nővérkeként már viszonylag durva mértékű lelkifurdalásom volt, s erre csak ráerősítettek a hugik, amikor megkérdezték, hogy miért idegen kislányokra vigyázok nyáron Svájcban, miért nem velük leszek, és ez azért némiképp jogos. szóval összeszerveztem mindenfélét, és három hugival meg Bb-vel megtámadtuk az állatkertet (meg még barátok is jöttek baráttestvérekkel, csudi izgalmas volt). így időjárás terén óriási mázlink volt, harminc fok (meg is szúrta a fejem, nem vagyok én ilyesmihez hozzászokva), néha zivatar, néha szél, állatkertidő. bár a kismanókat a játszótér halmozottan jobban érdekelte, mint az elefántok, szurikáták, oroszlánok, rókák és orrszarvú(a)k, azért szinte mindent sikerült a megfelelő mértékben megnézni (na jó, a kecskesimogatót meg a rájasimogatót a megfelelőnél kicsit nagyobb mértékben), mindenki megszáradt, akit lespriccelt a bálna, senki sem veszett el, és nyertünk három kőből készült madárházat, amiket persze ki(k)nek kellett hazacipelni.
(amúgy úgy jutottunk be a legolcsóbban, hogy azt játszottuk, hogy Bb az apukájuk, én meg az anyukájuk, de ez ellen persze senkinek sem volt kifogása.)
aztán még hazafelé elkapott a vihar biciklin, elképesztően jó és izgalmas és fejkiürítős volt, és még csak komolyabban meg sem fáztam tőle. (mondjuk gondoltam, hogy behúzódok a híd alá a többi biciklis mellé, de addigra már csavarhatósra ázott a cipőm, és arra jutottam, egyszerűbb hazamenni és megszáradni, mint itt fagyoskodni még órákon át, amíg hátha eláll.)
most meg aludtam tizenhárom órát, de mint akire ráült egy hippopotámusz, és szerintem simán beleférne még egyszer ennyi, de akkor sosem érek haza.