kellene reggelente egy első kávé előtti kávé , hogy ne öntsem az első kávét ilyen gyakran magamra.
Bejegyzések
ma amúgy Géher Istvánnal vacsoráztam egy asztalnál. amúgy. (és hogy milyen előadást tartott! hű!) (egyébént a MEGY szakmai hétvégéjén vagyunk Diósjenőn, és egyrészt nagyon szuper, másrészt szerencsére nincs internet, ezért gyönyörűen tudunk tanulni este. mrrr. mondjuk mindig jó, ha van az embernek egy barátja, akinek van mobilnete.)
ma kipróbáltam, tudok-e az új fekete szoknyámban biciklizni, és az a tapasztalatom, hogy biciklizni ugyan igazán bárhogyan és bármiben lehet, de azért ebből nem csinálok rendszert, legalábbis addig nem, amíg random időközönként megbokrosodik a Szputnyik, és ledobja a láncot. mert stabilan működő bicikli kell ahhoz alám, hogy ne érezzem magam kiszolgáltatottnak. mondjuk szexi fixisfiúk füttyöghetnek, amíg eltekernek mellettem, azt nem bánom. meg tőlük nem is félek. egyébként meg hát szétrobban a fejem, néha ezt éneklem, tanultam valamennyit, kikaptam csocsóban, és még a nagymamámnál is voltam. de jó, hogy élek.
amúgy viszonylag extrém helyeken van izomlázam a tegnapi mintegy ötórás fizikai munkától, ami alapvetően nem lep meg, végül is elég ritkán festek falat meg fűtéscsöveket, de arra csak nagyon lassan jöttem rá, hogy a sarkam azért fáj ennyire, mert mezítláb mászkáltam fel-le a létrán. szerintem ezt valahogy kötelezővé kellene tenni az összes szobanövény szakkollégistának (itt persze nincsenek szobanövény szakkollégisták, úgy értem, hogy a többi szakkollégiumban), olyan lelkessé válik tőle az ember. hogy jippie.
mivel a Collegium épülete ( Alpár Ignác, 1910 ) röpke százéves története alatt volt egy kicsit munkásszálló is, benne van valahogy a levegőben, hogyan kell csempét törni. azt azért nem próbáltam ki. de például diszperzittel falat festeni igen. körülbelül három és fél perc kellett ahhoz, hogy a fülemig diszperzites legyek, hajnali kettő táján pedig már a hajam is egészen ősznek tűnt. amúgy a db-szobát csináljuk a pinceszinten, ami nagyjából a mínusz kettediknek felel meg. kicsit apokaliptikus állapotok uralkodtak ott még néhány órája, de majd ha valahogy nem fog beázni alulról, fölülről és az angolakna irányából, az összes többi fal pedig nem lesz salétromos, akkor csak megmaradunk benne valahogy. (egyébként lehet, hogy M. gyorsabban halad, ha nem verek le, döntök fel és öntök ki időnként valamit [pl. vödör víz, doboz festék a létra tetejéről], és nem vétózom meg az összes hatékonyságnövelő javaslatát azzal az indokkal, hogy úgy csúnya lesz, de ezt már sosem tudjuk meg.) ez a collegium ...
hirtelen az összes virágot meg kellett itt szagolni, még a rózsákat is az előkertben, pedig hogy csúszik a mohos kövön a mezítláb. milyen meleg ez az eső, milyen illatos ez a bodza, milyen nehéz és mély a levegő. néhány percnyi gyerekkori giccs. (amikor azt hittük, hogy a rózsavíz rózsából készül, és csupaszra fosztottuk az összes tövet a szirmokért. kegyetlenek voltunk és buták. és csalódottak, amikor elrohadtak a vízben.)
mindig vihar lesz estére, mindig legurul a tányéromról a túrógombóc (az ágyamra), mindig kiszaladok mezítláb a vizes folyosóra, mindig ugyanazokat a köröket futjuk, mindig megfogadom, hogy ma tanulok, mindig visszahúzom a fejem a csigaházba. mához egy hónapra indulok, legalább akkor megszakad ez a ciklikusság.
most két napot itthon vagyok, alszom, eszem, építgetem a lelki nyugalmam, rápihenek a vizsgaidőszakra, hasalok a napon a kertben, bringázok az öcsémmel, olvasok, dolgokat rakok rendbe a fejemben, simogatom a macskákat, reménykedek, hogy előbújnak a csigák, minimumra csökkentem az emberi interakciók számát. itthonról olyan egyszerűnek és tisztának tűnik minden, ami otthon olyan bonyolult és szomorú. utálom ezt az üzenőfalnak használt blogot. (bár mindig is annak használtam, mindig utáltam, és mégis mindig volt valahogy.)
mivel helyesnek, vagy inkább célravezetőnek tűnik visszamenni, hol fordultam rossz irányba, hol mondtam rosszat, hol tévedtem el, nem mintha az ilyen visszakereshető lenne, hiszen a múlt létezik ugyan, de csak egy másik síkban, amit csak a jelen felől tudunk értelmezni, minden alkalommal eltorzítva és megmásítva ezáltal mindent, de már csak azért is, hogy semmit sem találván megnyugtassam lelkiismeretemet, jól szórakozzam ifjúkori ostobaságaimon, s megerősítést nyerjek abban, hogy akármit és akárhogy is csinálom mostanában, visszatekintve ez is mindenképp nevetségesnek, infantilisnek és hibásnak fog tűnni, mostanában időutazni járok.
nővérkeként már viszonylag durva mértékű lelkifurdalásom volt, s erre csak ráerősítettek a hugik, amikor megkérdezték, hogy miért idegen kislányokra vigyázok nyáron Svájcban, miért nem velük leszek, és ez azért némiképp jogos. szóval összeszerveztem mindenfélét, és három hugival meg Bb-vel megtámadtuk az állatkertet (meg még barátok is jöttek baráttestvérekkel, csudi izgalmas volt). így időjárás terén óriási mázlink volt, harminc fok (meg is szúrta a fejem, nem vagyok én ilyesmihez hozzászokva), néha zivatar, néha szél, állatkertidő. bár a kismanókat a játszótér halmozottan jobban érdekelte, mint az elefántok, szurikáták, oroszlánok, rókák és orrszarvú(a)k, azért szinte mindent sikerült a megfelelő mértékben megnézni (na jó, a kecskesimogatót meg a rájasimogatót a megfelelőnél kicsit nagyobb mértékben), mindenki megszáradt, akit lespriccelt a bálna, senki sem veszett el, és nyertünk három kőből készült madárházat, amiket persze ki(k)nek kellett hazacipelni. (amúgy úgy jutottunk be a le...
ma végülis nem is volt annyira szép idő, így nem is ráz meg, hogy cirka nyolc órát kellett a könyvtárban töltenem, és tételeket kidolgoznom. a képen amúgy igen, az van, aminek tűnik, csigubigu (méghogy az ikerítés ritkább szóalkotási mód!) pózol a bringakormányomon. szerintem látványosan örül, hogy nem mentem át a házikóján, sőt még extra luxusutazásban is része volt. a kolikertben colicertben jó neki. egyébként mit mondjak, nihil és bárányfelhők, sodródás és lebegés, a hurrikán elcsitulni látszik, majd egyszer lesz valahogy. úgysem tudom, mit szeretnék. dehogynem.
ma reggel németül szólaltam meg először, ugyanis végre felvettem a telefont, amikor hívtak Svájcból. (jippie!) tehát most az van, hogy amennyiben minden rendben megy, és miért is ne menne, akkor egy hónap múlva kiutazok Nunningenbe , és két szőke tündérre fogok vigyázni augusztus végéig (vagy amíg meg nem unom). lesznek hegyek. (persze igazán bármit meg tudok szervezni egyedül, de ha esetleg valamelyik kedves olvasómnak van ilyen irányú tapasztalata, határozottan örülök neki, ha ír egy e-mailt a fontosabb teendőkkel és tapasztalatokkal, csak hogy ne vesszek el.)
