szeretném, hogy én és a nyomasztó dolgok az életemben lassan megbékéljünk egymással, de itthon nem érzem magam túlságosan itthon. vannak tervek, van elszánás is, akkor vajon mi hiányzik. azt kérdezik a barátaim, hogy mikor fogok megint rendesen blogolni, de az én saját létbizonytalanságom az, aminek itt most helyet adok. (mottót kellene váltanom, már nem igaz. azt mondtam ma a venezuelainak, hogy mindenki mindig egyedül van, ne panaszkodjon, de már régóta nem érzem így. nem is tudom, mondtam-e valaha bármit a venezuelainak, amit komolyan gondolok.)
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések