szeretném, hogy én és a nyomasztó dolgok az életemben lassan megbékéljünk egymással, de itthon nem érzem magam túlságosan itthon. vannak tervek, van elszánás is, akkor vajon mi hiányzik. azt kérdezik a barátaim, hogy mikor fogok megint rendesen blogolni, de az én saját létbizonytalanságom az, aminek itt most helyet adok. (mottót kellene váltanom, már nem igaz. azt mondtam ma a venezuelainak, hogy mindenki mindig egyedül van, ne panaszkodjon, de már régóta nem érzem így. nem is tudom, mondtam-e valaha bármit a venezuelainak, amit komolyan gondolok.)