egyébként lehet, hogy nem látszik, de állandóan arra gondolok, hogy lehetne sokkal rosszabb is, és alapvetően egyébként is vidám vagyok. bizonyára azért, mert például múlt héten (vagy tavaly ilyenkor) sokkal rosszabb volt. egyedül csak arra kellene rájönnöm, mit szeretnék enni (határozottan úgy tűnik, hogy semmit, még csokit sem igazán, de ez már negyedik napja tart, és kezdek kicsit szédülni).
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések