2009. szeptember 30.

úgy érzem magam, mint. reggel nyolctól folyamatosan óráim vannak (de ezek jó órák, szóval szeretem), amikor pedig volt végre másfél óra szünet, akkor elmentem a könyvtárba, hogy elkezdjek tanulni a jövőheti ZH-ra.
és amikor hatkor belekorgott a gyomrom a franciába, akkor eszembe jutott, hogy még csak egy sajtos perecet ettem. mármint reggel óta.
de azért átkerekeztem a PIM-hez, mert ott van egy előadássorozat, ami nagyon érdekesnek tűnik, lezártam szépen a gépet, aztán rájöttem, hogy ha most azonnal nem eszem valamit, nem tudok hazatekerni, meg egyébként is, holnap reggel nyolckor ZH. úgyhogy inkább elmentem szépen vacsizni, vasárnap óta úgysem ettem főtt ételt.
most még lenne egy órám, de.

2009. szeptember 29.

lesz egy házam budán, a széchenyin vagy itt, inkább a széchenyin, tornyos, öreg, nyikorgó ablakú, huzatos ház lesz, télen nehéz lesz majd befűteni, panaszkodni fogunk a gázár-emelés miatt, borostyán fog haldokolni a málló vakolatú falakon, lesz egy kutyám, bozontos lesz a bundája, és mindig megnyalogatja a kezem, lesz egy kertem, hatalmas gesztenyefákkal és fenyőkkel, ősszel tele lesz a kert gesztenyével és tobozzal, falevelekkel, de nem fogom bánni, mert a kertemben nem lesz pázsit, hanem csak úgy nő majd a fű magától, a széchenyi-hegyi fű, szétdobált játékok alszanak majd a bokrok alatt, mert az én gyerekeim rendetlenek lesznek és vidámak, és ha már felnőnek, lyukas labdák és lapos kerekű triciklik maradnak utánuk. lesz egy házam budán, talán a széchenyin. nem lesz túl nagy, de nekünk éppen elég lesz. remélem, néha majd zongorázik benne valaki.

2009. szeptember 28.

ennek is meg kellett lennie, meg volt az első bringás borulásom. a kálvinon, hol máshol. át kell menni a síneken, nem mentem rá elég nagy ívben, és megcsúszott rajta a kerék. a bringa ráesett a sínekre, villamos éppen nem jött, szerencsére a mellettem álló kamion lassan indult a piros lámpa után, ezért nem ment át rajtam, csak a lábszáram vertem be, bedagadt, de nem gázos. a járgánynak sem lett komoly baja, lekopott a fékkarról a friss festés, felszakadt a fekete izé a kormányon (azt hogy hívják?), a lámpát tartó két pöcök közül az egyik eltört, mázli, hogy nem tört le. (meg kicsit elferdült, most pont a kerékre néz, majd felállítom.) leesett a lánc, elferdült a nyereg. nem volt időm megijedni, vagy megnézni a gépet, felvakartam magam és uzsgyi tovább. csak miután jó alaposan lemostam magamról az olajat (ehem, szappant is kell hordani magammal), jutott eszembe, hogy mázlim volt, simán meghalhattam volna.
arra jó volt, hogy rájöttem, hogy tényleg kell a bukó (persze hordom, de csak mert mások mondták), bármikor el lehet esni.

(meg vagyok sértődve igazából, nem szoktam esni bringával, két esetre emlékszem csak gyerekkorom óta.)

2009. szeptember 27.

Burget - Kovácsvölgyi: Hogyan viselkedjünk?

Ne pazaroljuk időnket olyan könyv olvasására, amely nem szolgálja sem művelődésünket, sem jellemünk nemesedését. Ne olvassuk a felszabadulás előtt olyannyia elburjánzott ponyvakiadás termékeit, művészietlen, híg, szerelmi vagy kalandregényeit. (Igazság szerint nem is regények ezek, nem sorolhatók egyetlen irodalmi műfajba, nem sorolhatók az irodalomba.)
(...)
Egy jó könyv kedvelt társalgási téma is lehet. Egyre azonban vigyáznunk kell ilyen esetben. Könnyen ellenszenvessé válhatunk az emberek előtt, ha állandóan könyvekre hivatkozunk, ha kérkedünk olvasottségunkkal.
amúgy a következő regényem az előzőhöz hasonló formában készül, ezt viszont nagyon úgy néz ki, hogy egyedül írom. meg a korosztályt is eggyel lejjebb vittük szerintem. ha valaki ráér, olvashatja, mert kicsit rossz, hogy nem kapok semmilyen visszajelzést.
az előző meg most már avatott kezekben van, kíváncsi leszek.
vacsorára reszelt sajtot kevertem a vajkrémbe, azt ettem kiskanállal, és arra gondoltam, hogy milyen életképtelen vagyok, mindig elfelejtek kenyeret venni. amúgy a reszelt sajtos vajkrém finom, ha veszek végre kenyeret, akkor rákenem a maradékot.
aztán sütöttem ötperces sütit, ettem mellé lekvárt, és arra gondoltam, hogy mégsem vagyok annyira életképtelen. azért amit a húgom sütött, kicsit finomabb volt.

egyébként ennél a mondatnál leragadtam:
Csendben figyelte [név1] félénk pillantásait, és a szinte észrevehetetlen mozdulatot, ahogy [név2] magára öltötte vonzerejét.

2009. szeptember 26.

Kispál - Többiektől



még az előző regénynél, amikor átnyálaztam az összes kispálszöveget, mert minden hétre kellett egy idézet, akkor a refrén második sora kicsit másképp nézett még ki.

most viszont az benne a jó, hogy
a vers mindig megvigasztal engem
a dal meg tudja, mitől fáj
még az előbbihez.

elég szalagcímeket elképzelni, ha megcsinálná (megcsinálta volna):
"Kiskorúakon áll bosszút a gyerekbarát polgármester"
"Beszóltak az igazgatónak - a polgármester előtt felelnek"
"A polgármester védi meg a gyerekektől a tehetetlen iskolaigazgatót"
fülem kettéáll már.
A diákokat áldozatoknak tekintjük, akiket Fenntartóként soha nem akartunk, és most sem kívánunk felelőssé tenni, nem kezdeményeztünk ellenük fegyelmi eljárás indítását, az egyébként többször elkövetett jogsértések, illetve diákhoz nem méltó magatartásuk miatt.
milyen lenne már, ha egy polgármester kezdeményezne a diákok ellen fegyelmi eljárást bármi miatt is? egy diák főnöke az igazgató, nem? én nem kezdeményezhetek ellene, csak mert szerintem polgármesterhez méltatlanul viselkedik?
eheti pártlap Hídlap egyébként.
ez mindig ilyen volt, nem tehetek róla, csak forog és forog és forog, és semmi de semmi sem új, mert ha mégis, akkor bevillan valami, egy illat, egy fény, de főleg illat, ami belekapcsolja a régibe. nem lehet szabadulni.
talán nem is kell.
budán végülis jó.
semmi sem magányosabb, mint az ősz. semmi sem magányosabb, mint budapest. semmi sem magányosabb, mint a szombat esték.
belejajdul az ember szíve, végigkúszik a torkon, marja az ember szemét, sajog bele a lélek, ha van olyan. miért is ne lenne.
semmi sem magányosabb.

pedig néha azt érzem, hogy itthon és otthon vagyok végre, bármit is jelentsen ez.
igazából nem tudom, miért nem megyek haza. mert nincs kedvem, mert itt egyedül maradok hétvégére, és ki tudom magam pihenni, mert így megspórolom az utazást (eleve olyan hideg van a desirón). apáékhoz kimennék szívesen, de féltem a Beskót, hogy elkapja. bár stramm kiskölyöknek tűnik. azért furcsa, holnapra nincs semmi programom, mármint azon kívül, hogy megpróbálom egy kicsit utolérni magam szerkiileg meg tanulásilag. (meg felfedezem a környéket.)

2009. szeptember 25.

lomtalanítás van a kerületben. ez a balkán, de jól áll neki. a nap égeti a móriczot, a kövek visszaverik a meleget, valaki kiabál, valaki énekel. az egyik lakásban valaki zongorázni tanul. de nem adja fel.

lassan fel kellene fedezni a környéket, mert még csak a bicikliszerelőt meg a gyógyszertárat tudom, hogy hol van. meg a könyvesboltokat.
na jó, megoldódott ez a francia, fel sem tudtam kelni. egyszer felébredtem az egyik szobatársamra, aztán a másikra, szerintem beszéltem is hozzájuk, aztán arra, hogy csurog rólam a víz, és inni akarok (de képtelen voltam kibújni a takaró alól, ezért inkább azt álmodtam, hogy elmegyek zuhanyozni), aztán az órámra, ötkor, félálomban memorizáltam francia szavakat, aztán fél nyolckor csak úgy, hogy atyavilág, már nem érek be nyolcra, és akkor úgy döntöttem, hogy nem is érdekel, mert ha én most felkelek, tuti összeesek valahol, ezért aludtam tovább. most éppen kezd feltámadni a lelkifurdalásom. majd mindjárt fogalmazok egy szívhez szóló levelet a tanárnőnek, amelyben megérdeklődöm, hogy mikor pótolhatom a zh-t.
mostanra szerintem lement a lázam (kiizzadtam a betegséget), de kicsit úgy érzem, hogy ha kibújnék a takaró alól, valami borzasztóan szörnyű dolog történne. pedig muszáj lesz főznöm egy teát. (ez a rossz a betegségesdiben, folyamatosan ki vagyok száradva, tegnap még egy liternél is több folyadékot ittam, abszurd.)
ma voltam életem első collegiumi közgyűlésén. sokszor el kellett ismételnem magamban, hogy a demokrácia és a jogszerűség fontos dolgok. főleg amikor arról szavaztunk, hogy szavazhatunk-e egyáltalán. (vagy ilyesmi.)

most pedig nem nyafogok tovább, hogy milyen beteg vagyok, hanem elkezdek tanulni. tudom, hogy 3x szabad hiányozni szemináriumról, de még csak szeptember van.

2009. szeptember 24.

azt hittem, hogy nem érdekelnek a finnugor népek és nyelvek, de milyen menő az már, hogy Permi Szent István a 14. században elutazott a világ végére zürjénekhez, megtanulta a nyelvüket, elkezdte zürjénre fordítani a Bibliát, és mivel még nem volt írásbeliségük, csinált is egy ábécét nekik csak úgy hasraütésileg. pedig a reformációig ez egyáltalán nem volt divatos.

2009. szeptember 23.

éjjel öngyilkos lett a (polcra) csíptetős olvasólámpám, kettérepedt a csipesze, lezuhant, kiesett belőle a körte. sajnálom, nagyon szerettem. most bénázhatok itt a kolis asztali lámpával, kicsit koncepcióhibás, simán feldől magától.

(vigyetek el engem is lassúzni srácok.)


most meg megyek kétnyelvűségre.
reggel még csak éppen annyira éreztem maga kellemetlenül, hogy ne menjek bringával, aztán egyszer csak elkezdődött. azóta annyit fújtam az orrom, és főleg annyit tüsszögtem, hogy egyszerre mintha kiszakadt volna a jobb fülem (ez francián volt), mármint az, ami benne van, és most fáj, meg az állkapcsom is jobboldalt (az az izom, ami akkor szokott fájni, amikor tojást eszem, vagy egyáltalán, tojást kell szagolnom), és hőemelkedésem is van.
de kaptam neocitrant a szobatársamtól, szóval mindjárt jól leszek.

ma az egyetemen

fantáziadútlan.

"az inspirációs hangokat óvodás gyerekek és fonetikatanárok szokták nagy számban előadni."

"Mert az te szerelmed engem úgy környülvött, mint pézsmát ó szelence,
Az én szívem kivel szintén úgy hivült el, mint tűz miatt kemence,
Mert te szépségedben szívem úgy merült be, mint tengerben Velence."
/Rimay János: Én édes Ilonám (részlet)/
meglátom, és akkor úgy vacakol a szívem benne a mellkasomban, a szám csücske rángani kezd, mert hogy mosolyogni akar, és talán el is vörösödök, nem direkt és szándékosan persze, hanem csak úgy magától.
és hány fiú van most ilyen.
nem egy. (de nem is sok.)

egyébként a szociális életemet az jellemzi, hogy csak valamelyik könyvtárban vagy az egyetemen találkozom emberekkel. még collegistákkal is csak ott, olyankor megállapítjuk, hogy jé.

(a Toldy könyvtárba ne menjetek, olyan, mint egy börtön, még kimenni is csak úgy lehet, hogy a könyvtáros megnyom egy titkos gombot. ki vannak osztva a helyek, meg minden. nagyon kemény.)

azért amikor jöttek szembe a Critical Massesek, szerettem volna velük menni. nem baj, egyedül emeltem.

2009. szeptember 22.

civilisation

olyan ez a másfél óra nekem, mintha franciául beszélnének. minden egyes megértett mondat újabb sikerélmény.

csak a fehér kukacok miatt. úszkálnak a gyümölcsleves tetején. és mindig ott fognak úszkálni.

(ezért kellett kiöntenem a tejet.)
nem akarok emberekkel találkozni. (állatokkal meg növényekkel igen, hiányzik a macskám meg a filodendronom.)
az optimizmus nálam abban nyilvánul meg, hogy nem arra gondolok, hogy "te jó ég, már a harmadik héten teljesen szét vagyok esve", hanem arra, hogy "kell még egy kis idő, hogy belerázódjak itt az életbe".

nem mondanám, hogy nekem ez így nem jó.
részben jó.

2009. szeptember 21.

amúgy még egyetlenegy könyv sem jelent meg azok közül, amiket az elmúlt egy évben én szerkesztettem. ha valami csoda folytán egyszer mégis kijönne egy, amiben benne van a nevem, bulizunk.
a mai nap kétségkívül legkiemelkedőbb eseménye az volt, hogy láttam agnust az egyetemen. (eddig valahogy nem, vagy csak nem kerestem a szememmel, nem tudom.) a következő lépés az lesz, hogy köszönök is neki, nem pedig csak bámulom.

(egyébként már simán feltekerek a ménesin. nem gondoltam volna két hete.)
valamiért csak erről jegyeznek meg az emberek. te vagy az a lány, aki.

2009. szeptember 20.

igazából a bögréimet használom szinte mindenre, van a méhecskés és a macsekos, a macsekos fémből van, nem lehet mikróba rakni, ezért azt ritkábban használom. szóval az miért van, hogy hiába van a bögrében a forró levesem (jó ötlet volt ez a zacskósleves, akárki is találta ki, bár jól nem lakik tőle az ember, de legalább olyan, mintha), szóval hiába van, a levest csak kanalazni lehet, mert sós dolgot inni olyan undorító. de ha kanalazom, az úgy már egészen más.
végre egyszer ne az legyen a szombat este, hogy ülök és dolgozom, nem lehet mindig az, és minél inkább a nyakamon van a határidő, annál nehezebben dolgozom, pláne, hogy írtam ma regényt is, cikket is (Takáts Eszter riport, de nem is riport, ajánló, olyan kis izé), vessük inkább bele magunk a nagy, pesti éjszakába.
paniadammal csavarogtunk, megnéztük a lezárt Andrássyt, ettünk palacsintát, és a gödörben is voltunk, de nem sokáig, mert kimenekült.

ha a gödör előtt látom a csodaszép bicikliket, mindig emlékeztetnem kell magam, hogy nekem is csodaszép biciklim van, ráadásul úgy suhan mint az űrrepülő, csak néha picit makrancos.

csakhogy hidegek már az éjszakák.

2009. szeptember 19.

amikor a Takáts Eszterrel meg a Club Era ütősével beszélgettem egy esztergomi kocsmaasztalnál, arra gondoltam, hogy csak úgy történnek a dolgok, aztán arra, hogy ebből cikk lesz, csak sikerüljön lenyomni a Martin torkán.
lányok, hordjatok harisnyát.
egyszerűen nem tudom szavak segítségével megfogalmazni, hogy milyen elképesztően ki vagyok merülve. bármilyen helyzetben képes lennék elaludni.

(egyébként éjjel azon gondolkodtam, hogy miért szól az életem a közlekedésről [utazásról]. nem tudom.)

2009. szeptember 18.

fizikalecke

Az alábbi ábra alapján állapítsa meg az út (s) és az idő (t) közötti arányosságot.


találós kérdés

Ezen a borús, kora őszi délutánon a lány kisportolt lépésekkel haladt a Nyugati Pálya Udvar "felé", kúltúrált fejében viharoztak az intelligens gondolatok. Jegyvétel és "controlling" után formás lábaival "meghódította" a Vonatot. Oh, ezek a vasszörnyek!!! Lányi szívét mindíg melegséggel és izgalommal töltötték el, már kora "kisded" kora óta.
Az indulásra várakozó "jármű" mellett régi, kedves Pajtását, Matteó-t fedezte fel, akivel kitörő örömmel üdvözölték egymást, a nagy napsütésre és a tömegre való teljes tekintettel.
A kimerítő és pihentető úton kellemesen "elcseverésztek", felevelenítették Ifjúságuk emlékezetes előző éjszakáját. Mert ők igazi fiatalok!!! A baráti csevej egy hirtelen beállt szünetében a kisportolt, ovális és kúlturált arcú fiatalember tekintetét a lány hosszú, ápolt ujjai köz't tartott Könyvbe mélyesztette, majd el-el-elakadó lélegzettel elkérte azt.
- Elkérhetem?
- El. - felelte ismét felvéve a Társalgás fonalát a lány, majd Barátja kezébe helyezte a "lektűrt".

kérdés:
mit olvasott a lány?
ja, amúgy valamiért megszüntették a vonatos csatlakozásaimat, már csak egy olyan vonat maradt, aminek rögtön van átszállása komárom felé, azzal az egy vonattal csupán 1:37 ez a röpke 57 km. egyébként meg 2:30. eddig legalább volt egy reggel, egy kora délután, meg egy este, ez a 16:21 ez nyilván semmire se jó, a létező leghülyébb időpont.
nyilván senki nem fog egy órát várni kertvárosban. nyilván leszáll mindenki dorogon, és kihívja az anyukáját hazamegy busszal. nyilván meg fog szűnni a szárnyvonal, évek óta csak a suzuki tartja életben.

köszi szépen, kedves MÁV.

(azt hiszem, átszokok a buszra, de a vonat tényleg kényelmesebb, tudok aludni, olvasni.)
ma békávéval mentem iskolába, hogy tudjam tanulni a francia szavakat a villamoson (sans mal, na persze), de már a koli előtt rosszul éreztem magam, hogy ilyen gyönyörű időben nem tekerek, aztán a villamosmegállóban már még jobban, mert hogy tömeg meg büdös. nem csinálunk ebből rendszert.

egyébként kettőkor feküdtem és ötkor keltem, hogy meg tudjam tanulni a francia szavakat, ebből sem csinálunk rendszert. (szerintem ezzel a szobatársaim is egyetértenek.) pláne, hogy nem is írtunk.
megint bicikli, ma először esőben, hogy csúszik a kormány (az a műanyag, fekete izé, amivel betekerték), hogy nyikorog a fék, hogy miért dobja le a láncot (álló helyzetben, ma éjszaka pl. a zárt tárolóban, de az eltén [ELTE-n, bocs] is esett már le napközben csak úgy spontán, szóval tényleg, miért?), hogy a láthatósági esőkabát mégsem véd az eső ellen, szóval bőrig áztam (de akkor mi, ha nem esőkabát?), még a bugyim is vizes lett (vizes nyeregre ülni ugye), a cipőm is beázott (ahogy felcsapták a kocsik a locspocsot), elhagytam a hátsó villogóm, de vettem másikat kb. 20 perccel később, amit viszont már egyáltalán nem tudok felrakni a gépre, a bukóra viszont kényelmesen, csak nem tudom, ott is jó-e.

ma okmányiroda is, lejárt a személyim, túl vagyok életem legrövidebb ügyintézésén, HATALMAS pirospont az egész nyolcadik kerületi hivatalnak. várnom egyáltalán nem kellett, 20 perc alatt megvolt az egész.

most viszont épp a latinnal kapcsolatos ambivalens érzéseimet próbálom megoldani magamban. (én magát a latint szeretem, de a kötelező szakkollégiumi latinoktatást csütörtökön késő este NAGYON nem, és ez hátrányosan fog kihatni a latin iránti érzelmeimre szerintem.) meg most lementem vagy fél órára az Estikébe, hogy elkerüljem az "én idefent bőgök, ti odalent buliztok"-dolgot, szóval most szerki. ja, amúgy szeretem a munkám, csak sok.

2009. szeptember 16.

nyelvészettel szeretnék foglalkozni. (most nem, mert most szerkesztenem kell, aztán tanulni a holnapi latin szódogára, de majd holnap.)
ilyen mondatokért, mint hogy "a beszéd olyan, mint egy vaníliás piskóta", simán megéri egyetemistának lenni. meg azért is, hogy csönd van előadások alatt. meg mert megtanultam nem magamra önteni az automatás kávét. meg mert tágul a tüdőtérfogatom (legalábbis nagyon remélem). meg sok új embert ismerek meg, de szívesebben vagyok a régiekkel. meg hogy digtanra ez az egyik házi. (nem tudom pontosan, hányadjára van a blogon.)

még csak nem is tudok magamra igazán haragudni, mert a plusz (=csak úgy úri passzióból felvett) órák minden percét élvezem.
egyébként az egészségemért aggódóknak megnyugtatásul közlöm, hogy ma túrógombóc volt az eltén a menzán, szóval kivételesen ebédeltem. (nem a rendes menzán, hanem az A épület büféjében, a rendes menzát még nem találtam meg.)

2009. szeptember 15.

háziállatunk viszont már van, egész nap és egész éjjel szünet nélkül ciripel, valahonnan a szekrény alja tájáról, keressük, de nem találtuk meg, pedig így éhen fog halni a kis butus. neve még nincs, de már gondolkodunk rajta.
ma reggel az első sokk az volt, hogy szembejött a folyosón a nagyim megfordult a Kálvinon a forgalom, és a jól bejáratott utam egészen egyszerűen eltűnt. fel akartam menni ijedtemben a járdára, de a járda is eltűnt, és kénytelen voltam átcígölni a cangát a metróaluljárón. nem éreztem ám magam hülyén. gyáva nyuszi vagyok én ehhez a nagyvárosi bringázáshoz, de nem adom fel. egyébként délután már volt kalimpálós rendőr, reggel konkrétan úgy ment mindenki, ahogy eszébe jutott, mivel az autósok is egészen meg voltak zavarodva, hogy na most itt mi van, tegnap még az út másik oldalán kellett menni. akinek kedves az élete, kerülje el jó messze a Kálvint.
mire meg ezt megszokom (ami eltart egy ideig, mert ma hazafelé hiába indultam el az úton, hogy na, most rájövök, hogy itt mi van, az első adandó helyen átmásztam a kordonon (bringástul) a járdára, hogy aztán a kaotikus rész végén visszapakoljam az útra a járgányt), megjavul, és egészen más lesz.

nem csak a bringáról tudok egyébként írni, de csak erről akarok.
szóval rosszul érezhetem magam, mert nem voltam elég udvarias, de egyelőre nem tudom kezelni azt a helyzetet, hogy a nagyanyám minden előzetes figyelmeztetés nélkül megjelenik a kolifolyosón.
most meg irány a nyelvészeti proszem.

2009. szeptember 14.

na, ma véletlenül beültem kétnyelvű írók kurzusra a francia középhaladó kettő helyett, de aztán megtaláltam a helyem. sosem volt még anyanyelvi tanárral órám, nagyon szuper, és az a legszuperebb, hogy értjük egymást.

meg ma találkoztam Linnel meg az egyik regényszereplővel az egyetemen, aztán eszembe jutott, hogy dehát Lin is regényszereplő, csak máshogy, szóval ha Macsekot is belevesszük, akkor ma három (3) regényszereplővel találkoztam az ELTE-n.

alapjában véve meg az van, hogy a gimiben nagyon biztonságban voltam már, ennek a játéknak viszont még nem ismerem a szabályait.
szívesen tanulok a kertben. olyan, mint egy kastély.
- már abból kiderül, hogy valaki vegetáriánus, hogy mit rak az omlettbe - mondta a könyvtáros néni asszony a konyhában, és igaza is van. csak meg kell még szoknom, hogy a villanytűzhelyen hamarabb odaég a tejfölös-borsós rántottám, mint a gázon otthon.
a vadiúj vega szakácskönyvemben meg ilyenek vannak: durumbúza csónakok, gyümölcssaláta trifle, kesudiós jégkrém, marinált bab, okra indonéz módra, tabouleh, paella. egyelőre ezzel még nem kísérletezünk. egyébként is egy hétig rántottát eszem, mert a tojást csak tízesével lehet kapni. (bundáskenyeret is szívesen csinálnék belőle, úgyis megszáradt a kenyerem, de nem tudom hova rakni az olajat.)

a magasabb rendű gondolataim a nagyelőadóban maradtak.

2009. szeptember 13.

