Sziget 2009 - 1. nap (vigyázz, hosszú!)
(Onnan látszik, hogy előre megírtam a bejegyzést, hogy nagybetűvel kezdődnek a mondatok. A Word automatikusan átírja. Most pedig meki előtt (!), egy forrócsokival.)
Kénytelen voltam felhozni a bringámat otthonról, csak azon érzem magam biztonságban. A hosszú vonatút alatt annyira intim kapcsolatba kerültem vele, hogy még nevet is kapott. Szerencsére a kedvenc kalauzom dolgozott épp, aki minden kérés nélkül jött segíteni leszedni nekem. (Mert nem desiro volt, hanem uzsgyi, az nem alacsonypadlós.) A monti az jó, mert kényelmes meg minden, de brutál nehéz sajnos.
Röpke ¾ órás sorban állás után a csuklómon volt a zöld karszalag, a hazamenős hetijegy. Utána a bejutás már simán ment, nem volt sor, nem kellett szerencsétlenkedni, nem volt megalázó a csomagvizsgálat (csak belenéztek a táskába, lehetett menni), mindenki nagyon segítőkész volt, pirospont a szigetnek. Mondjuk ennyi pénzért lehetnek is.
Aztán leraktam a Jocót (ugye, milyen kreatív vagyok névadásilag) a klasszul őrzött bringatárolóba, és irány a nagyszínpad.
Én a Szigetet azért szeretem, mert itt nem a nagymagyarországos rockerek vagy a 14 éves alterlányok vannak túlsúlyban, egyszerűen elvesznek a tömegben ők is. Szigetmassza. Hippik, mennyi hippi, francia, angol, német srácok mezítláb, virágokkal, kibontott hajjal. Persze tudom, 40.000 (vagy 20.000) forintos hetijeggyel csak álhippi lehet bárki, a gyönyörű hajfonatok, a nevetségesen rövid vagy földet söprő ruhák, virágok, szalagok, fodrok, őrült napszemüvegek, a nagyszínpad előtt, a tömeg közepén poharakból várat építő lány (és hamarosan akadt segítsége, gyűjtötték neki a söröspoharakat) mégis elvarázsolnak. Szigetfeeling, imádom.
Kezdetnek Nouvelle Vague, az Ádámok hívták fel a figyelmem nemrég az együttesre. Belehallgattam otthon, tetszett, de nem igazán merültem el benne. És a koncerten! A szőke énekesnő pont úgy viselkedett a színpadon, ami szerintem undorító (általában vonagló, vékonyhangú libának tartok minden énekesnőt), ennek ellenére teljesen elvarázsolt. Hiába ugrált úgy a fodros, hófehér ruhájában, hogy állandóan kilátszott a bugyija, hiába lépett rá a kamerára, ült le a színpad szélére széttett lábbal, egyszerűen jól állt neki. Ha fiú lennék, tuti szerelmes lennék ebbe a nőbe. Pedig nem voltak különösen szép vonásai, csak valahogy pont olyan volt a kisugárzása, hogy hű. Szerintem bármit csinált volna a színpadon, bólogattam volna, hogy igen, így kell. Egyébként a zene is kiemelkedően jó volt, szívbe markolós, megmozgatós, lágy. (És a korai időpont ellenére tele volt a nagyszínpad előtti tér.)
Aztán elmentem a Civil Sziget felé, megnézni, ott élőkönyveskedik-e az alterfiú. Közben összefutottam méhvel és csöggel, akik azt mondták, lehetnék egy kicsit bátrabb. Igazuk van. Tulajdonképpen egész este ez kattogott a fejemben, hogy miért vagyok ilyen elképesztően gyáva, így nem lehet élni. (Ez a gyávaság főként emberek közötti dolgokkal kapcsolatos, ha oda kell menni, meg kell mondani, meg kell kérdezni, be kell vallani.)
Utána megérkezett az alterfiú, próbáltunk őrült napszemcsiket, benéztünk Pál Utcai Fiúkra a sátorba, de ez még rosszabb volt, mint amilyenre emlékeztem. Klasszikusan az a zenekar, amelyik ugyanazt a 20 számot játssza 20 éve. Még otthon elhallgatom néha, ha eszembe jut (bár szexisták a szövegeik), de koncertre többet ha lehet, ne.
Átmentünk 30y-ra, ott írtam a gombiinak SMS-t, aztán a 3. szám után úgy éreztem, hogy jó ez, persze hogy jó, de most nem tud lekötni, meg egyébként is, 30y-ra az ember bármikor mehet, ezért irány a világzenei nagyszínpad.
Ott az Oi Va Voi adott olyan koncertet, hogy hű. Ugrálós volt, táncolós, elfordulva bőgős, csodaszép ez a hegedű. Énekelt velük a Szalóki Ági is, úgy is szép volt. (Itt viszont idegesített az énekesnő és a hegedűs csaj is, egyáltalán nem voltak természetesek.) Gombiiék meg sajnos hazamentek... :(
Aztán benyomtunk fél-fél lángost, nekem már szinte egyáltalán nem volt hangom, és irány a Kispál. Szokás azt mondani a bandára, hogy kiégett, hogy a Lovasiék már csak a Kiscsillagban találják meg önmagukat, de ez a koncert eléggé nagyon jó volt. A Lovasi végig bohóckodott a színpadon, beszélt, beszélt, beszélt, én a regényre gondoltam (minden hétre van egy Kispál-idézetünk), meg arra, hogy jé, az meg pont egy éve volt. (Nem igaz, annál sokkal-sokkal-sokkal régebben.) Közben mondjuk már nagyon durván köhögtem, meg eléggé ramatyul is voltam, ezért ventolin, meg hát szörnyű volt, hogy nem tudtam üvölteni, hogy nincsenveszélycsiga, nincsenveszély, meg hogy zsákmányállat májátmosod, csak tátogtam, úgy meg nem az igazi. Közben hívott dsarosi is, hogy hogy vagyok, hát, akkor már egyre rosszabbul, de az ember egy Kispál-koncertet nem hagy ott csak úgy.
Az én ötletem volt, hogy próbáljuk meg az utcaszínházat. A darab látványosnak látványos volt, lezárásnak a tűzijáték pedig szörnyen hatásvadász, de igazából nem maradt meg bennem. Az utcaszínházas darabok a levegőben játszódnak (legalábbis amit én láttam eddig, meg az alterfiú is ezt mesélte), óriási daruval tartott fém-elemeken, minden oldalról megvilágítva. Az azért elég vicces volt, amikor mindenki egyszerre előkapta a fényképezős mobilját, és több száz világító kis képernyő fordult a fény felé.
Aztán már nagyon fáztunk, mert nagyon hideg volt. (Ez egy igazán szép, magas irodalmi értéket képviselő mondat.) Még elmentünk a bringákért (ez egyébként egy óráig tartott, a két biciklit összeszedni a sziget két végéről), és hajnali egykor szépen elindultunk haza.
Én természetesen a második kanyar után eltévedtem, illetve persze eltévedni nem lehet, mert balról a HÉV-sín, jobbról a Duna határol, és ha a Szentendrei úton indulok el visszafelé, akkor kihagyom azt a kanyargós-eltévedős részt a gyártelepen meg a lakótelepen, de a 2x3 sávos Szentendrei úton biciklizzen az, akit vasbetonból gyúrt az édesanyja. A szörnyű az volt, hogy tudtam, hogy van bringaút Szentendréig (ki is volt írva egy helyen), de egyáltalán nem találtam meg. Végül Békásig ellavírozgattam a főút mellett a járdán (jó, a főúton sem ment olyan sok autó, de nem volt kedvem ahhoz, hogy kifogjak egy részeg őrültet így hajnali fél kettő táján), aztán ott elfogytak a házak, elfogyott a járda és elfogyott a világítás. De legalább tudtam, hogy hol vagyok. Mielőtt bevetettem magam a töksötétbe, felvettem a láthatóságit (hirtelen bevillant, hogy azt nem véletlenül találták ki), és irány a főút. Egészen addig úgy éreztem, hogy nem rossz ez, amíg dombról lefelé le nem előzött két bringás. (Jó, persze az országúti jobban gurul, mint a monti.)
Sikerült ezt a 9 kilométert pontosan 55 perc alatt megtennem, tapsot kérek. Majd ma, világosban kitapasztalom hogy merrehányméter, meg a bringaút is meglesz.
Kénytelen voltam felhozni a bringámat otthonról, csak azon érzem magam biztonságban. A hosszú vonatút alatt annyira intim kapcsolatba kerültem vele, hogy még nevet is kapott. Szerencsére a kedvenc kalauzom dolgozott épp, aki minden kérés nélkül jött segíteni leszedni nekem. (Mert nem desiro volt, hanem uzsgyi, az nem alacsonypadlós.) A monti az jó, mert kényelmes meg minden, de brutál nehéz sajnos.
Röpke ¾ órás sorban állás után a csuklómon volt a zöld karszalag, a hazamenős hetijegy. Utána a bejutás már simán ment, nem volt sor, nem kellett szerencsétlenkedni, nem volt megalázó a csomagvizsgálat (csak belenéztek a táskába, lehetett menni), mindenki nagyon segítőkész volt, pirospont a szigetnek. Mondjuk ennyi pénzért lehetnek is.
Aztán leraktam a Jocót (ugye, milyen kreatív vagyok névadásilag) a klasszul őrzött bringatárolóba, és irány a nagyszínpad.
Én a Szigetet azért szeretem, mert itt nem a nagymagyarországos rockerek vagy a 14 éves alterlányok vannak túlsúlyban, egyszerűen elvesznek a tömegben ők is. Szigetmassza. Hippik, mennyi hippi, francia, angol, német srácok mezítláb, virágokkal, kibontott hajjal. Persze tudom, 40.000 (vagy 20.000) forintos hetijeggyel csak álhippi lehet bárki, a gyönyörű hajfonatok, a nevetségesen rövid vagy földet söprő ruhák, virágok, szalagok, fodrok, őrült napszemüvegek, a nagyszínpad előtt, a tömeg közepén poharakból várat építő lány (és hamarosan akadt segítsége, gyűjtötték neki a söröspoharakat) mégis elvarázsolnak. Szigetfeeling, imádom.
Kezdetnek Nouvelle Vague, az Ádámok hívták fel a figyelmem nemrég az együttesre. Belehallgattam otthon, tetszett, de nem igazán merültem el benne. És a koncerten! A szőke énekesnő pont úgy viselkedett a színpadon, ami szerintem undorító (általában vonagló, vékonyhangú libának tartok minden énekesnőt), ennek ellenére teljesen elvarázsolt. Hiába ugrált úgy a fodros, hófehér ruhájában, hogy állandóan kilátszott a bugyija, hiába lépett rá a kamerára, ült le a színpad szélére széttett lábbal, egyszerűen jól állt neki. Ha fiú lennék, tuti szerelmes lennék ebbe a nőbe. Pedig nem voltak különösen szép vonásai, csak valahogy pont olyan volt a kisugárzása, hogy hű. Szerintem bármit csinált volna a színpadon, bólogattam volna, hogy igen, így kell. Egyébként a zene is kiemelkedően jó volt, szívbe markolós, megmozgatós, lágy. (És a korai időpont ellenére tele volt a nagyszínpad előtti tér.)
Aztán elmentem a Civil Sziget felé, megnézni, ott élőkönyveskedik-e az alterfiú. Közben összefutottam méhvel és csöggel, akik azt mondták, lehetnék egy kicsit bátrabb. Igazuk van. Tulajdonképpen egész este ez kattogott a fejemben, hogy miért vagyok ilyen elképesztően gyáva, így nem lehet élni. (Ez a gyávaság főként emberek közötti dolgokkal kapcsolatos, ha oda kell menni, meg kell mondani, meg kell kérdezni, be kell vallani.)
Utána megérkezett az alterfiú, próbáltunk őrült napszemcsiket, benéztünk Pál Utcai Fiúkra a sátorba, de ez még rosszabb volt, mint amilyenre emlékeztem. Klasszikusan az a zenekar, amelyik ugyanazt a 20 számot játssza 20 éve. Még otthon elhallgatom néha, ha eszembe jut (bár szexisták a szövegeik), de koncertre többet ha lehet, ne.
