ahogy mentem ki a héven az apukámhoz, az előttem meg a mögöttem ülő lány is az üvöltő szeleket olvasta, közben végiggondoltam, hogy milyen őrültség volt ez a vizsgaidőszak, és hogy mennyire bolondság volt akár felvetni is, hogy bírnék kettőt egyszerre, mert akkor minden duplázódna (ez ilyen rémesen egyszerű logika), és akkor hatvan meg nyolcvan órákat kellene fent lennem folyamatosan, és négy meg hat napokig nem ennék semmit, csak háztartási kekszet a kávé mellé, és sokkal durvább látomásaim lennének, mint amilyenek így voltak stb., bár kétségtelen, hogy az irodalmi fejlődésemre abszolút pozitív hatást gyakoroltak a kiborulós időszakok, de szerintem nem éri meg pár közepes versért, aztán apáéknál kaptam ebédet, és megharapdált a mázli nevű kutya, meg társasjátékoztam a legkisebb (3.) hugimmal, meg játszottam a legkisebb (3.) öcsimmel, aki tudja a nevemet (dófi), pedig még nagyon kevésszer látott. szeretős az ilyesféle szombat, ha nem lenne náluk tizenhat fok, talán ott is alszom.
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések