vártam a vonatra, a Gete sárgult, a jegenyefák sárgultak, a szél lengedezett, a pingvinben elfogyott a csokifagyi, és arra gondoltam, hogy a világ legnagyobb őrültsége, hogy most elmegyek innen, és amikor felszálltam a vonatra, úgy éreztem, hogy a szívem szakad meg bele, és akkor bőgtem egy kicsit csak úgy spontán, hogy elmegyek a biztonságot jelentő kicsiny falumból abba az idegen, nagy városba, ahol olyen szörnyen egyedül leszek, és mennyire utálom az egyetemet, és a kolit, és a közelgő szülinapomat a legeslegjobban, de amikor átért a hatos a petőfi hídon, akkor úgy éreztem, hogy dejó, hazaértem.
aludni akarok. de az nem úgy megy, hogy lefekszem és alszom, mert hogy még csak ilyen kevés oldalnál tartok, és a Lány, aki szabadidejében OKTV dolgozatot ír már biztos sokkal előrébb van. azt hittem pedig, hogy jó hatással lesz rám, ha kiderül, hogy nem vagyok egyedül (tudtam persze, de nem hittem el), de csak megijeszt, még éjfélkor is olvasok és írok és nem akarok elte btk nyílt napra menni, mert addig sem lehetek a könyvtárban, és ugye minden perc fontos, de a nyílt napon kint lesz Bardo , akivel mégiscsak múlt télen találkoztam utoljára, meg illene már vele összefutni, el kell beszélgetni az irodalom jelenéről és jövőjéről, meg ilyesmiről. szóval hétvégére már pontosan kidolgozott időbeosztásom és munkatervem van, persze linkeskedek megint, most úgy néz ki, mégis lejutok kécskére, ami azért elég fontos. ez hétfő, de tanulni ott is lehet, meg a vonaton is. csütörtökön nyelvvizsga. akár magyarozok, akár franciázok kedden-szerdán, akár itt, akár az alterfiúval, elképesztően rosszul ...
Megjegyzések