilyen kitartóan nem veszem észre. (meg egyébként is, nekem mindig éppen valaki más kell, mint akivel éppen vagyok.)

2009. augusztus 17.

úgy húsz hónapos lehettem, viktor huszonkettő, bakonybélre mentünk indiánozni. nem igazából persze, csak megnézni őket, mert a vera öccse indiánozott, ő igazából, tipiben. de a mi sátrunk beázott, picik voltunk és sírtunk, ezért be kellett költöznünk bakonybélre. a kerítésre teregettük a sátorponyvát. Cseh Tamás vett fel minket, amikor stoppoltunk. azt mondta, aranyos baba vagyok.

Sziget 2009 - 5. nap (hosszú, de vidám)

elmúlt, vége. szombat este, amikor tekertem hazafelé, már akkor rájöttem, hogy kész, elfogytak a könnyek, ennek a nyafis időszaknak most vége. szerencsére, mert már én is szörnyen untam és utáltam magam, ez a hiperérzékeny hisztiliba nem én vagyok.

valahogy bevillant, hogy egyetemre megyek végre, erre várok ovis korom óta, tökjó lesz, mert mindenkit érdekelni fognak a metaforák, már az egyetemmel álmodtam (hogy véletlenül rosszul töltöttem ki az indexemet, ezért deportáltak egy vásárba, ahol kimonókat és fehér lepedőket árultak, ráadásul minden oszlop Gyulabátyóval volt teliplakátolva (Böszörményi-túladagolásom van), meg a NaNe „bárcsak igaz lenne ez apára is” plakátjával, és akárhová mentem, mindenhol ott álltak az ijesztő néma tanúk). szóval tökjó lesz, mert kinyílik a világ, meg önálló életem lesz, meg nem fog senki piszkálni otthon, hogy miért nem eszem húst, meg Pestre költözök végre, végre, végre, sok év után újra, mert nekem ugye BP a minden, és lehetek majd Greenpeace-aktivista, de lehet, hogy inkább valami más. például sokáig akartam a NaNéhoz menni, mármint amíg kisebb voltam, de ott hirtelen túl sok lett az ismerős, ezért inkább talán nem.

a vasárnapnak úgy kezdtem neki, hogy bármi is történik, azt az optimista Maf fogja lekezelni, meg a karakánvagánycsaj Maf (amelyik a kocsmában dolgozott, most találtam magamban még egy kicsit abból az énemből, így belegondolva eléggé szerettem). és hogy sziget utolsó napja, óriásit fogok bulizni. és semmi és senki nem érdekel. és így is lett.

és valóban: amikor elment a corában a net (pedig még akartam egy csomó blogbejegyzést írni), annak örültem, aztán amikor rájöttem, hogy elhagytam a személyit-lakcímkártyát-diákot-bérletet tartalmazó kis nejlonizét, csak a vállamat vonogattam, hogy a személyim úgyis lejár egy hónap múlva, diák úgyis kell másik, bérletet meg majd veszek. aztán amikor odatekertem a bejáratnál az infópulthoz, és vigyorogva megkérdeztem, hogy az elveszett személyimet nem látták-e, akkor kiröhögtek a srácok, hogy ha elhagytam volna, nem vigyorognék így. de aztán meglett, bérletestül, a tokba csúsztatott kétszáz forintostul, valaki leadta a talált tárgyakhoz. köszi és puszi a megtalálónak. remélem, lesz neki is egy jó napja.

és azt énekeltem végig, hogy ez csak egy nyári délután, de mégis, mégis több talán, miért egy nyári délután lett önmagánál is több talán.

aztán aláírtam a petíciót a 6. kerületi csendrendelet ellen (ilyen a világon nincs, hogy tízkor bezárnak a kocsmák), elkísértem Kriccset Offspringre, beálltunk előre, de aztán kezdett gyűlni a tömeg, és hirtelen nem kaptam levegőt, és féltem, hogy összenyomnak, szóval otthagytam Kriccset, de a lelkére kötöttem, hogy ha túléli a koncertet, akkor felhív. bár így belegondolva 16 évesen én is voltam egyedül a szigeten, egész hétre, esténként egyedül mentem haza egy töküres lakásba, főztem magamra (zacskós levest és túrórudit ettem egy egész hétig), és mégis ember lett belőlem. de azért mégis csak az öcsém osztálytársa meg dsarosi öccse, hadd aggódjak miatta egy picit.
aztán az alterfiúval elmentünk Üllői Úti Fuckra és Heaven Street Sevenre, de az egyik rosszabb volt, mint a másik, ezért hanyagoltuk. (mondjuk az előbbinek van egy-két jó száma.)





Boban Markovicon viszont valahogy az első sorba keveredtem, a legeslegelsőbe, a színpad elé, kapaszkodtam a korlátba, és láttam mindent. ez a koncert bőven kárpótolt a tavalyiért, amikor múzeumok éjszakáján egy szűk, levegőtlen kis teremben volt a millenárison, semmit nem láttam, ráadásul a fiúk csak negyed órát adtak. elképesztően szuperklassz volt, állandóan bevertem a térdem a korlátba, nem hagytam, hogy megfogja a mellettem álló srác a kezem (na jó, megfogta, de kirángattam a kezéből), mert nem volt szimpatikus (mondjuk nem tudom, mert nem voltam hajlandó ránézni), és mert tipikus bántalmazótrikó volt rajta. (ezt kb. 5 perccel koncert előtt beszéltük az alterfiúval, hogy ez ilyen feleségverő trikó. ez már sztereotípia, kell berakni ilyen trikósokat az élőkönyvekhez, hogy megszűnjenek az előítéleteim.) és ugráltam és táncoltam és jó volt. az plusz pont, hogy a Frank London Klezmerrel játszottak együtt, így egy kis gitárral még meg volt bolondítva az egész, kicsit vesztett így a rezesbanda-mulatós-jellegéből. imádom.



aztán csavarogtunk még egy picit csöggel meg méhvel, de már nagyon fájt a lábam, ezért inkább nem, meg fáztam is, szóval elindultam megkeresni az alterfiút a széldzsekimért és a sálamért (mondjuk neki lemerült a telefonja, de ez csak apróság). és amikor mondta, hogy sajnos az otthon maradt (az indoka különösen vicces, de azt azért megbánnám, ha leírnám), akkor lenyúltam az élőkönyves pólóját (mondjuk hazafelé bevillant, hogy talán mégis inkább a pulcsiját kellett volna, inkább ő fagyjon meg, de végül is nem fáztam annyira), szóval még maradtam velük egy kicsit Nemjucin, ami jó volt, meg szeretem is azt az egy számot, amit ismertem tőlük, és a többi is tetszett, de már tényleg kezdtem komolyan félni, hogy nem tudok hazatekerni. úgyhogy eljöttem, véget ért a 2009-es sziget.



egyébként a bringaúton, amikor tekertem klasszul kivilágítva, bukóval, ilyesmi, akkor egy részeg csoportot jóóó messzire ki akartam kerülni, mert ki tudja, de az egyik csaj szórakozásból (mert jó vicc) így is elém ugrott, akkor olyan gyönyörűen megálltam két fékkel, esés nélkül, hogy egészen meg voltam elégedve magammal. (aztán ordítottam vele, hogy nem normális, el is üthettem volna, erre ő is ordított velem, hogy én nem vagyok normális, hát hogy nézek ki, pedig a láthatósági mellény rajtam sem volt).

2009. augusztus 16.

Sziget 2009 - 4. nap (hosszú, képekkel)

még egy menő bloggernek is szüksége van titkokra. a mai napban sok a titok. sok lesz. egyébként kösz, jól vagyok. ennek a titkokhoz van köze.

ma nagyon hamar kint voltam (végre), úgyhogy mehettem a FÉSZEKbe szabóervines teszteket tölteni. kaptam érte bölcsészfolyóiratot (a metaforákról szól. az egész, mind a 220 oldal!), meg olvasós matricát, kettőt is, amiket felragasztottam a bringámra. (az egyik zabhegyezős, a másik rómeóésjúliás.)

a bringával egyébként kicsit úgy vagyok, mint Ater a nyúltartással: csak közlekedni akartam, mert éjjel nem jár szentendre felé a hév, de már van első és hátsó lámpám, csengőm, bukósisakom, ismeretlen eredetű véres sebek a lábszáramon, letört körmöm (a „bicikliút” dobott egy nagyot a bringán, beleakadt az ujjam csengőbe), láthatósági mellényem, meg I [pirosbicikli] BP feliratú pólóm is. (a piros bicikli az egyébként Generál albumcím, de ezt nem tudnám, ha nem nézett volna ki a Révész Sándor olyan jól fiatalon.)



(nemröhög.)

(képek a telefonommal, a negyediken az esélyegyenlőségi karkötőm, a szigetjegyem meg a vámzáras karkötőm van.)

utána megpróbáltam megkeresni valakiket, akiket még sohasem láttam, de ez eleve halott ügy volt. szerencsére ott volt méh és csög, rajzoltunk csokiért a közös pontban, meg töltöttem önismereti tesztet is, bár franciául, úgyhogy lehet, hogy félreértettem valamit (flegmatikus? én?), kaptam még összehajthatós frízbit, meg csögéktől kortárs irodalmi naptárat. nagyon menő.

Péterfy Borinak tulajdonképpen csak két jó húzása volt. Az egyik, hogy énekelte a Bizottságtól a Szerelem című számot (de nem mondta be, hogy ez Bizottság), a másik, hogy ajánlott egy dalt Cseh Tamásnak is. amikor azt mondta, hogy mindenki, aki most nem smárol, az lúzer, az nem volt tőle olyan kellemes, meg undorító, ahogy viselkedik a színpadon, meg egyébként is. azért viszont van benne valami, hajoljbeleahajamba.


Al Di Meola a világ legjobb gitárosa. olyan koncertet adott, hogy hű. viszont sajnos az egészet végigbőgtem, mert annyira sajnáltam magam, amiért nem tudtam lerázni azt az olasz srácot (Matteo, 26), aki a számok között mindig letepert, és megpróbálta ledugni a nyelvét a torkomon. meg össze is nyalogatott, mint valami kiskutya. néha megkérdezte, hogy sírok-e (angolul), én mondtam, hogy nem, dehogy (franciául), és közben röhögtem magamon, annyira groteszk volt az egész helyzet. aztán abban maradtunk, hogy megver az apám, ha nem érek haza éjfélre, és leléptem. meg hogy találkozunk holnap háromkor ugyanott, de sajnos négy előtt tuti nem érek be. ez kicsit szemétség tőlem, de tőle meg szemétség volt, hogy összenyalogatott, és nem hagyott békén. olyan undorító volt. lehetnék kicsit határozottabb, de alapjában véve nem lett volna bajom a dologgal. de mindegy. a koncert kezdetéig viszont aranyos volt, még sosem beszélgettem senkivel sem ilyen hosszan franciául. mármint magamtól.



minden bloggernek vannak titkai, most sok minden bennem maradt, mert nincs kedve kijönni. nem akarom, hogy tudjanak rólam az emberek. nincs itt az ideje. majd egyszer.
(mondjuk amikor azt magyaráztam a közöspont sátorban csögnek, hogy haza kell mennem, mert hiányzik a blogom, az lehet, hogy tényleg furcsa volt egy kicsit. pedig csak gondolkodni akartam, de azt nem lehet mondani.)

2009. augusztus 15.

fiús és szigetes dolgok

meg egyébként jojóval jól lehet pasizni, egyszerűen buknak rá, például mondták, hogy ha odaadom a jojót, akkor lefekszenek velem, de ez nem tűnt annyira jó ajánlatnak. egyébként büszke vagyok magamra, hogy nem mentem bele, mert klasszikusan olyan vagyok, aki rábólint a legrosszabb üzletekre, lefele alkudik, ha arról van szó, hogy mennyi fizut kap, meg ilyesmi. nem vagyok túl életképes.

meg volt egy francia fiú is valami klezmeren, aki kitartóan dumált hozzám franciául, hiába mondtam, hogy nem értem, nem értem, megpróbálta angolul is, de azt sem értettem. sajnos nagyon részeg volt, és megpróbált levetkőztetni, de akkor mondtam, hogy inkább beszélgessünk, bólogatott, és kitartóan dumált tovább. képtelen vagyok egyébként megszólalni franciául.

meg volt az az angol pasi, aki először arrébb akart küldeni, amikor köhögtem, hogy ne fertőzzem meg h1n1-gyel, aztán viszont megmutatta, hogy fúj orrot mr bean, és belegyűrt az ÉN orromba egy zsepit.

meg egyébként meg egyébként tulajdonképpen haza akarok menni, mondtam már?
ja, egyébként most attól is félek, hogy veszett leszek, mert megkarmolt apámék vadiúj (ma délelőtt összeszedett) kismacskája, amikor leszedtem a fáról, ahova felszaladt a nagyobb elől. mondjuk tőlem még nyávoghatott volna egy ideig, ha nagyon akar, úgyis le tud jönni, de megkértek.
a szigetre egyébként egyre később érek ki, ami nem jó, ezért amint megérkezik a kijavított regényrészlet, indulok is.

Sziget 2009 - 2-3. nap (hosszú ez is)

most él a gép, most... oh, basszus, baromi késő van, hajnali fél három, de a noti végre feléledt. nem kapcsolom ki többet, az a biztos. velem meg ne szívózzon a word, kisbetűs kedvem van. ki is nyomtam az automatikus javítást, beee.

nem tudom, mi van velem, de már nagyon unom, igazából már legalább negyed éve tart, talán még régebb óta, spontán sírógörcsökkel, elképesztő hangulatingadozásokkal. mimóza vagyok, ez van. menő ez a sziget, minden éjjel bőgök. mert hogy milyen magányos leszek az egyetemen, mennyire elképesztően félek MINDENTŐL, nem akarok önálló életet élni, nem is tudok, még a pénzt sem tudom beosztani, mert simán veszek hirtelen felindulásból huszonötezerért telefont, amikor pontosan tudom, hogy haldoklik a gépem, ma például nem kapcsolt be, amikor netközelbe kerültem, sőt, még utána sem, és ezért újra kellett írnom egy egész regényrészletet (mondjuk az ilyen helyzeteket nem veszem gázosan, mármint ez egyébként jó, stresszhelyzetben először megoldást keresek, mondta is apám felesége, hogy ő már rég hisztirohamot kapott volna, én meg előbb újraírtam, meg letelefonáltam, hogy mi hogy legyen, csak aztán kezdtem bőgni, hogy milyen későn érek ki a szigetre, meg egyébként is mi lesz most), de nem vihetem szervizbe, mégis csak ez a munkaeszközöm, vagy mim. nagyon, nagyon, nagyon szeretném néha, ha olyan rendes munkám lenne, mint másoknak, hogy elmennek dolgozni, aztán hazamennek és vége. van a távmunkának előnye, hátránya, ha otthon vagyok, akkor az előnyét élvezem, ha csavargok (és nincs net), akkor a hátrányát.

és basszus, fulladok is, fel fogom ébreszteni a köhögésemmel a Beskóbabát. lassan puffanthatok megint, hatóránként lehet. jó, az letelt rég (odafele kicsit szerintem túlhajtottam magam bringán), de nem akarok rászokni. (tudjátok, milyen klassz érzés, amikor az a valami, ami szorongatja a tüdőd, amitől sípolsz, köhögsz, összehúzza, fáj, egyszer csak eltűnik?)

az egyetlen hely, ahol jól érzem magam, az a bringa. tegnap még nyűglődtem, hogy nem vagyok én a napi 20 km-hez szokva, ma viszont vettem bukót (elég jól néz ki, kekiszínű, és nem is volt drága), I <3 my bike feliratú csengőt (az mondjuk drága volt, de sajnos beleszerettem), és egyébként gumicsizmát is, mert szakadt az eső, és olyankor a szigeten sár van. és tényleg sár volt, és jó volt gumicsizmában lenni. szóval ha megvan a bringaút, akkor ott elememben érzem magam, így max. fél óra alatt megvan egyébként az út. nekem a bringa magabiztosságot ad, olyat, amit gyalogosként sosem szoktam érezni, tudom, hogy ez nagyképű bringás szöveg, de tényleg (gáz mondani, de igaz) nyeregben érzem magam. bringán nem félek, nem vagyok bizonytalan. egyébként is lehet gondolkodni a világ nagy dolgairól, ha éjszaka van, köd, és ketten vagyunk csak a Jocóval a világon. (most például azon gondolkodtam hazafelé, hogy biztosan jó üzletet csináltam-e, amikor elcseréltem az alterfiúval a pulcsiját a sálamra meg a láthatósági széldzsekimre.) és megyek, mint a villám, juhujj. (17 km/órával. nemröhög.) gázgyáron át (ott mit gyártanak? az a romos, órás épület, ami látszik a vonatról aquincum után jobboldalt. elég büdös.), dunaparton végig (korzó, korzó), 2x2 sávos Batthyány út szélén, bringaúton a Cora mögött. imádom.

nem kellene fáradtan blogolnom. éjszaka és magányosan. lehet, hogy egyáltalán nem kéne, de nem lehet, függő vagyok, ez van. ez milyen függőség?

szeretnék írni a koncertekről is, voltak elég jók, de a programfüzetem sajnos széttéptük, hogy ráülhessünk, és így nem emlékszem, hogy mikor hol voltam. egyébként sajnos az van, hogy a tábort nem pihentem ki (azért eléggé kimerítő volt, nem panaszkodni szeretnék, de tényleg), meg hát meg is fáztam, bár szerencsére a lázam már elmúlt, a köhögésem meg viszonylag felszakadt, már amikor, kimerült vagyok és nyűgös. de a sziget jó. (egyébként tegnap egy táborozóval, ma pedig két regényszereplővel találkoztam kint. meg egy sárváros lánnyal is, vele kétszer.) sokat vagyok egyedül, sokat vagyok idegen fiúkkal, az alterfiúval is sokat vagyok. tehát szerintem ezért van ez a nyűgösség, de nem biztos, mert nem olyan rég gombiin is kijött, és akkor nem is értettem, mert hát hülye, milyen tökjó, hogy egyetemisták leszünk, erre vágyunk évek óta, nem? és akkor pedig nem. egyébként sem akarok a sok hülye bölcsész közé menni. ez akkor fogalmazódott meg bennem először, amikor az elte énekkarának az emailcíméről visszajött a levelem. milyen már az, hogy egy emailcímet nem tudnak csinálni maguknak? gáz? gáz.

hasznos akarok lenni. fontos akarok lenni. azt akarom, hogy folyamatosan emberek vegyenek körül, egy percig sem bírom egyedül. utálom az embereket, a könyveimmel akarok lenni.
(nem, ez így spontán józan kiborulás, csak egy citromos gössert ittam, annak meg 2% az alkoholtartalma, mert a) antibiotikumra nem iszunk, b) idegen és veszélyes helyen, idegen és veszélyes emberek között nem iszunk, c) bringázás előtt nem iszunk.)

2009. augusztus 13.

ja, ráadásul megdicsérték a bringám színét, melengeti az ilyen a lelkemet. neonnarancssárga, citrom felirattal. menő.

Sziget 2009 - 1. nap (vigyázz, hosszú!)

(Onnan látszik, hogy előre megírtam a bejegyzést, hogy nagybetűvel kezdődnek a mondatok. A Word automatikusan átírja. Most pedig meki előtt (!), egy forrócsokival.)

Kénytelen voltam felhozni a bringámat otthonról, csak azon érzem magam biztonságban. A hosszú vonatút alatt annyira intim kapcsolatba kerültem vele, hogy még nevet is kapott. Szerencsére a kedvenc kalauzom dolgozott épp, aki minden kérés nélkül jött segíteni leszedni nekem. (Mert nem desiro volt, hanem uzsgyi, az nem alacsonypadlós.) A monti az jó, mert kényelmes meg minden, de brutál nehéz sajnos.

Röpke ¾ órás sorban állás után a csuklómon volt a zöld karszalag, a hazamenős hetijegy. Utána a bejutás már simán ment, nem volt sor, nem kellett szerencsétlenkedni, nem volt megalázó a csomagvizsgálat (csak belenéztek a táskába, lehetett menni), mindenki nagyon segítőkész volt, pirospont a szigetnek. Mondjuk ennyi pénzért lehetnek is.

Aztán leraktam a Jocót (ugye, milyen kreatív vagyok névadásilag) a klasszul őrzött bringatárolóba, és irány a nagyszínpad.

Én a Szigetet azért szeretem, mert itt nem a nagymagyarországos rockerek vagy a 14 éves alterlányok vannak túlsúlyban, egyszerűen elvesznek a tömegben ők is. Szigetmassza. Hippik, mennyi hippi, francia, angol, német srácok mezítláb, virágokkal, kibontott hajjal. Persze tudom, 40.000 (vagy 20.000) forintos hetijeggyel csak álhippi lehet bárki, a gyönyörű hajfonatok, a nevetségesen rövid vagy földet söprő ruhák, virágok, szalagok, fodrok, őrült napszemüvegek, a nagyszínpad előtt, a tömeg közepén poharakból várat építő lány (és hamarosan akadt segítsége, gyűjtötték neki a söröspoharakat) mégis elvarázsolnak. Szigetfeeling, imádom.

Kezdetnek Nouvelle Vague, az Ádámok hívták fel a figyelmem nemrég az együttesre. Belehallgattam otthon, tetszett, de nem igazán merültem el benne. És a koncerten! A szőke énekesnő pont úgy viselkedett a színpadon, ami szerintem undorító (általában vonagló, vékonyhangú libának tartok minden énekesnőt), ennek ellenére teljesen elvarázsolt. Hiába ugrált úgy a fodros, hófehér ruhájában, hogy állandóan kilátszott a bugyija, hiába lépett rá a kamerára, ült le a színpad szélére széttett lábbal, egyszerűen jól állt neki. Ha fiú lennék, tuti szerelmes lennék ebbe a nőbe. Pedig nem voltak különösen szép vonásai, csak valahogy pont olyan volt a kisugárzása, hogy hű. Szerintem bármit csinált volna a színpadon, bólogattam volna, hogy igen, így kell. Egyébként a zene is kiemelkedően jó volt, szívbe markolós, megmozgatós, lágy. (És a korai időpont ellenére tele volt a nagyszínpad előtti tér.)



Aztán elmentem a Civil Sziget felé, megnézni, ott élőkönyveskedik-e az alterfiú. Közben összefutottam méhvel és csöggel, akik azt mondták, lehetnék egy kicsit bátrabb. Igazuk van. Tulajdonképpen egész este ez kattogott a fejemben, hogy miért vagyok ilyen elképesztően gyáva, így nem lehet élni. (Ez a gyávaság főként emberek közötti dolgokkal kapcsolatos, ha oda kell menni, meg kell mondani, meg kell kérdezni, be kell vallani.)

Utána megérkezett az alterfiú, próbáltunk őrült napszemcsiket, benéztünk Pál Utcai Fiúkra a sátorba, de ez még rosszabb volt, mint amilyenre emlékeztem. Klasszikusan az a zenekar, amelyik ugyanazt a 20 számot játssza 20 éve. Még otthon elhallgatom néha, ha eszembe jut (bár szexisták a szövegeik), de koncertre többet ha lehet, ne.



Átmentünk 30y-ra, ott írtam a gombiinak SMS-t, aztán a 3. szám után úgy éreztem, hogy jó ez, persze hogy jó, de most nem tud lekötni, meg egyébként is, 30y-ra az ember bármikor mehet, ezért irány a világzenei nagyszínpad.



Ott az Oi Va Voi adott olyan koncertet, hogy hű. Ugrálós volt, táncolós, elfordulva bőgős, csodaszép ez a hegedű. Énekelt velük a Szalóki Ági is, úgy is szép volt. (Itt viszont idegesített az énekesnő és a hegedűs csaj is, egyáltalán nem voltak természetesek.) Gombiiék meg sajnos hazamentek... :(



Aztán benyomtunk fél-fél lángost, nekem már szinte egyáltalán nem volt hangom, és irány a Kispál. Szokás azt mondani a bandára, hogy kiégett, hogy a Lovasiék már csak a Kiscsillagban találják meg önmagukat, de ez a koncert eléggé nagyon jó volt. A Lovasi végig bohóckodott a színpadon, beszélt, beszélt, beszélt, én a regényre gondoltam (minden hétre van egy Kispál-idézetünk), meg arra, hogy jé, az meg pont egy éve volt. (Nem igaz, annál sokkal-sokkal-sokkal régebben.) Közben mondjuk már nagyon durván köhögtem, meg eléggé ramatyul is voltam, ezért ventolin, meg hát szörnyű volt, hogy nem tudtam üvölteni, hogy nincsenveszélycsiga, nincsenveszély, meg hogy zsákmányállat májátmosod, csak tátogtam, úgy meg nem az igazi. Közben hívott dsarosi is, hogy hogy vagyok, hát, akkor már egyre rosszabbul, de az ember egy Kispál-koncertet nem hagy ott csak úgy.



Az én ötletem volt, hogy próbáljuk meg az utcaszínházat. A darab látványosnak látványos volt, lezárásnak a tűzijáték pedig szörnyen hatásvadász, de igazából nem maradt meg bennem. Az utcaszínházas darabok a levegőben játszódnak (legalábbis amit én láttam eddig, meg az alterfiú is ezt mesélte), óriási daruval tartott fém-elemeken, minden oldalról megvilágítva. Az azért elég vicces volt, amikor mindenki egyszerre előkapta a fényképezős mobilját, és több száz világító kis képernyő fordult a fény felé.

Aztán már nagyon fáztunk, mert nagyon hideg volt. (Ez egy igazán szép, magas irodalmi értéket képviselő mondat.) Még elmentünk a bringákért (ez egyébként egy óráig tartott, a két biciklit összeszedni a sziget két végéről), és hajnali egykor szépen elindultunk haza.

Én természetesen a második kanyar után eltévedtem, illetve persze eltévedni nem lehet, mert balról a HÉV-sín, jobbról a Duna határol, és ha a Szentendrei úton indulok el visszafelé, akkor kihagyom azt a kanyargós-eltévedős részt a gyártelepen meg a lakótelepen, de a 2x3 sávos Szentendrei úton biciklizzen az, akit vasbetonból gyúrt az édesanyja. A szörnyű az volt, hogy tudtam, hogy van bringaút Szentendréig (ki is volt írva egy helyen), de egyáltalán nem találtam meg. Végül Békásig ellavírozgattam a főút mellett a járdán (jó, a főúton sem ment olyan sok autó, de nem volt kedvem ahhoz, hogy kifogjak egy részeg őrültet így hajnali fél kettő táján), aztán ott elfogytak a házak, elfogyott a járda és elfogyott a világítás. De legalább tudtam, hogy hol vagyok. Mielőtt bevetettem magam a töksötétbe, felvettem a láthatóságit (hirtelen bevillant, hogy azt nem véletlenül találták ki), és irány a főút. Egészen addig úgy éreztem, hogy nem rossz ez, amíg dombról lefelé le nem előzött két bringás. (Jó, persze az országúti jobban gurul, mint a monti.)

Sikerült ezt a 9 kilométert pontosan 55 perc alatt megtennem, tapsot kérek. Majd ma, világosban kitapasztalom hogy merrehányméter, meg a bringaút is meglesz.

