viva schola nostra

Most már vége ennek is, mi is sírtunk, Durzimama is, bánhatja, aki nem volt ott. Jubilate deo, omnis terra... sok szál fehér rózsa, viva rector nostra... szép összkart a végére, emelkedettséget, meghatottságot, virágokat. Hat év mégiscsak hat év, Durzimamától tanultam meg, hogy milyen is az iskola szelleme, milyen az, aki méltó és hogy lányoknak szoknya az ünnepi öltözék. Szép lenne, ha most lenne vége nekünk is... ez most biztos, ők elmennek, Durzimama elmegy, a tanév ixedik igazgatója is elmegy, és jönnek majd mások, de az még nem biztos, de az már nem lesz ugyanaz.
Most le kell tenni a szárnyakat... tollat kell helyette kézbe venni, színes tintát, tiszta, őszinte szavakat... most éppen lelkes vagyok, a tolltartóról átkerült a 320 éves kitűző a táskára... még szoknom kell a gondolatot, hogy valakik valahol azt akarják, hogy egy olyan ember tanítson magyarra, akinek az anyanyelvi felkészültsége szerintem kisebb, mint az enyém. Hmm, meglátjuk még, mit hoznak a holnapok.
Mindenesetre mielőtt még a monitor is könnyeket eresztene a meghatottságtól, most halkan megjegyzem, hogy az elmúlt négy napban az énekkar egyszerűen képtelen volt tanulni, szóval holnap kíméletet és megértést kérünk. Meg kispárnát a padra.