mosoly és boldogság. ma reggel a 11,7 km-s távot az itthon meg a suli között három (3!) darab busszal kellett megtenni. mert a miénk, ami innen elmegy a suliig, csak úgy kimaradt. akkor szólt a rövidutas sofőrje, hogy menjünk el vele a faluig, mert a mienk nem fog jönni, akkor a faluban vártunk egy csomót, aztán elmentünk a pestivel, aztán dorogon is vártunk egy csomót az elővárosira. késtünk is majdnem negyed órát. köszi, volán, így nem lesz sose uncsi az élet.
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések