Mintha isten volna e boldog ember,
hogy veled lehet s a szemedbe nézhet,
melléd ül s édes szavaid zenéjét
hallja közelről,
s hallja vággyal telt kacagásod - engem
nyugtalan szívem dobogása ver fel,
percre láttalak s elakadt a lélek
bennem, a szó is,
nyelvem eltört, hogy hebegek csak, íme,
bőrömön fínom tüzek átszaladnak,
két fülem zúg és szemem is homályos
ködbe borult már.
Végig ömlik rajtam a hűs veríték,
elfog hirtelen remegés, a fűnél
arcszínem zöldebb s a halálra késznek
látszom, Agallisz...
Tűrni kell mégis, ha ez egyszer így van.
bár ezt
Zaffó görög poéta aszszony egy lányhoz írta, attól még nagyon szép és nagyon igaz. sajnos túl lassan olvasom ezt a Pseudo-Longinost, ugyanis szuperjó, de ez volt a baj az ókornál is, hogy túlságosan elmélyedtem abban, ami tetszett, hangosan olvastam a melosokat, iambosokat, mimusokat. meg kell tanulni tanulni. (mondjuk kezdhetném ott, hogy időben elkezdem a készülést.)
Megjegyzések