2009. augusztus 11.

igazából örülhetek, hogy megfáztam, mert ha nem fáztam volna meg, eszembe sem jutott volna pihenni ezen az alig két napon, amit itthon töltök, így viszont pihiztem és pihiztem és pihiztem (és a szerkit vajon mikor csinálom meg? na?), vettem be coldrexet, köptetőt, torokfájásra homeopátiást, bévitamint (a kullancsok ellen), kétfajta étrendkiegészítőt (meg még egy gyerekeknek valót is, mert az fincsi), magnéziumot, kalciumot és vasat. meg mézet. tudom, eső után köpönyeg. tudom, rendesen kellene enni. (nekem egyébként bejön a gombócartúr-féle fogyókúra. a tábori kaja annyira nem ízlett, szóval szinte csak csokit ettem, és fogytam. az a kövér madár valamit rosszul csinált.)
anya: vettem cipőt.
Maf: aham.
anya: szép?
Maf: aham.
anya: illik hozzám?
Maf: aham.
anya: olyan korú nőknek való, mint én vagyok?
Maf: aham.
anya: áááh, de kár, fiatalosat szerettem volna :(
a mai nap kicsit nyűglődős, keveset alvós, nyűglődős. hogy hihi, holnap sziget? hát... majd addigra összekaparom magam, a legjobb úton haladok afelé.
délután egyébként Adéllal és agnussal álmodtam, ami azért különösen izgi, mert agnusról a blogján kívül nem sokat tudok. álmomban be akart vinni egy könyvtárkocsmába (!) az északi sarkon.
az a hátránya a fényképezős telefonnak, hogy hajlamos vagyok minden szembejövőnek megmutatni az én tündéri aranyos 11 hónapos öcsikémet. (pedig nem is én fotóztam, hanem valamelyik [tündéri aranyos] húgom.)

2009. augusztus 10.

ismét nem léptem át a bűvös öntudatlansági küszöböt. egyszerűen nem megy, még akkor sem, ha motoszkál bennem valami, hogy egyszer tényleg ki kellene próbálni, na. például egy biztonságos helyen. van egy pont, ahol mindig megállok, és egy korttyal sem iszom többet. csak baracklevet. (ez a grillezett sajtos-salátás dolog viszont elég fincsi volt, mindenkinek ízlett.) aztán persze megint paniadammal aludtam egy szobában (mert a többiek papírkutyák voltak, és leléptek), már kezdem megszokni.
(az tavaly nyáron volt, amikor evezni voltunk, hogy apa mondta, hogy amint elkezdődik a tanév, erchegyia főiskolás lesz, én pedig csak gimis maradok, többé szóba sem áll velem. örülök, hogy nem így alakult.)

köszi erchegyiának és Sisszynek az estét, mert megszervezték, a többieknek meg mert ott voltak :)
blöeee, megfáztam. ilyen véres trutyi folyik az orromból, a torkom feldagadt, a számat olyan undorítónak érzem belülről, hogy másfél óra alatt megettem egy csomag mentolos mentost. de nem használt. a homlokom lüktet, a szemeim ki akarnak jönni a helyükről.
és még köhögök is. blöeee.
amint ihatóra hűlik a teám, abbahagyom a panaszkodást.
(én egyébként a mekit gyanusítom, elképesztően hideg volt. kellett volna vinnem pulcsit. utálom a légkondit.)

2009. augusztus 9.

kertiparti

most szentendre fölött vagyunk, erchegyia és Sisszy, PBalázs és Enikő, paniadam és MJuli, na meg én. és sütünk. ők husit, én sajtot, meg van sali is, az is fincsi. és szerintem máris túl sokat ittam. (mert van csomó fincsi, édes ital, sangria, csokilikőr, ilyesmi.) a notiról meg zene megy.
megint ezek a biciklik, mindig ezek a biciklik, ma olyannal jöttem a mcdonaldsba, amin se fék, se lámpa, se semmi, a nyereg pedig elképesztően kényelmetlen. apa szerint nagyon kényelmes, de szerintem bizonyos anatómiai különbségek miatt neki más a jó, mint nekem. szóval nem tudom, mi lesz szerdától, szerintem felhozom a sajátomat, jobb ötletem nincs. jó, sosem használtam tökéletes műszaki állapotú bicikliket, de amik itt vannak, azok tényleg túl roncsok, én ilyennel nem megyek forgalomba. (bringával akarok a szigetre járni. hehem.)

egyébként egészen délig aludtam, kisebb-nagyobb megszakításokkal. (a megszakítások mindenféle szerkik voltak.) a torkom fáj, és még mindig úgy érzem magam, mint akit leütöttek. pihenni kellene. mert táboroztatni jó dolog, de nagyon kimerítő.

2009. augusztus 8.

most megint mekiből vagyok, megint összeolajozom a billentyűimet, hasábkrumpli meg sprite, szóval a szokásos. bringával jöttem, szoknyában, mert az összes nacim mosásban van, magas a nyereg, magas a váz, lábujjhegyen egyensúlyoztam el idáig. besötétedett, nincs lámpám, szerencsére van bringaút.

ha már úgyis a nyugatiban voltam, beugrottam az áruházba telefont venni. az alagsori és az emeleti vfon boltban úgy beszéltek velem, hogy el is ment a kedvem az egésztől (valaki megmondhatná nekik, hogy az a dolguk, hogy termékeket adjanak el, nem ők tesznek nekem szívességet azzal, hogy keresnek egy árlistát), aztán mégis lementem a földszinti boltba, ahol az eladósrác pontosan úgy viselkedett, ahogy mindenkinek kellene. olyan simán rábeszélt erre a nokiáta, hogy vonakodás nélkül kifizettem érte annyi pénzt, amennyit eszembe sem jutott volna erre költeni. egyébként csak azt kértem, hogy tudjak vele zenét hallgatni (nincs mp3 lejátszóm), és a legolcsóbb ilyen kell, de a legolcsóbb tényleg nagyon csúnya volt. ez pedig gyönyörű. (rúzspiros. és én elvből nem vennék telefonnak tokot, de szerencsére van egy 11 hónapos öcsém, akinek a tigrises-micimackós zoknija tökéletes rá.)

lezárva már a boríték

nyugodjon békében.

2009. augusztus 7.

ma egyébként általános iskolai osztálytalálkozónk volt. bánom, hogy nem tudtam elmenni. szerettem azt az osztályt, nagyon szerettem oda járni. még vonalfogózni is szerettem a szünetben. meg kerítésre mászni. meg selyemcukorért sorban állni a büfé előtt.
és utáltam, hogy se a Rékát, se a Fecót nem vették fel a gimibe, pedig a Réka volt a legjobb barátnőm, a Fecó meg a legokosabb srác az osztályban, akivel évekig rivalizáltunk. ha ők nem jelentkeztek volna, én sem. biztosak voltunk benne, hogy a Fecót is meg a Rékát is felveszik, mert a Rékának a gimiben tanít egy rokona (azóta sem tudom, ki), a Fecónak meg ide járt a nővére. és mégsem. és egy csomó hülyeséget mondtam felvételin. és nem tudtam megoldani a matekpéldát. hét évig próbáltam rájönni arra, miért éppen én. de ezt már biztosan meséltem. (a gimivel álmodtam ma. mostanában gyakran álmodom a gimivel. kicsit hiányzik, vagy mi.)

people team-álomfogó tábor 2009 (vége)

és a végén olyat ugráltunk a kölkökkel, hogy hűdecsudajót, minden szélén ácsorgó-ücsörgő kislányt meg kissrácot megtáncoltattam, ne búslakodjanak ott egyedül, rekedtre kiabáltam a torkom, ugráltunk és pörögtünk és ilyesmi. mindig tizenkét évesekkel kéne bulizni járnom, köztük úgy érzem, hogy tudok táncolni.

egyébként holnap haza. (vagyis nem, Kalászra.)

sokat panaszkodtam ezen a héten, sok volt a nyafi. fárasztó, kicsit magányos, kicsit szokatlan. jövőre mégis szívesen visszajönnék mókusnak.
és még én akarok tanár lenni. konfliktuskezelési képességem nulla. fegyelmezési képességem nulla. ha egy kissrác beszól, a szemembe hazudik, kidob a szobájából (mármint ki akar, de a mókusoknak be szabad menniük bárkihez), sírva fakadok. nem előtte persze, csak amikor egyedül maradok. előtte erős vagyok, kemény, kiállok az igazamért. és ezek még csak ketten voltak. mit kezdek majd 32 ilyen kölyökkel?
és még én akarok tanár lenni.
(azt akartam írni, hogy a nemtudomhány órás gyakorlatot nem élném túl, de az ELTE gyakorlósulijaiba mind csupa okos gyerek jár... apa eltántorításként ajánlgatja a szakközepet, ahol ő tanít, próbáljam ki egyszer, milyen. öt percet sem adnék magamnak ott.)
vannak ezek a gyerekek, akiket elküldenek ide egy egész hónapra, otthon a kutya sem foglalkozik velük, vannak ezek a gyerekek, itt lekötik őket, figyelnek rájuk, törődnek velük, mondanak nekik esti mesét, én reggel buksisimivel ébresztek, szóval vannak ezek a gyerekek, akik hétévesen kezdik, és 17 évesen már úgy jönnek vissza mókusnak, hogy tíz éve minden nyarukat itt töltötték.
na, szóval ezek a gyerekek nagyon fárasztóak, mert csak úgy csimpaszkodnak az ember nyakában. akár szó szerint is. (de elég aranyosak.)

2009. augusztus 6.

hazament ma Bogas, aki a szobatársam volt, és egészen egyedül maradtam. ez egyrészt azért rossz, mert eddig komoly motiváló erő volt a rendrakásra az, hogy nem akartam, hogy szegény Bogas a kupimban legyen kénytelen lenni. mióta elment, teledobáltam a szobát lufikkal, papírokkal, filctollakkal, cipőkkel, ruhákkal, kirakósdarabokkal, kábelekkel. ami jó abban, hogy elment, hogy így egy mozdulattal átpakolhattam az ágyára a kupim.
az is rossz, hogy eddig motiváló erő volt, hogy fejezzem be a munkát időben, hogy Bogas tudjon aludni, most viszont átköltöztem a notival az ágyba, elér idáig a netkábel, és elképesztően lusta vagyok. fel akartam menni a médiába, hogy ne érezzem magam ennyire elképesztően egyedül, és ne aludjak el (mert így kb. 10 percet adok magamnak), de ott olyan szépen dolgoztak, hogy nem mertem zavarni.

