égboltsapkájú

nem szabad lehetőséget (főleg időt) adni nekem az elbizonytalanodásra.

ugye ti is szoktatok egyszerre több helyen lenni. (nem egészen úgy, mint a nő a Cortázar-novellában, aki budapesti koldusasszonynak képzelte magát, vagy mint Babits Gólyakalifájában Tábory Elemér, de némiképp hasonlóan.)

tegnap este óta képtelen vagyok szerkizni, egyszerűen nem tudok túljutni azon a csodálatos mondaton, hogy "tagjai szörnyen [cezúra] elnehezültek", ez a ritmus már majdnem annyira fület gyönyörködtető, mint az "áfás számla-igényét kérjük előre jelezze" hétköznapi hexametere. viszont van durranóscukorkás csokimikulásom (ami így pattog a szájban), mindig elfelejtem, hogy ez milyen vicces édesség.

ki szeretnék menni a nyárra au pair-nek. böngészek (órák óta, jaj). leginkább a különleges családok a szimpatikusak. a két szülő - 1 v. 2 gyerek felállás nekem egyszerűen nem játszik, az olyan kerek egész, minek oda még valaki.

az angol kiejtésem leginkább arra emlékeztet, mintha egy francia torkán lenyomtak volna egy németszótárt. (némiképp megnyugtat, hogy mások is vannak a csoportban franciás múlttal, és az övék sem sokkal különb.) egyébként találtam egy cseh tamás számot, aminek a dallamára nagyon jól lehet konjugálni.

álltam a szemerkélő esőben a szürkületben valahol budán, minden magányos volt és csüggedt, azon gondolkodtam, hogy hova kerül a boldogságunk, ha meghalunk, jöttem haza a szemerkélő esőben a busztól, már itt, a faluban, minden sötét volt, biztonságos és csöndes, és előre örültem, hogy megsimogathatom majd a macskám.

szerintem nem lehet zuhanyzás közben fogat mosni (üzenem h-nak, vacaknak és Zazáleának), kipróbáltam. telement az orrom vízzel. [hogy korrekt legyek: lehet zuhanyzás közben, de nem értem, mi benne a jó.] (napi fontos közlendő rovatunkat látták.)

éjszaka biciklizni, ilyenkor a legszabadabb az ember. hatalmas óriási piros pont jár ma az életnek, tavasznak, koncertnek és latinórának, mittudomén. most viszont már csak aludni szeretnék. holnap pedig hazamegyek, jó lesz végre egyedül lenni. nagyon belefáradtam abba, hogy ilyen sokat valaki legyek.

csak a holnapi angolra akartam meghallgatni azokat a dalokat, amikről szó volt órán, aztán persze itt kötöttem ki. (meg van u-lakatos - defektszettes szám is, csak magyarul .)

ha nagy leszek, trópuselmélész leszek. csudijól hangzik. meg egyébként a circumfixum is, de az mégsem lehet az ember. puding viszont igen.

este van és tavasz, függönytelen ablakokon belátni, tüsszögnek a macskák. félreeső lépcső korlátjának támaszkodva olvasni, minden hűvös és narancssárga.

az mindig meg fog maradni, ahogy Frau BB a pfiffig et tanítja , meg az érettségi tesztek hanganyagában Null ist ein Beispiel für Sie , (igazából a vonzatok és a múltidők is, bár a szavak jelentése nem), viszont a feltételes plusquamperfekt már zűrösebb. az Oberstufe teszt közepén bepánikoltam. de ez tulajdonképpen csak nyafi, igazándiból nagyon hiányzott a német következetessége. kőszikla ez a nyelv a lábaim alatt. (csak sajnos a francia sokkal szebb.)

a felejtés folyamata olyan érdekes. (voltam ma németórán.)

az hagyján, hogy a fejemre esett egy csomó deszka, miközben zártam le a biciklimet (szétesett, amihez hozzázártam, de persze a bukót már levettem), de hogy nem volt zsömle a pékségben, ezért kiflit kellett vennem, az már mégiscsak túlzás.

az emberiség alapvetően két nagy csoportra osztható: azokra, akik zuhanyzás előtt, és azokra, akik zuhanyzás után mosnak fogat. (lehetne például úgy is, hogy azokra, akik használnak fogmosó poharat, és azokra, akik nem, de az előbbi csoport képviselői jelentős kisebbségben vannak sajnos, ezért ez nem volna igazságos.)

rigók és varjak (verebek?) helyesírásának problematikája. hogyan lehetnek a gellért-hegy színei olyanok, amilyenek a valóságban sosem lehetnének. hogyan lehet minden repedés ilyen éles. hogyan válik például egy bicikli kommunikációs eszközzé. a könyv egyébként mindig az volt, ahogy visszaemlékszem, már alsóban is. ha nem hall senki, őszinte vagyok, gyávaság.

ismerek valakit, aki mindig egész mondatokban beszél.

én ma csak arra megyek, amerre a nap süt , mondtam, és elindultam az orrom után, mert egy tavaszi vasárnapon ezt is megteheti az ember.

ma diszkréten beengedtem magamba a várost.

félelmetes, mi mindenre vesz rá pusztán az, hogy most már igazán  latint kellene tanulnom. (az hagyján, hogy elmosogattam, az még viszonylag normális, de olyan lelkesen foglalkoztam a másik három nyelvvel, amikkel foglalkoznom kell(ene), hogy minden nyelvtanárom büszke lenne rám, komolyan.) ennek az égvilágon semmi  értelme. (ja, amúgy az a sárga izé  jobbra egy napocska, a képek a Locspocs, a kis tengeri szörny úszni tanul c. remekműből vannak szkennelve, szerintem annyira jó ez a kép (ami alul van, nem a napocska) meg a mese is, hogy időről időre előkerül a blog történetében.)

a telefonom lyukasra hordta a micimacis babazokniját. még értetlenül állok az esemény előtt. (tudom amúgy, hogy telefont babazokni-tokban tartani elítélendő dolog, de ez nem akármilyen közönséges  babazokni, hanem a legkisebb öcsém babazoknija, így pedig mindjárt más.)

sütöttünk palacsintát a Mirinél (amúgy tényleg meg tudom pörgetni a levegőben), aztán megnéztünk két romantikus filmet, borzalmas, mit tud művelni négy lány. mondjuk a két filmből az egyik zseniális ( Szeress, ha mersz ), de azt már láttam, ez nem tudom, mennyire jó arány. (szerintem a P. S. I love you alapötlete sem volna rossz, talán csak a remek francia film után tűnt annyira unalmasnak az egész.)

nem az a víz zavar, ami felülről esik, az csak víz, az megszárad, átázhat a kabát, a pulcsi, biciklin nem lehet fázni, az a víz zavar, ami alulról jön, a pocsolyákból, felcsapom magamnak, felcsapják az autók, összepöttyözi a nadrágot, kabátot, a táskát is beraktam a mosásba, amikor hazaértem. azért kerékpárosan szép az élet . a vérmező még jeges (a bringaút is), a gellérthegyen tegnapelőtt még bokasüppedésnyi hó volt.

a levegőben van a tavasz (122%-os a légszennyezettség budapesten), érzem, ahogy dörömböl a homlokomon (belülről), ideje tiszta lapot kezdeni érzelmileg. valami tervet készíteni, hogy hogyan töröljek ki minden fiút mondjuk elsejéig a gondolataimból, a fiúkat, akik többé-kevésbé tetszettek ebben a félévben, dehát tulajdonképpen minek. anyu tanácsa olyan egyszerűnek tűnik (hogy ne váljak sündisznóvá, ha valaki közeledni próbál), de betartani nem lehet, ez az egész hazugság, fáj a fejem. többet kell tanulni és kevesebbet nyavalyogni, meg talán emberek közé is kevesebbet kellene mennem, csak olyan riadt leszek tőle, mindig fáj a gyomrom fölötti rész, ha az emberek közti kapcsolatok elképesztően bonyolult voltára gondolok. és küldeném mindenkinek, aki szereti :)

lehet, hogy bizonytalan vagyok.

a nyelvekhez való viszonyom katasztrofális, ez hatéves koromban kezdődött egyébként a kispesti általános iskolában, ahol az angolt és a tornaórát összakapcsolták, valami borzalmas dolgot alkotva ezzel, és azóta csak romlik a helyzet. olvasok franciául, németül, és ha nagyon muszáj, az angolt is megértem egy szótárral (latinul is szoktam olvasni, azt mondjuk nem értem, de nagyon szépen hangzik), viszont amint meg kell szólalni, valami görcsbe rántja a nyelvem. sokat nyafogok ezen, igen, mert nem tudom, hogy hogyan változtathatnék rajta. (ma volt egy négyórás angolom, és szörnyen éreztem magam az első pillanattól fogva, ezen még az sem sokat segített, hogy a tanárnőt úgy hívják, mint egy Verdi-operát.)

felszakadt a város korábban stabil szövedéke, milliónyi aprócska pontból szivárog a gáz, a nedvesség, latyakos és büdös a világ, a kerítéseken és a fákon csillog a tavasz.

szeretnék olyan lenni, mint a krokodil, hogy mondjuk eszem sokat szombaton meg vasárnap, aztán nem fogok itt szédelegni egész szerdán, mert az pont nem fér bele. ma egyébként meglátogatott az apukám a collegiumban, szerinte nyomasztó egy hely, csupa tanulóbogárral a szobájában, szerinte ne lakjak itt, aztán felszaladtunk a gellérthegyre, meg le is szaladtunk róla. nem szeretem ezt a sok lépcsőt (a magyarszakon a diákok nem használhatják a liftet, ez amúgy az egyetemen egyedi, van egy csomó órám a negyediken), éjszakánként görcsöl a bal lábszáram, kell szednem magnéziumot. lassan szokok bele újra az egyetembe, jövő szerdán már sokkal kevésbé leszek fáradt.

ez így elkészült, ami piros, az látogatásköteles, ami zöld, az nem, ami meg narancssárga, arra csak úgy bejárok. az énekkar mondjuk nem órarendi elem.

az ilyen csúcsszuper napokért érdemes egyetemre járni. (bár ez persze viszonylagos, nem vagyok biztos abban, hogy mindenkit boldoggá tesz, ha az - i birtoktöbbesítő jelről vagy a - szorszerször képzőszerű ragról tanul órákon át, ráadásul megtaláltuk ma a metafizikát, egyszerűen remek volt.)

én is látom, hogy ez a sablon sajnos egyelőre nagyon problémás (ráadásul nem saját), de hirtelen megtámadott a tavasz, és törölte a hópihéset. ezen lenne még dolgoznivaló, márciusra tökéletes tavaszi sablonom lesz. (engednem kell a közakaratnak sablontéren mindig, én a szerkesztői felületet többet látom...)

egyébként nem csak Macsekot keseríti így el, hogy az irodalmas óráink [ízlés szerinti negatív jelző], hiába érdekel a nyelvészet inkább, ezeken az órákon csak butulok, más nem történik. egyébként szerintem nem ciki, ha egy irodalmár az irodalmon kívül máshoz is ért. vagy legalább érdekli valami más is. kivétel persze van, de az csak erősíti a szabályt.

amúgy van egy tanárom az egyetemen, aki nem tudja, ki volt Káin testvére. nem is tudom pontosan, miben rendült meg a bizodalmam.

szerintem amúgy ezt a filmet minden középiskolásnak meg kellene nézni osztályfőnöki órán, és beszélgetni róla.

csupa beteljesítetlen elvárás vagyok magammal szemben.

igen, anyu. (hívd hétvégén szeretteidet nulla forintért!)

félek attól, hogy valaki életének a része legyek, meg amúgy attól is, hogy nem leszek a része senki életének.

ahogy mentem ki a héven az apukámhoz, az előttem meg a mögöttem ülő lány is az üvöltő szeleket olvasta, közben végiggondoltam, hogy milyen őrültség volt ez a vizsgaidőszak, és hogy mennyire bolondság volt akár felvetni is, hogy bírnék kettőt egyszerre, mert akkor minden duplázódna (ez ilyen rémesen egyszerű logika), és akkor hatvan meg nyolcvan órákat kellene fent lennem folyamatosan, és négy meg hat napokig nem ennék semmit, csak háztartási kekszet a kávé mellé, és sokkal durvább látomásaim lennének, mint amilyenek így voltak stb., bár kétségtelen, hogy az irodalmi fejlődésemre abszolút pozitív hatást gyakoroltak a kiborulós időszakok, de szerintem nem éri meg pár közepes versért, aztán apáéknál kaptam ebédet, és megharapdált a mázli nevű kutya, meg társasjátékoztam a legkisebb (3.) hugimmal, meg játszottam a legkisebb (3.) öcsimmel, aki tudja a nevemet ( dófi ), pedig még nagyon kevésszer látott. szeretős az ilyesféle szombat, ha nem lenne náluk tizenhat fok, talán ott is alszom.

konkrétan ezt érzem. negyven napos havaseső.

minek vaktérkép egy bölcsész kezébe.

aztán beültünk  mentális reprezentációk - intencionális modellek órára, ami egészen felnőtteknek van, mert elnéztük a termet (filozófiai intézet), de amit értettem belőle, alapvetően nagyon tetszett. jaj, de jó lenne számítógépes nyelvészettel foglalkozni. (igazából metafizikára szerettünk volna menni, na majd kipróbáljuk jövő héten.)

az a legeslegeslegjobb dolog a megfázásban, hogy vehettem magamnak macimézet.

Az országút nem cirkuszi porond műkedvelő biciklis bohócok számára ! (Pityke őrmester)

ahogy letepert a nátha, úgy gyűrt maga alá a reménytelenség, fásultság és bánat piszkoskék zsebkendője. lassan kikászálódok alóla.

Maf: de otthon hagytam a macimat ezért egy julio cortázar könyvvel alszom

[napi nyafi helye, mindenki képzelje ide a maga baját, bömböltessen Sziámit* és ugráljon közben fél lábon. lehet mantrázni is valamit, háromhétésittatavasz.] *ízlés szerint behelyettesítendő (úgy örülök ennek a helyesírás kurzusnak, sikerélmény hétfőnként.) (egy óriási kérdőjel veri a homlokom belülről, ilyen helyzetekre nincs megoldásom.)

alapvetően hiányzott az egyetem. (a félév első órája mondjuk borzalmas volt, szörnyű lesz ez így hétfő reggelente, de aztán a nyelvészetis tárgyak kárpótoltak.)

azoknál, akiknek semmi sem tetszik, és mindenre csak húzzák az orruk, csak azok idegesítenek jobban, akik kritika nélkül rajonganak mindenért, amit eléjük raknak.

olyankor úgy szeretek egyedül lenni, ha tudom, hogy lehetnék másokkal is, ha akarnék.

holnaptól újra iskola, rendszert a szétcsúszott napjaimba.

kicsit szégyellem is magam emiatt, hiszen én szeretek itt és most, ugyanakkor nagyon-nagyon szeretnék a háború környéki évek franciaországában is. vian, beauvoir, sartre, queneau, prévert. és szól a jazz (gershwin! ellington! menuhin! amerika!). és a kocsmákban vágni lehet a füstöt, a biciklik karcsúk, a lányok szépek, a fiúkon kalap van. természetesen feketefehérben. olyan keveset tudok erről az időszakról, és annyival többet szeretnék. olvasni kell.

azt a képességemet kellene fejleszteni, ami segítene nem bepánikolni, amikor külföldiül kell megszólalni.

ma már tegnap van?

annyira szép volt, ahogy jöttünk ki az Altairből, és csillogtak a kristályszemcsék az égen meg a földön, az egész világ kristályragyogás, az autók puha dinoszauruszok, és a Szputnyikot is olyan gyönyörűen fedte a hó, hogy amikor hoztam befelé a koliba, eszembe jutott, hogy kint hagyom, hadd lepje be reggelre, milyen szép lesz akkor, de hát nem akarom, hogy megfázzon a csodaparipám. (már olyan biztonságban éreztem magam az utakon, és akkor szembejön egy ilyen cikk  (meg a vadásszunkabringásokra  kommentek), és hirtelen elbizonytalanodom. mindenesetre hiszek a kölcsönös udvariasság erejében, vagy valami ilyesmiben.)

végülis csak elmentem ma este, megismerkedni végre a Fehér Eszterrel , mert hogy már régesrég tudtunk egymásról , de mást nem nagyon. sikerült. (ő mondjuk már hetek óta többször is megszólított, mint most kiderült, pl. szerdán , de én mindig leráztam, hogy nem ismerem.) voltak ott a gimiből is, felsőbbévesek, pont az az évfolyam, amikor nekem volt egy lyukas duplatesim, és két órán át ültem a büfé előtt a törikönyvemen a kövön, és olvastam (mondjuk két évvel később már végigtanultam volna azt a töméerdek szabadidőt  a Lacibácsinál lógattam volna a lábam a technikusiban, illetve nem is, hanem átmentünk volna a cukiba a fiúkkal, és boldogságos lett volna) , és ők ültek ott a fotelokban, lyukasórájuk volt nekik is (és nekem az volt a titkos vágyam, hogy egyszer majd én legyek felsőbbéves, és a kicsik üljenek a kövön a törikönyvükön, de amikor felsőbbéves lettem, annyira szerettem a gólyáinkat, hogy eszembe sem jutott volna őket hátraküldeni a büfénél vagy elzavarni a csocsótól vagy bá...

(sajnos nagyon unalmas vagyok. harminc év sem kell ahhoz, hogy kettesben maradjak egy macskával.)

lemostam az ablakot, ne legyen több hazafelé kukucskálás, percekig csak bámulva kifelé, a hideg üvegnek nyomva orrot, homlokot, itt és most kell helytállni, az egy másik világ.

mindenki végtelenül bonyolult és sebezhető, hogyan lehet hogy mégis nevetnek és beszélgetnek és barátok és szerelmesek és csak egymás mellé sodródnak, hogyan lehet, hogy nincs meg az ember ember nélkül, amikor annyira könnyű belekarcolni. (abbahagyom már, minek nyüszögni a valóság fölött.)

amit először dobozba az a büszkeség aztán dobozba lehetne ezt a konokságot bizonytalanságot félelmet a megmondást a kitárulkozást ezt a dacot és ezt a csakazértist dobozba dobozba dobozba az exhibicionizmussal az önsajnálattal nyavallyal és téli áldepresszióval dobozba önmagammal és másokkal dobozba

nem akarok bántani senkit.

a végén hanyatt vetettük magunkat a hóban, készült Macsekangyal , Miriangyal, Mafangyal, Juliangyal nem készült, a szánkó hűségesen csúszott mellettünk. jó lesz majd, ha elkezdődik az egyetem, de ez a szabadság is jó, kirándulni menni a hegyekbe. (próbáltam megnézni a diófámat , de bekerítették a Hargita kertjét, felcsöngettem hát a szomszéd bácsihoz , hogy engedjen be [sosem voltam én ilyen bátor!], de nem volt otthon.)

kicsit a meginogtam, ahogy megcsapott a szél a körhintások felolvasóestje után, olyan kényelmesnek tűnt volna otthagyni a bringát valakinél, lett volna kinél, és hazamenni villamossal, de a Szputnyik nélkül magányos vagyok, nincsen mibe kapaszkodni, elfúj a szél, védtelennek és kiszolgáltatottnak érzem magam. a busz vagy a villamos az nem nekem való hely. mit bánom én a térdig érő havat, csak ne hagytam volna otthon a kesztyűm.

néha eszembe jut, olyankor megragadom a fájdalmat, hogy most például olyan, mintha a jobb szemem vernék felülről azzal az kalapáccsal, amivel az utat szokták törni, mellette úthenger meg mindenvacak, hát csoda-e, hogy fáj, nemcsoda. az út hullámzani kezd, repüljön a légkalapács meg az úthenger, repüljenek csak. az út felkunkorodik, palacsinta lesz belőle, megeszem. amíg tudok arra koncentrálni, hogy nincs fájdalom, most ettem meg, addig jó, aztán kezdődik elölről, egy nagy játszótér az egész koponyám. néha ügyetlen vagyok, és nem tudok elbánni vele, akármivé alakítom, mindenhogy fájdalmat tud okozni, de olyankor csak magamat hibáztathatom.

minden nyavalygásra ellenszer ez, kimenni a minuszsokba, a térdig érő hóba tekerni, kimenni az áruháztetőre korcsolyázni, hagyni, hogy a szél kifújja a gondolatokat, a nyűglődést és rosszkedvet, csak bizsergető, puha, takaróalattolvasós fáradtság maradjon.

sosemvolt nagyapám fényképét nézem, ahogy belehunyorog a kamerába, meséket szövök róla, mint régen. ballagó apám fényképét nézem, ahogy belehunyorog a kamerába, három év múlva megszülettem, gyereknek gyereke. nagyanyám és a nővérei fényképeit nézem, ugyanazok a vonások mindükön, azok a vonások, amiket én is olyan riadtan fedezek fel magamon. történetek palacsinta mellé, néha talán jó meglátogatni a nagyanyám.

odaföntre üzenném, hogy ez a tavaszi idő maradhat, tetszik, ha esetleg valahogy meg lehetne oldani, hogy a hó is maradjon (egy szánkó jó volna, és lecsúszni vele a himfyn a móriczra), akkor tényleg nem lenne több kérésem egy időre. (de ha választani kell, akkor inkább tavaszt, mint havat, ilyen kis lepkéket szeretnék meg virágokat.)

02:21 maf: és ha a véleményedre vagyok kíváncsi? 02:21 asjulikeit : pontosan mivel kapcsolatban? 02:21 maf: mindennel

medium fogkefét vettem véletlenül a hiperszuperpuha helyett, az ínyem már a fogmosás gondolatára is vérezni kezd (meg ha almába harapok, meg ilyesmi, de mindig ilyen volt), úgy nézek ki minden fogmosáskor, mint valami vámpír. irigyeljétek a problémáim így fél négykor. (a Jankamacit akarom.)

talán kellene ezzel kezdeni valamit, mégsem mondhatom mindenkinek, hogy ne érjen hozzám.

pici, fehér, pirosszemű patkánya volt a hajléktalan bácsinak a nyugatinál, ez hirtelen felülbírálta azt, hogy nem szoktam pénzt adni. gyorsan tűnjön el az utakról a hó, nem bírom a villamost. hozhattam volna otthonról ebédet, ha egy kicsit előrelátóbb vagyok, valóban.