...mert a földszinti folyosón és a lépcsőfordulóban pont ugyanaz az illat, mint valaha a Kis-Duna partján, ezért annyira igazán...
apró boldogságok, egy telepakolt táska, egy csiga a pólón, sok-sok-sok csoki és marcipán (most szabad enni, annyit fogytam, hogy lecsúszik a nacim), a napsütés és a látkép az ablakból, apró szomorúságok, amit már megint itt kell hagyni, és nem azért hiányzik, mert hasznos, hanem mert otthonossá tesz, mert szükséges, hogy vessek rá egy-egy pillantást munka közben (a parafatáblámon: csokipapírok, teljesítménytúra teljesítőlap, idézetek, levelek, rajzok, meghívók, programok, plakátok, egy lefénymásolt billentyűzet (HP notebook), egy denevér, 3921 az éjszakai számháborúról, fényképek...). hiányzik, na, jó itthon lenni, a filodendronomnak nőtt még egy levele, és egyre elmozdíthatatlanabbul belenőtt a hajópadlóba, amióta nem vagyok itt, csak nő és nő a káosz, ez már nem az én káoszom, ez a lakatlan szoba káosza.
nem tudom, mikor lesz a koli is otthon.
semmihez sem tudom hasonlítani annak a boldogságát, amikor intertextualitásra bukkanok. (és be is tudom azonosítani.)
tulajdonképpen pontosan egy hét kellett ahhoz, hogy megállapítsam, nem akarok franciául tanulni, ez nekem nem megy. (bár nagyon menő, hogy vannak török cserediákjaink, meg a colliban anyanyelvi tanár lesz.) az elkövetkezendő szemeszterben valószínűleg azért fogok kitartóan küzdeni, hogy ne bukjak meg. egyelőre nem merek megszólalni órákon, mondjuk ezzel szerencsére nem csak én vagyok így.
aztán meg majd kitalálok valamit. (például most úgy gondolom, hogy latinnal sokkal szívesebben foglalkoznék, az olyan követhető, érthető és logikus, a francia meg káosz. de ha tudtam volna, hogy az oroszhoz elég csak a betűket ismerni, mert nulláról kezdik...)
de ha egyszer magamtól azt mondanám, hogy egy européer ember, akkor szóljatok rám, hogy legyen több a kábetű.
van ez a nagy, kábetűs világ, ahol a bringások meghalnak, ha elütik őket, ahol a kollégisták éhenkórászok, sok kávét isznak és keveset alszanak, könyvtárba járnak és kiskocsmákba, és van a másik, a cébetűs, ahol a dél-koreai himnusz zeneszerzőjének állítanak szobrot a Collegium előtt, forró cappuccino fogy bögréből, viccelődve cönyvtárat mondanak, chartának hívják a térképet, és lényeges kérdésnek számítanak az erasmusi és a restituált kiejtés közti különbségek.

a kábetűs meg a cébetűs világ lakói nem igazán értik meg egymást.

2009. szeptember 12.

most csak azért, mert az apám gyerekeit (kivéve engem) Barnabásnak, Bónisnak, Borbálának, Bíborkának és Besének hívják, a kedvenc zeneszerzőim Bach, Beethoven és Bartók Béla, a kedvenc librettóírom Balázs Béla, a kedvenc kortárs íróm Bodor, teljesen bébetűkomplexusom van, és csak a bébetűs neveket fogadom el teljes értékűnek, ezért gyakorlatilag ha nevet kell adni valaminek, csak bébetűben tudok gondolkodni. már látom előre, hogy ha egyszer lesz egy teljesen saját regényem, minden karakternek bébetűs neve lesz. borzasztó.

Nemes Nagy Ágnes: Félelem (részlet)

Kint söröztünk az aquincumi kertben,
réteges emlék, gyönge, őszi ég,
elmotyogtam egy gyerekkori versem:
„Sárgult a lomb, de nem hullott le még”,

sárgul a lomb és minden perc utolsó,
illir táncosnő köldökét riszálja,
a gyom között latin szabásu korsó,
biciklit hirdet kétméternyi tábla,

langyos a lég, a füst is tündököl,
a vonaton szöllő-szagú kosár,
a sűrű illat hajunkra ömöl,
csordultig érett, s szétbuggyant a nyár –
Köszi Panninak, ez egy nagyon szép vers, cserébe remélem, hogy lesz még egy kedvenc kurzusa.
Nekem egyébként a kedvenc szemináriumom egyelőre a digtanfejl, de a fonetika is bejön, előadásból a bev. nyelvtud. 2 és az infókönyvtár. Aztán meg majd meglátjuk.

2009. szeptember 11.

bár tulajdonképpen nem állítottam olyat, hogy nem vagyok fáradt, mégis meglepett, amikor a Ferenczi-Monostori Latin nyelvkönyvén ébredtem, és kimaradt két óra. márpedig én most akkor is latin leckét fogok írni, de előtte iszom egy kakaót. a kedvenc bögréim a koliban vannak, mi lesz így, jaj.

2009. szeptember 10.

nem akarok panaszkodni. nem akarok panaszkodni. épp próbálok akkorát harapni a csuklómba, hogy jobban fájjon, mint az ilyen belső dolgok, és akkor elmúlik. remélem, a fognyomok is elmúlnak. nem akarok panaszkodni. csak ezek a spontán sírógörcsök furcsák egy kicsit.

az élet jó, ma rájöttem, hogy mi a különbség a kevésbé környezetszennyező és a nagyon környezetszennyező busz között, a kevésbé környezetszennyezőnek felül van a kipufogója, ezért nem fullad meg tőle a bringás. egyébként olyan jó a városi levegő, hogy most, amikor bőgtem, koszcsíkok csordogáltak le az arcomról. kell majd olyan gázmaszk, vagy mi, nagyon menő.

(egyébként nem akarok fiúkat az életembe. nem kell, hogy még bonyolultabb legyen. pedig hát mégis.)

egyre gyakrabban fordul elő, hogy inkább nem mondok semmit.
az a nagy baj, hogy most, hogy kötelező, egyáltalán nem vonz annyira a latin, mint amikor saját önszorgalmamból jártam be szakkörre.
egyébként ma erchegyiával voltam ebédelni, ami nagyon szuper, megnézte a kolit is, de sajnos vissza már nem tudtam kísérni, így is pont beestem Bevezetés a nyelvtudományba 1-re. mert a kálvinon akkora káosz volt, hogy célszerűbbnek látszott a villamosmegállónál levinni a bringát az aluljáróba, aztán a másik oldalon fel. és nem én voltam az egyetlen, aki így tett.

meg most már van egy általános tapasztalatom is, azok a tanárok antipatikusak, akik úgy gondolják, hogy mi egy elkorcsosult, semmire sem jó nemzedék vagyunk, akik még arra sem nagyon méltók, hogy az ő nagyszabású előadásukat meghallgassuk, ők pedig az istenkirályok, és mi sosem lehetünk olyan okosak, mint ők, mert ők nyilván nem az egyetemen kezdték buta 18/19 évesként, hanem az akadémiai székfoglalójukkal, vagy mivel. és ezért előre bejelentik, hogy az évfolyam nagyobb részét buktatják majd.
szerencsére a legtöbb tanár nem ilyen.
sorozatban szegem meg a kresz-szabályokat, nem úri passzióból, hanem hogy túléljek. például hogy a szabadság-hídon a járdán, gyakran a buszsávban, itt a ménesin az egyirányúval szembe (kb. 10 métert), a múzeumkörúton a villamossínen vagy a készülő, de még lezárt útszakaszon, meg mivel jobbra előzni tilos, ezért nem mehetnék bringával a pirosnál álló kocsisor elejére a szélén, hát pedig igen, mert ott mégsem szagolom annyira a büdöset. és ne is beszéljünk azokról a szabályokról, amiket nem is ismerek. de állítólag készül valami módosítás, ami jó lesz az autós-gyalogos-bringás közösségeknek is.
viszont van bukóm, ha az út közepén szerencsétlenkedek, jelzek a kezemmel, hogy merre tovább, járdán nem csengetek (az pofátlanság, de sokan csinálják), ha gáz van, inkább leszállok és tolom.
15 perc alatt bent vagyok így az egyetemen, ha minden oké, visszafelé kicsit lassabb, mert a ménesin egy idő után tolom, mindig befulladok fölfelé, tiszta ciki.
a reggel kétségkívül legemelkedettebb pillanata, amikor a monitorom tükrében vasalom a hajam. olyankor olyan hülyén érzem magam.

2009. szeptember 9.

AKH 243/b
A tagmondatokat bevezető és, s, meg, vagy kötőszó előtt is ki kell tenni a vesszőt: Az ebédre nem kell senkit is megvárnom, / És mindnyájan várnak énrám, hogyha késem. Éj van-e, vagy szemem világa veszett ki? Stb.
Sokszor meglehetősen nehéz eldönteni, hogy az és, s, meg, vagy kötőszóval kapcsolt rész önálló tagmondat-e: Bevágta az ajtót, és dühösen elrohant. De: Hirtelen fölugrott és elrohant. Ilyenkor az írásjelhasználat ingadozhat.
Képzeljétek el, ahogy két olvasószerkesztő perceket tölt el annak a vizsgálatával, hogy egy adott helyre vajon kell-e vessző. Köszönjük a részvétet.
bocsánatot szeretnék kérni mindenkitől, akikre az elmúlt néhány hétben, és feltehetőleg az elkövetkezendő néhány hétben (3-5 évben) nem jut elég időm. ez nem a személyüknek szól, csak keresem a prioritási pontokat az életemben, és éppen nagyon nem találom.
majd ha meglesz, pótlok mindent. (ha még lehet.)
na, megállapíttatik, hogy a szerda kemény egy nap. a reggel hetes rajt és az este nyolcas hazaérés az mindenképpen fárasztó, akkor is, ha ez nyilván nem jelent folyamatos tanulást. a másfél óra egy szemináriumra vagy előadásra sok, legyen bármilyen érdekes is az. az furcsa és rossz, hogy nem ismernek a tanárok, és nem is fognak, egymással már próbálkozunk ismerkedni, hogy majdcsak összeszokunk. (ma például két villamosmegállónyit sétáltam francia után, csak mert beszélgettem, majdnem el is késtem kétnyelvűség óramegbeszélésről.) a szünetekben ebéd, FSZEK (na jó, fonetika helyett csokissüti a büfében), még ezt az időbeosztást szokni kell, hogy nem szabad leragadni emberekkel beszélgetni, mert akkor sosem végzek semmivel. az is furcsa, hogy magyarszakra az emberek része azért jött, mert író(nő) szeretne lenni. én nem szeretnék író lenni,  ami szerencse, mert ma fonetika és kommunikáció között meg kellett állapítanom, hogy regényvázlatot írni bizony egyelőre túl nagy falat. de ezt meg muszáj.
(meg az lett ma mondva a magyarszaknak, hogy ne írjon verset senki, mert már mindent megírtak. amivel viszont nyilván nem értek egyet.)

(ráadásul - talán a bringa miatt van - folyamatosan éhes vagyok. elképesztő.)

2009. szeptember 8.

a felnőtté válásról

mire odaértem, se tükörtojás, se rántott sajt, de még karfiol sem maradt a főzelékfalóban. ízlett a rántott gomba, ez van. előre félek, hogy mi lesz a következő.
(eddig nem hittem el, hogy az ember egyszer elkezd szeretni olyan dolgokat, amiket korábban nem evett meg...)

(a dizájn meg talán ez marad, amíg nem lesz időm csinálni egy kellemes őszit. talán nem.)
tényleg nagyon örülök, hogy felvettem egy pepszis kurzust, ez a két óra visszaadta a lelkesedésemet, már nem félek, hogy megőrülök ennyi magyaróra közt, meg ilyesmi.

(egyébként jellemzően körülöttem van a legnagyobb kupi a szobában. máris...)
na, ez már igazi szeptemberi nap volt, nem is a napsütésből éreztem, nem is a szélből, nem a duna illatából és nem a levelek színéből, hanem csak úgy ott volt, mert az ősz egyszerűen csak létezik, a maga teljességében, megragadhatatlanul.
a kedd jó, a kedd tele van sikerélményekkel. az például mindig sikerélmény, ha odaérek valahova épségben, illetve ha megtalálom a megfelelő épületet és termet. (azért a kálvinon vakartam a fejem, hogy most mi van és merre.)

mert nekem meg az infókaron kell órát felvennem, bele a mélyvízbe, bolyongtam és tekeregtem az épületben, hiába csudagyönyörű és csudamodern az infókar, de te jó ég, mit keresek én itt?
szerencsére a többiek is hasonlóan meg voltak ijedve.
az óra viszont nagyon érdekes volt, és érdekes is lesz. csak még kicsit furcsa, hogy az egész csoport azért van ott, mert tényleg tanár szeretne lenni, és tényleg jó tanár.

az első nap az iskolában...

...nem volt ősz illatú, iskola-hangulatú és tanulós-kedvű.
viszont nagyon izgalmas volt, mozgalmas, megmutattam a város legjobb könyvesboltját Macseknak (és mindketten mesekönyvet vettünk, éljen az egyetem, persze nem magunknak, hanem a tesóinknak), felírtam a magyar irodalom legszebb verssorát a papírra, szereltem és szereltettem bringát.és furcsa, hogy mindig én fekszem a legkésőbb és én kelek a legkorábban a szobában.

2009. szeptember 7.

ilyen sportos lány

lettem most, bár azért a bartókra még nem mertem kimenni, mellékutcákra már simán. száguldani lefelé a ménesin, még fékem sem nagyon volt, sisakom már igen. csodagép ez, tekerni sem kell. (felfele sem nagyon.)
holnap viszont tényleg be szeretnék tekerni az egyetemre (mert ma járt le a bérletem), úgyhogy gyűjtögetem a bátorságmorzsákat addig. (a képen még hülyén felfele áll a kormánya, a szerelő ki is akadt rajta, hogy dehát ennek vízszintesnek kellene lennie. már vízszintes.)

az új cipőmet azért szeretem, mert bár a kolis gólyatáborban vörösbor, tegnap éjjel pedig cherry áztatta el, folt nélkül veszi az életmódommal járó akadályokat. ilyen kell nekem, kétbalkezes-biztos. (azért Pálkövén még belezokogtam a telefonba, hogy anyuuu, leöntötték vörösborral a vadiúj cipőmet, micsináljak, de a sima hidegvíznél speckóbb szer nem kellett neki.)

2009. szeptember 6.

Ez a csini itt az órarendem, remélem, hogy kattra megnő, alatta az van, ami még nincs benne, meg lehet, hogy lesz még egy kolis óra (egy magyaros), de oda már nem engedett be az ETR, de nem csak engem. Amikor mondtam ma apának, hogy 4,25-ös átlag a bennmaradáshoz, meg kötelező latin, akkor kiröhögött, hogy ezt az ember nem akarhatja önszántából. Na, már csak tíz óra, és kezdődik a legeslegelső órám az egyetemen. Izgi :)

szputnyik

visszajött a szputnyik az esztergomi doktorbácsitól, de olyan, mintha nem is ő jött volna vissza. kicsit úgy vagyok vele, mint Macsek legújabb meséjében az emberek, akiknek Pitypang kisasszony megvarázsjavította a játékukat.
gyakorlatilag minden alkatrészét kicserélték, amit pedig mégsem, azt újrafestették. lefestették az EGÉSZ biciklit feketére. csillog-villog, mintha új volna. a kereket cserélték, a pedált szerintem festették, a féket megcsinálták, a váltó működik, a lánc nem lóg, a nyerget cserélték (de minek), a kormányt betekerték olyan puha, fekete izével, és megfordították. (mert fejjel lefele volt, mert úgy tudtam fékezni.) így nem tudok rá lámpát és csengőt tenni, illetve biztos tudok, de csak szigszalaggal.
most nem érem el a pedált, és sehogy sem tudom behúzni a féket, mert nem érem el, de még dolgozom az ügyön. remélem, hogy ha szerzek egy kulcsot hozzá, lejjebb tudom engedni az ülést, és akkor majd fékezni is tudok. ha meg nem, akkor nem tudom.
olyan cikinek érzem ezt a hárombetűs helységnevet.
nem úgy alakulnak mostanában a dolgok, ahogy eltervezem. mármint időbeosztásilag. nem vagyok ehhez hozzászokva, furcsa ez a spontanitás, hogy "majd hívlak", meg "majd átugrom", meg "öt perc múlva ott vagyok". de nagyon izgalmas és nagyon jó. benne van az is, hogy ez Bp, meg az is, hogy ez már teljesen az én saját és szabad és önálló életem. (ezt minden nap elmondja valaki.)

meg az is eszembe jutott, hogy most már jó, most már mindent elértem, amit szerettem volna. (nagy terveim voltak, látszik.) és akkor most szeretnék visszafordulni, és újra választani. elsősöket írni és olvasni tanítani. meg számolni. meg énekelni. meg rajzolni (hihi).

most egyébként magnézium tartalmú ételeket keresek (begörcsölt éjjel a bal vádlim, és még mindig fáj), meg új notit. (állítólag a zabpehelyben van, de éppen azt várom, hogy sötét legyen a folyosón, és kiönthessem a kását, amit tegnap főztem. sajnos ehetetlen lett.)

2009. szeptember 5.

egyébként most per pillanat nem tudok mit kezdeni ezzel a blogos dologgal. így áll a helyzet.

a koliban meg az a jó és a szörnyű, hogy az ember soha nem lehet egyedül. szóval jó, ha el vagyok kenődve, hogy bármikor kimehetek a folyosóra, és úgyis találok valakit, aki meghallgat. és szörnyű, hogy alig haladok a szerkivel, mert mindig lehet valakivel beszélgetni.

most meg azt mondta az egyik szobatársam, hogy bármit is gondolok, nekem is szükségem van némi alvásra. pedig alszom, csak korán kelek és későn fekszem. persze ez csak javaslat. több, mint fél liter kakaót ittam ma (más folyadékot nem is, ehem), esélytelen aludni menni.

2009. szeptember 4.

"természettudományok nélkül nem lehet élni, humán tudományok nélkül viszont nem érdemes" - mondta a dékánhelyettes úr. egyébként sok kakaó, sok szerki, órák felvétele és leadása. majd lesz valahogy.
az vajon direkt van, hogy a koli megnyitó ünnepsége Eötvös József szülinapján volt? de ha direkt, akkor miért nem mondták? ha meg véletlenül, akkor meg tökjó.

