Nagyon szép volt Győr, de mégis itthon a legszebb, a legigazibb. Mert csukott szemmel is hazatalálok, mert a bokorban nem rémek laknak, hanem barátságos kis manók és a bácsi nem is félelmetes, hiszen ismerem...
Szürkült, kilencet kongott a harang, a fák az út fölé hajoltak, a tücskök ciripeltek és vadászni indultak a denevérek... a levegő súlyos, homályos, illatos és kellemesen hűvös... Ilyenkor szokott eszembe jutni, hogy te jó ég, milyen picike vagyok én és milyen nagy a világ, és milyen végtelen a hatalma annak, aki ilyen csodát tud teremteni... Jó, mostanában sok dolga van, a háborúk és természeti katasztrófák komoly adminisztrációt igényelnek, de én azt hiszem, hogy minden nap szürkületkor kicsit megállítja az időt, félrehúzza a felhőfüggönyöket és arra gondol, hogy ma megint igazán szépet festett, biztosan örülnek neki odalent az emberek...
Ma Győrben jártam, alteres szerkesztőségi megbeszélésen. Győr egyébként igazán szép város, Martin rögtönzött nekem városnézést, a bazilikára és a csónakos szoborra emlékszem is, meg a hajós cégérre. Martin egyébként igen ambíciózus, lelkes, okos, tehetséges, ilyesmi, az alternatíva meg igazán jó lenne, ha lenne. Majd meglátjuk.
Mindenesetre a mai kötelező strandos kínzás (utálom a vizet...) helyett megérte az összesen öt óra vonatozás. Gazdagabb lettem egy pár tapasztalattal és ismerőssel (meg feladattal is, de majd igyekszem). Az altercsapat egyébként jó, van lila hajú is meg olyan is, aki pipázik.
Almásfüzitőn kellett átszállni, s így várni kétszer negyven percet. Negyven percet tölteni egyedül egy gyakorlatilag halott pályaudvaron annyira nem jó (meg éhes is voltam), ezért elindultam az orrom után. Az orrom arrafelé vitt, amerre a bodzaillatú bodzák vannak... aztán kicsit tovább és még tovább és még tovább, amíg nem kezdtem magam nagyon magányosnak érezni... így megállapítottam (amennyire ezt egy külső szemlélő a megengedett túlzásokkal meg tudja állapítani), hogy Almásfüzitőn az égvilágon senki nem lakik. Almásfüzitő csak addig élt, amíg élt a szocializmus, addig működött az ipara, szükség volt a rengeteg buszhelyre és a sok vasúti vágányra. Már a vágányokat belepte a gyom, a hatalmas állomásépületet megette a korom és a munkáslakótelepek közé beköltözött a bodza.
Szürkült, kilencet kongott a harang, a fák az út fölé hajoltak, a tücskök ciripeltek és vadászni indultak a denevérek... a levegő súlyos, homályos, illatos és kellemesen hűvös... Ilyenkor szokott eszembe jutni, hogy te jó ég, milyen picike vagyok én és milyen nagy a világ, és milyen végtelen a hatalma annak, aki ilyen csodát tud teremteni... Jó, mostanában sok dolga van, a háborúk és természeti katasztrófák komoly adminisztrációt igényelnek, de én azt hiszem, hogy minden nap szürkületkor kicsit megállítja az időt, félrehúzza a felhőfüggönyöket és arra gondol, hogy ma megint igazán szépet festett, biztosan örülnek neki odalent az emberek...
Ma Győrben jártam, alteres szerkesztőségi megbeszélésen. Győr egyébként igazán szép város, Martin rögtönzött nekem városnézést, a bazilikára és a csónakos szoborra emlékszem is, meg a hajós cégérre. Martin egyébként igen ambíciózus, lelkes, okos, tehetséges, ilyesmi, az alternatíva meg igazán jó lenne, ha lenne. Majd meglátjuk.
Mindenesetre a mai kötelező strandos kínzás (utálom a vizet...) helyett megérte az összesen öt óra vonatozás. Gazdagabb lettem egy pár tapasztalattal és ismerőssel (meg feladattal is, de majd igyekszem). Az altercsapat egyébként jó, van lila hajú is meg olyan is, aki pipázik.
Almásfüzitőn kellett átszállni, s így várni kétszer negyven percet. Negyven percet tölteni egyedül egy gyakorlatilag halott pályaudvaron annyira nem jó (meg éhes is voltam), ezért elindultam az orrom után. Az orrom arrafelé vitt, amerre a bodzaillatú bodzák vannak... aztán kicsit tovább és még tovább és még tovább, amíg nem kezdtem magam nagyon magányosnak érezni... így megállapítottam (amennyire ezt egy külső szemlélő a megengedett túlzásokkal meg tudja állapítani), hogy Almásfüzitőn az égvilágon senki nem lakik. Almásfüzitő csak addig élt, amíg élt a szocializmus, addig működött az ipara, szükség volt a rengeteg buszhelyre és a sok vasúti vágányra. Már a vágányokat belepte a gyom, a hatalmas állomásépületet megette a korom és a munkáslakótelepek közé beköltözött a bodza.
Megjegyzések
Wilder