lesz egy házam budán, a széchenyin vagy itt, inkább a széchenyin, tornyos, öreg, nyikorgó ablakú, huzatos ház lesz, télen nehéz lesz majd befűteni, panaszkodni fogunk a gázár-emelés miatt, borostyán fog haldokolni a málló vakolatú falakon, lesz egy kutyám, bozontos lesz a bundája, és mindig megnyalogatja a kezem, lesz egy kertem, hatalmas gesztenyefákkal és fenyőkkel, ősszel tele lesz a kert gesztenyével és tobozzal, falevelekkel, de nem fogom bánni, mert a kertemben nem lesz pázsit, hanem csak úgy nő majd a fű magától, a széchenyi-hegyi fű, szétdobált játékok alszanak majd a bokrok alatt, mert az én gyerekeim rendetlenek lesznek és vidámak, és ha már felnőnek, lyukas labdák és lapos kerekű triciklik maradnak utánuk. lesz egy házam budán, talán a széchenyin. nem lesz túl nagy, de nekünk éppen elég lesz. remélem, néha majd zongorázik benne valaki.
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések
(lesz? :)