ha választanom lehetne, hogy mit kérek karácsonyra, szerintem egy új tűzőgépet kérnék (mivel az előző áldozatul esett az elmúlt hét szomorú "leejtem a dolgaimat és összetörnek" sorozatának). viszont tudom, hogy azok a dolgok teljesülnek, amiket ide kiírok (olyan ez a blog, mint valami varázslat, komolyan), úgyhogy inkább kérhetnék valami olyan dolgot is, amire igazán szükségem van. és az nem a tűzőgép, hanem az érzés, amikor egy frissen elkészült beadandónak csak úgy összefűzi az ember a lapjait. bummm. (vagy csatt, ízlés szerint.)
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések