voltunk akkor a bútorboltban, ahol minden olyan, mintha igazi, rendes lakások lennének, de rengeteg, és nekem túl sok volt az inger egyszerre. meg ráeszméltem, hogy jajj, egyszer nekem is lakásom lesz, és bútorokat kell majd vennem, és minden úgy lesz, ahogy én akarom, én fogom eldönteni, mi milyen színű legyen, meg milyen legyen az asztal meg a szék meg a konyhabútor, hogy képeket kell majd venni meg tükröket, hogy rajtam fog múlni, hogy szép lesz-e, és ettől megijedtem. én a saját szobámat gyűlölöm, úgy van berendezve, ahogy anyu akarta, (illetve persze úgy, ahogy lehetett, örökölt-ajándékba kapott használt bútorokból) . anyu mindig áttologatja a bútoraimat, ha neki úgy tetszik, a heverőmet igazából az öcsém kapta, de valamiért kicserélték azt, meg az én ágyamat, pedig én nem akartam, az íróasztalom apáé volt, és nagyon kényelmetlen, mert jobbkezes, és szeretnék balkezeset (attól függ, hogy a fiókrész melyik oldalon van, elfér-e írni az ember keze), legjobban meg a szekrényemet utálom, jajj. és nem dönthetem el, hogy mit eszek, csak hosszas harcok árán.
és annyira félek attól, hogy ha egyszer végre leléphetek innen és szabad leszek, akkor majd nem fogok tudni választani, mert sosem választhattam.
Megjegyzések