Sziget 2009 - 5. nap (hosszú, de vidám)
elmúlt, vége. szombat este, amikor tekertem hazafelé, már akkor rájöttem, hogy kész, elfogytak a könnyek, ennek a nyafis időszaknak most vége. szerencsére, mert már én is szörnyen untam és utáltam magam, ez a hiperérzékeny hisztiliba nem én vagyok.
valahogy bevillant, hogy egyetemre megyek végre, erre várok ovis korom óta, tökjó lesz, mert mindenkit érdekelni fognak a metaforák, már az egyetemmel álmodtam (hogy véletlenül rosszul töltöttem ki az indexemet, ezért deportáltak egy vásárba, ahol kimonókat és fehér lepedőket árultak, ráadásul minden oszlop Gyulabátyóval volt teliplakátolva (Böszörményi-túladagolásom van), meg a NaNe „bárcsak igaz lenne ez apára is” plakátjával, és akárhová mentem, mindenhol ott álltak az ijesztő néma tanúk). szóval tökjó lesz, mert kinyílik a világ, meg önálló életem lesz, meg nem fog senki piszkálni otthon, hogy miért nem eszem húst, meg Pestre költözök végre, végre, végre, sok év után újra, mert nekem ugye BP a minden, és lehetek majd Greenpeace-aktivista, de lehet, hogy inkább valami más. például sokáig akartam a NaNéhoz menni, mármint amíg kisebb voltam, de ott hirtelen túl sok lett az ismerős, ezért inkább talán nem.
a vasárnapnak úgy kezdtem neki, hogy bármi is történik, azt az optimista Maf fogja lekezelni, meg a karakánvagánycsaj Maf (amelyik a kocsmában dolgozott, most találtam magamban még egy kicsit abból az énemből, így belegondolva eléggé szerettem). és hogy sziget utolsó napja, óriásit fogok bulizni. és semmi és senki nem érdekel. és így is lett.
és valóban: amikor elment a corában a net (pedig még akartam egy csomó blogbejegyzést írni), annak örültem, aztán amikor rájöttem, hogy elhagytam a személyit-lakcímkártyát-diákot-bérletet tartalmazó kis nejlonizét, csak a vállamat vonogattam, hogy a személyim úgyis lejár egy hónap múlva, diák úgyis kell másik, bérletet meg majd veszek. aztán amikor odatekertem a bejáratnál az infópulthoz, és vigyorogva megkérdeztem, hogy az elveszett személyimet nem látták-e, akkor kiröhögtek a srácok, hogy ha elhagytam volna, nem vigyorognék így. de aztán meglett, bérletestül, a tokba csúsztatott kétszáz forintostul, valaki leadta a talált tárgyakhoz. köszi és puszi a megtalálónak. remélem, lesz neki is egy jó napja.
és azt énekeltem végig, hogy ez csak egy nyári délután, de mégis, mégis több talán, miért egy nyári délután lett önmagánál is több talán.
aztán aláírtam a petíciót a 6. kerületi csendrendelet ellen (ilyen a világon nincs, hogy tízkor bezárnak a kocsmák), elkísértem Kriccset Offspringre, beálltunk előre, de aztán kezdett gyűlni a tömeg, és hirtelen nem kaptam levegőt, és féltem, hogy összenyomnak, szóval otthagytam Kriccset, de a lelkére kötöttem, hogy ha túléli a koncertet, akkor felhív. bár így belegondolva 16 évesen én is voltam egyedül a szigeten, egész hétre, esténként egyedül mentem haza egy töküres lakásba, főztem magamra (zacskós levest és túrórudit ettem egy egész hétig), és mégis ember lett belőlem. de azért mégis csak az öcsém osztálytársa meg dsarosi öccse, hadd aggódjak miatta egy picit.
aztán az alterfiúval elmentünk Üllői Úti Fuckra és Heaven Street Sevenre, de az egyik rosszabb volt, mint a másik, ezért hanyagoltuk. (mondjuk az előbbinek van egy-két jó száma.)
Boban Markovicon viszont valahogy az első sorba keveredtem, a legeslegelsőbe, a színpad elé, kapaszkodtam a korlátba, és láttam mindent. ez a koncert bőven kárpótolt a tavalyiért, amikor múzeumok éjszakáján egy szűk, levegőtlen kis teremben volt a millenárison, semmit nem láttam, ráadásul a fiúk csak negyed órát adtak. elképesztően szuperklassz volt, állandóan bevertem a térdem a korlátba, nem hagytam, hogy megfogja a mellettem álló srác a kezem (na jó, megfogta, de kirángattam a kezéből), mert nem volt szimpatikus (mondjuk nem tudom, mert nem voltam hajlandó ránézni), és mert tipikus bántalmazótrikó volt rajta. (ezt kb. 5 perccel koncert előtt beszéltük az alterfiúval, hogy ez ilyen feleségverő trikó. ez már sztereotípia, kell berakni ilyen trikósokat az élőkönyvekhez, hogy megszűnjenek az előítéleteim.) és ugráltam és táncoltam és jó volt. az plusz pont, hogy a Frank London Klezmerrel játszottak együtt, így egy kis gitárral még meg volt bolondítva az egész, kicsit vesztett így a rezesbanda-mulatós-jellegéből. imádom.
aztán csavarogtunk még egy picit csöggel meg méhvel, de már nagyon fájt a lábam, ezért inkább nem, meg fáztam is, szóval elindultam megkeresni az alterfiút a széldzsekimért és a sálamért (mondjuk neki lemerült a telefonja, de ez csak apróság). és amikor mondta, hogy sajnos az otthon maradt (az indoka különösen vicces, de azt azért megbánnám, ha leírnám), akkor lenyúltam az élőkönyves pólóját (mondjuk hazafelé bevillant, hogy talán mégis inkább a pulcsiját kellett volna, inkább ő fagyjon meg, de végül is nem fáztam annyira), szóval még maradtam velük egy kicsit Nemjucin, ami jó volt, meg szeretem is azt az egy számot, amit ismertem tőlük, és a többi is tetszett, de már tényleg kezdtem komolyan félni, hogy nem tudok hazatekerni. úgyhogy eljöttem, véget ért a 2009-es sziget.
egyébként a bringaúton, amikor tekertem klasszul kivilágítva, bukóval, ilyesmi, akkor egy részeg csoportot jóóó messzire ki akartam kerülni, mert ki tudja, de az egyik csaj szórakozásból (mert jó vicc) így is elém ugrott, akkor olyan gyönyörűen megálltam két fékkel, esés nélkül, hogy egészen meg voltam elégedve magammal. (aztán ordítottam vele, hogy nem normális, el is üthettem volna, erre ő is ordított velem, hogy én nem vagyok normális, hát hogy nézek ki, pedig a láthatósági mellény rajtam sem volt).
valahogy bevillant, hogy egyetemre megyek végre, erre várok ovis korom óta, tökjó lesz, mert mindenkit érdekelni fognak a metaforák, már az egyetemmel álmodtam (hogy véletlenül rosszul töltöttem ki az indexemet, ezért deportáltak egy vásárba, ahol kimonókat és fehér lepedőket árultak, ráadásul minden oszlop Gyulabátyóval volt teliplakátolva (Böszörményi-túladagolásom van), meg a NaNe „bárcsak igaz lenne ez apára is” plakátjával, és akárhová mentem, mindenhol ott álltak az ijesztő néma tanúk). szóval tökjó lesz, mert kinyílik a világ, meg önálló életem lesz, meg nem fog senki piszkálni otthon, hogy miért nem eszem húst, meg Pestre költözök végre, végre, végre, sok év után újra, mert nekem ugye BP a minden, és lehetek majd Greenpeace-aktivista, de lehet, hogy inkább valami más. például sokáig akartam a NaNéhoz menni, mármint amíg kisebb voltam, de ott hirtelen túl sok lett az ismerős, ezért inkább talán nem.
a vasárnapnak úgy kezdtem neki, hogy bármi is történik, azt az optimista Maf fogja lekezelni, meg a karakánvagánycsaj Maf (amelyik a kocsmában dolgozott, most találtam magamban még egy kicsit abból az énemből, így belegondolva eléggé szerettem). és hogy sziget utolsó napja, óriásit fogok bulizni. és semmi és senki nem érdekel. és így is lett.
és valóban: amikor elment a corában a net (pedig még akartam egy csomó blogbejegyzést írni), annak örültem, aztán amikor rájöttem, hogy elhagytam a személyit-lakcímkártyát-diákot-bérletet tartalmazó kis nejlonizét, csak a vállamat vonogattam, hogy a személyim úgyis lejár egy hónap múlva, diák úgyis kell másik, bérletet meg majd veszek. aztán amikor odatekertem a bejáratnál az infópulthoz, és vigyorogva megkérdeztem, hogy az elveszett személyimet nem látták-e, akkor kiröhögtek a srácok, hogy ha elhagytam volna, nem vigyorognék így. de aztán meglett, bérletestül, a tokba csúsztatott kétszáz forintostul, valaki leadta a talált tárgyakhoz. köszi és puszi a megtalálónak. remélem, lesz neki is egy jó napja.