(aztán a bejegyzés végére arra jutottam, hogy az infóba felmegyek. mert itt hasalva tuti elalszom, és akkor nem lesz reggelre regényrészlet. meg a szerki is van.)
egyébként azt mondtam a srácoknak, hogy bármikor bármi van, jöjjenek csak be, megoldjuk.
szóval miután tettem egy röpke 40 perces, fokozott tempójú sétát az Auchanba majdnem teljesen feleslegesen (ebből a majdnem nevergone tusfürdője), aztán futottam kajaügyelni, gondoltam, hogy alszom egy fél órácskát ebéd előtt, akkor bejöttek a Flóráék, hogy csináljunk plakátot, mert unatkoznak, és csináltunk.
aztán ebéd és kávé után azt hittem, hogy végre tudok aludni fél órát, le is feküdtem szépen, de nyolc perccel később felkeltettek Lewáék, hogy beszélgessünk (mármint nem direkt). azt hiszem, lányokról beszélt, de nem emlékszem.
és amikor vacsi után azt hittem, hogy most már tényleg alhatok egy kicsit, akkor kislányhonvágyat gyógyítottam helyette a klasszikus lufi-csoki-maci módszerrel. bevált.
(ja, meg nekik adtam a maradék kutyusos matricát.)
azt hiszem, teljesen pofátlan módon megtartom a maradék kutyusos matricát (parafa, bibibí, az még sokkal menőbb, mint a rendes). már adtam az összes jófej mókuslánynak meg a kislányoknak, akikkel találkoztam. meg a játékosoknak is.

2009. augusztus 5.

tudom, hogy tegnap kicsit ki voltam bukva, és nyafi voltam, mert elfogyott a csokim, viszkettek a kullancscsípéseim (még most is viszketnek), brutálisan leesett a vérnyomásom, és lüktetett a fejem, satöbbi.

ma viszont már nem vagyok nyüfi.
mert a lényeg, hogy táboroztatni elég jó dolog. (persze ezt már régóta tudom, de minden nyáron újra és újra és újra felfedezem.)
na, ma elmentem kullancsgyilkolószereket venni az auchanba, és mire visszajöttem, a főiskola, a koli és a PT informatikusai együttes erővel és közös akarattal varázsoltak netet a szobámba. ezzel az életem könnyebbé és kiegyensúlyozottabbá vált, viszont megszűntem az a lány lenni, aki állandóan a notijával mászkál.

most pedig este van, kaptam fülest, szóval szól a Beatles, és éppen a holnapi program kidolgozása folyik nagy erőkkel. folydogál. csordogál. vánszorog.

2009. augusztus 4.

valaki vigyen el egy kullancsmentes helyre. MOST. olyan picikét találtam magamban, hogy a doktornénihez kellett mennem, hogy kiszedje nekem. aztán meg még kettőt, de azokkal már nem mentem vissza, hanem kiszedtem magamnak. és mindegyiket kell figyelnem, hogy lesz-e piros karika körülötte. brrr.

ma egyébként eléggé elfáradtam.
vannak itt Gyakran Ismételt Kérdések, például hogy hány éves vagy, mit csinálnak az álomfogósok, miért hordasz magadnál mindig laptopot, te írod-e a regényt az interneten, és te vagy-e az a Maf, akinek az a csigás blogja van.

egyébként úgy gondoltam, hogy azért vagyok ilyen kimerült, mert nincs elég dolgom (ugye figyelitek ezt a logikát?), ezért jelentkeztem ügyelni. de ma nem, csak csütörtök-péntek. lehet, hogy aludni jobb ötlet lenne. (de az olyan snassz.)

2009. augusztus 3.

nem tudom, miben fáradtam ki ennyire, mindenesetre hét negyvenkor ledőltem az ágyra, hogy akkor felírok mindenfélét, hogy melyik csapat kicsoda, és hogy ki hány szót gyűjtött, és úgy, ahogy voltam, szandálban aludtam negyven percet.
most meg úgy érzem magam, mint akit fejbevágtak.
aztán felkeltem, találtam magamban három (3!) kullancsot, amiket pánikszerűen kitéptem, meg előtte megforgattam, meg nem tudom. pedig nem is feküdtem a fűben, csak ültem meg mászkáltam, csillagokat rejtettem, gyűjtöttem, aztán kerestem is azokat, amiket eldugtam, de nem lettek meg. nem mind.

pedig nem csinálok olyan sok mindent, a rendes mókus-tanár cuccokban nem veszek részt, tehát pl. nem mosogatok, elég a magunk dolga, meg a regény. (meg a szerki.) csak süt a nap, a vega kaja szörnyű (padlizsán, értitek, padlizsán!!!)

holnap meg krimijáték, jeee.

2009. augusztus 2.

tesód eljött?

Puszi mindenkinek a People Team táborból, Kecskemétről. A nap süt, negyvenöt fok van (árnyékban), és nincs net a notimon.

A telcsim pont a legjobb pillanatot választotta ki arra, hogy meghaljon. (Felicité is megirigyelhetné a Faucault Trois contes-ból.) Tegnap még használtam, de ma, amikor álltam a nyugatiban, és a Medve nagymamája negyedjére hívott, Alhambra és Fogsor apukája pedig még csak először, akkor kicsit zavart, hogy csak én hallom őket, ők viszont engem nem. De aztán ők meglettek, én pedig szerencsére táborra kaptam cseretelcsit, hogy elérhető legyek, aztán meg úgyis akartam venni valamit a rózsaszín helyett. (Egy másik rózsaszínt, na.)

Most pedig még befejezem a matekost (ez szöszölős, nagyon szöszölős), aztán keresek wifit, csillagokat vágok, és átírom ebbe a fontosabb táboros telszámokat, hogy meglegyenek.

és máris augusztus van. ki gondolta volna.
elszáll a nyár, kár.

2009. augusztus 1.

holnap tábor, már érzem azt az izgatottságot, amit tábor előtt mindig, azt a kis bigyót a gyomromban. már csináltunk keretsztorit, vágtunk szavakat, vasaltunk pólót, csináltunk csillagot, az élet csupa titokzatosság és izgalom.

holnap tábor.