2009. szeptember 3.

azt mondta az igazgató úr, hogy mi vagyunk az ország legtehetségesebb diákjai, vérrel és verítékkel van a mi utunk kikövezve, nagyon kemény 3-5-7 évünk lesz, húzzunk bele. azért vagyunk itt, hogy tanuljunk, semmi másért. meg hogy miért úgy szólít meg minket, hogy Tisztelt Collegium. és akkor nagyon nem éreztem magam ide valónak, nem vagyok kiemelkedően okos vagy tehetséges, nem nyertem versenyeket, egyszerűen mindig jókor voltam jó helyen, és mindig a megfelelő emberek találtak szimpatikusnak és láttak meg bennem valamit, ami szerintem nincs, vagy legalábbis nagyon el van dugva.

de aztán jött Kosztolánczy tanár úr, előadást tartott az LGT-ről, és az jó volt.

most meg munka lesz ezerrel.
A nap vad fejlesztése amerikai tudósoké: azt találták ki, hogy olyan állatokat génsebészkednek össze, amik nem érzik a fájdalmat, így nem fog fájni nekik, amikor a vágóhídon levágják őket. Monty Python sem tudna ilyet kitalálni.
hűbasszus.
kértem a nagyanyámtól lekvárt, mert neki úgyis sok van (a városban is a padlótól a plafonig, meg kint a telken is), és csak megpenészedik a spejzban. mert ő nem eszi, és nem ad senkinek. azt mondta, hogy persze, szívesen, de amikor odaadta, kifejtette, miért NE egyem meg, és vissza akarta venni.
persze nem hagytam.
még a mai nap megfelelő zárásaként végigspricceltem tubusos sajttal a szobatársam asztalát (de azét, aki még nincs bent), és elkezdtem gondolkodni azon, hogy talán így néhány hét után kellene mást is hallgatni, mint Oi Va Voi-t.
egyébként voltam IKEÁban, meg a szobát is átrendeztük, csini lesz ez meg jó, ha minden rendben lesz. írtam szintfelmérőt, másoltam kulcsot, eltévedtem a francia tanszéken, voltam a nagyanyámnál (és összevesztünk, mert nem akartam elhozni az egy kiló almát, csak a szőlőt, azt sem fogom tudni mind megenni). meg picit dolgoztam is, de nagyon összeszedetlen vagyok.

valahogy nem csinálok sok mindent, csak történnek a dolgok, mégis nagyon elfáradok egy ilyen nap alatt. nincs kakaóm, elképesztően hiányzik, le kellene menni az alagsorba a kávéautomatához, de az 5 szint innen. bele kell rázódni ebbe az egészbe, szokni az utazást, az aluljáróérzést (Irén, hogyan is írhatnám meg most neked). ráadásul mindenhol ismerősök, mindenkivel beszélgetni kell. túl sok az ember. éppen délelőtt gondolkodtam azon, hogy jé, már hetek óta folyamatosan társaságban vagyok, és még nem tombol bennem a szociofóbia. de ma este már nagyon nem lett volna erőm elmenni bárkivel bárhova és bármit is csinálni...

2009. szeptember 2.

spammerek kíméljenek

HELLÓ
A nevem Amanda Baby, láttam, hogy a társkereső oldalon még ma, és vált érdekel téged, én is szeretném tudni, hogy minél több, és én azt akarom, hogy küld egy e-mailt az e-mail címemet tehát én tud ad ön az én-m kép érted tudni, hogy kinek most.
Itt van az email címem (amanda20_4u@yahoo.com)
Azt hiszem, nem hagyhatja el itt!
Várom a levelet email címemre fenti.
Amanda
(Ne felejtsük el a távolság vagy a szín nem számít, de a szerelem kérdésekben sokat az életben.
megint szeptemberegy. kicsit más, mint az eddigiek. nem is igazi szeptemberegy. ez beiratkozásos, beköltözéses, nagyon és sokmindenben első. (például mostam. mármint kézzel eddig is, de most mosógéppel. nyilván elrontottam, de nem nagyon.) kaptam kajapénzt, nézek szoctámot, számolok, mire mennyi kell. de nincs para, mert eddig mindig volt valahogy. most is lesz. azon gondolkodom közben, hogy a lámpabura vajon luxuscikk-e, vagy még éppen belefér, mert nagyon zavarnak a csupasz körték. egyébként is fénylik a monitoron. majd megpróbálom megdumálni, hogy harmadoljunk, biztos a szobatársaimat is zavarja. meg át is kellene rendezni, mert ez így borzalmas, nem fér el az ágy meg az íróasztal között a szék. meg kellenek dobozok, kosarak, ilyesfélék. ugyan anyu szerint az pont nem kell, de én elsőre kiborítottam egy fél zacskó müzlit, és nem akarom ugyanezt eljátszani ezt egy zacskó cukorral vagy liszttel. (bár lehet, hogy szerzek a nagyitól üres befőttesüvegeket. ha odaadta a nagypapa gravírozott evőeszközeit, akkor bármit.)
nagyon izgi ez az egész :)
a koli egyébként gyönyörű, egészen az Irodalomtudományi Intézetig (mert az itt van) csilivili, boltíves, díszes, van Kodályszobor meg Athéni iskola (de hatalmas, az egész lépcsőház falát elfedi), kívülről is nagyon csini, lehet, hogy majd lesznek fotók. a szobák lehetnének picit nagyobbak és szebbek, de kitakarítottunk ma, így már alapvetően elvagyok.
kicsit szét vagyok esve egyébként. csak azt tudom, hanyadika van, de hogy milyen nap, azt nem. az ilyen "jövő hét szerdák" nem léteznek, csak a szeptember valahanyadika van. óra, perc. például szeptember 3. 13:00 francia szintfelmérő.

2009. szeptember 1.

na, kinek vannak olyan evőeszközei, amikbe a nagypapája monogramja van vésve? na kinek? na nekem. azzal eszem a proteinporos müzlit.
(nagy kincs. nem is ismertem a nagypapámat.)
hullafáradt vagyok. az a két óra alvás éjszaka nem volt elég. ma többet szeretnék, de még mindenféle cuccok vannak az ágyamon.
de nem bánom. egyszerűen szuperklassz volt állni ma az esztergomi nagyáruházban egy bevásárlókocsival, és összegyűjteni, ami a saját, önálló életemhez kell. ami holnap kezdődik. sajnos nyilván nem vehettem meg minden csillogó és fényes konyhai kütyüt (anyu megvétózta), de azért az is fílinges, hogy a padlásról előkerül a turmixgép, amit anyu vett magának, amikor koliba költözött.
ijesztően sok cuccom van, jaj.

(viszont van két szakácskönyvem, jobbnál jobb és egyszerűbbnél egyszerűbb receptekkel. remélem, lesz ott valami tűzhely.)