és azt énekeltem végig, hogy ez csak egy nyári délután, de mégis, mégis több talán, miért egy nyári délután lett önmagánál is több talán.
aztán aláírtam a petíciót a 6. kerületi csendrendelet ellen (ilyen a világon nincs, hogy tízkor bezárnak a kocsmák), elkísértem Kriccset Offspringre, beálltunk előre, de aztán kezdett gyűlni a tömeg, és hirtelen nem kaptam levegőt, és féltem, hogy összenyomnak, szóval otthagytam Kriccset, de a lelkére kötöttem, hogy ha túléli a koncertet, akkor felhív. bár így belegondolva 16 évesen én is voltam egyedül a szigeten, egész hétre, esténként egyedül mentem haza egy töküres lakásba, főztem magamra (zacskós levest és túrórudit ettem egy egész hétig), és mégis ember lett belőlem. de azért mégis csak az öcsém osztálytársa meg dsarosi öccse, hadd aggódjak miatta egy picit.
aztán az alterfiúval elmentünk Üllői Úti Fuckra és Heaven Street Sevenre, de az egyik rosszabb volt, mint a másik, ezért hanyagoltuk. (mondjuk az előbbinek van egy-két jó száma.)
Boban Markovicon viszont valahogy az első sorba keveredtem, a legeslegelsőbe, a színpad elé, kapaszkodtam a korlátba, és láttam mindent. ez a koncert bőven kárpótolt a tavalyiért, amikor múzeumok éjszakáján egy szűk, levegőtlen kis teremben volt a millenárison, semmit nem láttam, ráadásul a fiúk csak negyed órát adtak. elképesztően szuperklassz volt, állandóan bevertem a térdem a korlátba, nem hagytam, hogy megfogja a mellettem álló srác a kezem (na jó, megfogta, de kirángattam a kezéből), mert nem volt szimpatikus (mondjuk nem tudom, mert nem voltam hajlandó ránézni), és mert tipikus bántalmazótrikó volt rajta. (ezt kb. 5 perccel koncert előtt beszéltük az alterfiúval, hogy ez ilyen feleségverő trikó. ez már sztereotípia, kell berakni ilyen trikósokat az élőkönyvekhez, hogy megszűnjenek az előítéleteim.) és ugráltam és táncoltam és jó volt. az plusz pont, hogy a Frank London Klezmerrel játszottak együtt, így egy kis gitárral még meg volt bolondítva az egész, kicsit vesztett így a rezesbanda-mulatós-jellegéből. imádom.
aztán csavarogtunk még egy picit csöggel meg méhvel, de már nagyon fájt a lábam, ezért inkább nem, meg fáztam is, szóval elindultam megkeresni az alterfiút a széldzsekimért és a sálamért (mondjuk neki lemerült a telefonja, de ez csak apróság). és amikor mondta, hogy sajnos az otthon maradt (az indoka különösen vicces, de azt azért megbánnám, ha leírnám), akkor lenyúltam az élőkönyves pólóját (mondjuk hazafelé bevillant, hogy talán mégis inkább a pulcsiját kellett volna, inkább ő fagyjon meg, de végül is nem fáztam annyira), szóval még maradtam velük egy kicsit Nemjucin, ami jó volt, meg szeretem is azt az egy számot, amit ismertem tőlük, és a többi is tetszett, de már tényleg kezdtem komolyan félni, hogy nem tudok hazatekerni. úgyhogy eljöttem, véget ért a 2009-es sziget.
egyébként a bringaúton, amikor tekertem klasszul kivilágítva, bukóval, ilyesmi, akkor egy részeg csoportot jóóó messzire ki akartam kerülni, mert ki tudja, de az egyik csaj szórakozásból (mert jó vicc) így is elém ugrott, akkor olyan gyönyörűen megálltam két fékkel, esés nélkül, hogy egészen meg voltam elégedve magammal. (aztán ordítottam vele, hogy nem normális, el is üthettem volna, erre ő is ordított velem, hogy én nem vagyok normális, hát hogy nézek ki, pedig a láthatósági mellény rajtam sem volt).
Megjegyzések
ezt a mondatot megvenném, ha eladó volna!!! :P