Átmentünk 30y-ra, ott írtam a gombiinak SMS-t, aztán a 3. szám után úgy éreztem, hogy jó ez, persze hogy jó, de most nem tud lekötni, meg egyébként is, 30y-ra az ember bármikor mehet, ezért irány a világzenei nagyszínpad.
Ott az Oi Va Voi adott olyan koncertet, hogy hű. Ugrálós volt, táncolós, elfordulva bőgős, csodaszép ez a hegedű. Énekelt velük a Szalóki Ági is, úgy is szép volt. (Itt viszont idegesített az énekesnő és a hegedűs csaj is, egyáltalán nem voltak természetesek.) Gombiiék meg sajnos hazamentek... :(
Aztán benyomtunk fél-fél lángost, nekem már szinte egyáltalán nem volt hangom, és irány a Kispál. Szokás azt mondani a bandára, hogy kiégett, hogy a Lovasiék már csak a Kiscsillagban találják meg önmagukat, de ez a koncert eléggé nagyon jó volt. A Lovasi végig bohóckodott a színpadon, beszélt, beszélt, beszélt, én a regényre gondoltam (minden hétre van egy Kispál-idézetünk), meg arra, hogy jé, az meg pont egy éve volt. (Nem igaz, annál sokkal-sokkal-sokkal régebben.) Közben mondjuk már nagyon durván köhögtem, meg eléggé ramatyul is voltam, ezért ventolin, meg hát szörnyű volt, hogy nem tudtam üvölteni, hogy nincsenveszélycsiga, nincsenveszély, meg hogy zsákmányállat májátmosod, csak tátogtam, úgy meg nem az igazi. Közben hívott dsarosi is, hogy hogy vagyok, hát, akkor már egyre rosszabbul, de az ember egy Kispál-koncertet nem hagy ott csak úgy.
Az én ötletem volt, hogy próbáljuk meg az utcaszínházat. A darab látványosnak látványos volt, lezárásnak a tűzijáték pedig szörnyen hatásvadász, de igazából nem maradt meg bennem. Az utcaszínházas darabok a levegőben játszódnak (legalábbis amit én láttam eddig, meg az alterfiú is ezt mesélte), óriási daruval tartott fém-elemeken, minden oldalról megvilágítva. Az azért elég vicces volt, amikor mindenki egyszerre előkapta a fényképezős mobilját, és több száz világító kis képernyő fordult a fény felé.
Aztán már nagyon fáztunk, mert nagyon hideg volt. (Ez egy igazán szép, magas irodalmi értéket képviselő mondat.) Még elmentünk a bringákért (ez egyébként egy óráig tartott, a két biciklit összeszedni a sziget két végéről), és hajnali egykor szépen elindultunk haza.
Én természetesen a második kanyar után eltévedtem, illetve persze eltévedni nem lehet, mert balról a HÉV-sín, jobbról a Duna határol, és ha a Szentendrei úton indulok el visszafelé, akkor kihagyom azt a kanyargós-eltévedős részt a gyártelepen meg a lakótelepen, de a 2x3 sávos Szentendrei úton biciklizzen az, akit vasbetonból gyúrt az édesanyja. A szörnyű az volt, hogy tudtam, hogy van bringaút Szentendréig (ki is volt írva egy helyen), de egyáltalán nem találtam meg. Végül Békásig ellavírozgattam a főút mellett a járdán (jó, a főúton sem ment olyan sok autó, de nem volt kedvem ahhoz, hogy kifogjak egy részeg őrültet így hajnali fél kettő táján), aztán ott elfogytak a házak, elfogyott a járda és elfogyott a világítás. De legalább tudtam, hogy hol vagyok. Mielőtt bevetettem magam a töksötétbe, felvettem a láthatóságit (hirtelen bevillant, hogy azt nem véletlenül találták ki), és irány a főút. Egészen addig úgy éreztem, hogy nem rossz ez, amíg dombról lefelé le nem előzött két bringás. (Jó, persze az országúti jobban gurul, mint a monti.)
Sikerült ezt a 9 kilométert pontosan 55 perc alatt megtennem, tapsot kérek. Majd ma, világosban kitapasztalom hogy merrehányméter, meg a bringaút is meglesz.
Megjegyzések