vásárlás

írtam egy magvas gondolatokkal teli bejegyzést az anarchista kommunizmusról (anarchorevolucionista, gyönyörű szó, ízlelgessétek!), de rájöttem, hogy még mindig úgy gondolkodom, mint egy középiskolás, és inkább az emiatt érzett bánatomat osztom meg veletek.
szóval igazából az első, amin változtatnom kellene, az az, hogy nem szabadna elfogadnom a dolgokat olyannak, amilyenek, mert az olyan gyerekes. hogy anyu így mondja, így van. így volt tavaly, így volt 100 éve, ez így van. (ezt szerintem a Szigeten fejtettem ki utolsó este méhéknek, de nem vagyok benne egészen biztos.) persze nem mindenhol fogadom el, csak gyakran észre sem szoktam venni, hogy azért gondolok így vagy úgy valamit, mert így szokták gondolni. és ha megkérdezik, hogy miért gondolom így, akkor nem mondhatom, hogy azért, mert belém van nevelve (de tényleg, miért nem mondhatom?), és nem kezdek el gondolkodni azon, hogy jó, de akkor hogy gondolom én, hanem megmagyarázom, hogy én miért gondolom tényleg úgy. és a végén esetleg magam is elhiszem. (pocsék taktika, még dolgozni kell rajta.)
viszont nem tudom (hehe, a következő lépés hiánya), hogy mi lenne attól jobb, ha nem fogadnám el, és kritikusan állnék a világhoz. (már rosszul hangzik, brrr.) sajnos hajlamos vagyok néha azt gondolni, hogy ez a világ a lehetséges világok legjobbika (<3 Pangloss mester). persze egy csomó embernek nagyon pocsék benne, egy csomónak meg túl jó. és akkor itt véget is ér.
egy született lázadóval van dolgotok, kedves olvasóim.