az hagyján, hogy elfújta a szél a felhőket, és kisütött a napocska, ettől pedig mindenki egészen megkergült, még a biciklim és a fiúk is (kiben bízhat így az ember), de ami igazán durva, hogy még csak szerda van, én meg már túl vagyok három vizsgán és egy beadandón. kicsit Zsebenci Klopédia-üzemmód ez, de határozottan lájk.
megbosszulja ám a biciklim, hogy kint felejtettem a viharban, reggel például dupla zoknin keresztül véresre sebezte a sarkam a pedál foga, délután pedig ledobta a kis kerékről a láncot a feldúrt Kálvin tér közepén, miközben minden irányból jöttek a járművek, és beszorult a fogaskerék meg a nemtudommi közé, úgyhogy tolni sem tudtam, szóval egészen pánikba estem, és lepergett előttem az életem attól kezdve, hogy először mentem a kis piros háromkerekűvel (fixi!). diszkréten sírva fakadtam, otthagytam az építkezés közepén, és elszaladtam beíratni a finnugor ötösömet, hogy valami jó is történjen. aztán persze bementem a könyvtárba segítségért (köszi!), vettem gyönyörű epret nagyon olcsón a vásárcsarnokban, úgyhogy csudijó minden. az életem többi részére meg úgy tekintek, mintha valaki másé lenne, és nagyon jókat szórakozom rajta. díszpáholyból.
egész télen nem fáztam ennyire (kivéve, amikor leszakadt egy radiátor decemberben, ezért kikapcsolták a fűtést), most meg csak kucorogi a takaró alatt. bezzeg a finnugrok (a cseremiszek, a nyenyecek meg a rekonstruált alapnyelviek) nem fáznak, nekik jó meleg ruhájuk van rénszarvasból, medvéből meg sarkiróka-prémből.
hirtelen felfedeztem, hogy a finn egy létező nyelv (mármint eljutott a tudatomig, hogy az emberek Finnországban finnül beszélnek, és ezt nem csak a mi bosszantásunkra találták ki, mint a finnugor alapnyelv rekonstruált szavait a sose létezett hangokkal), van hozzá online szótár is, és ha beírom a háromszavas finn szókincsem (hal, fa, három), akkor kijön, hogy kala, puu, kolme , mint az olyan nyelveknél, amiknek eddig sem kételkedtem a létezésében. visszakerültem a valóság boldogító talajára, mit nekem már spiránsok és lokatívuszi t-k. ha találok zürjén és cseremisz online szótárt is, egészen meghatványozódik a lelkesedésem.
kedves időjárásmanók, a kertben szeretnék tanulni, intézkedjetek légyszi. köszi. (oké, tudom, máshol elviszi a házakat a víz, nekem meg csak egyszerűen elegem van a bezártságból. világgá akarok menni, de ha azt nem, legalább uszodába.) időnként elmerengve nézem a naptáram, ha csütörtökig valahogy kihúzom, akkor már csak a latex van, és egy egész hétig nem vizsgázom semmiből, hihetetlenül csudijó lesz.
odakint cudar idő van (zimankó!), idebent felesleges dolgokat magolok (többek közt a feltételezett alapnyelvi esetragrendszert cseremisz példamondatokkal), a két ablaktábla között pedig búslakodik az aloe verám. szeretem, ahogy átfújja ezt a pontszázéves kísértetkolikastélyt a szél, ha lenne nutellám, egészen babaarcú démon lehetnék itt. férfiszíveket úgyis szoktam összetörni, csak sajnos az enyém sem ússza meg.
elfogadhatatlanul kiütöttük magunkat ma éjjel, de pont ez a levezetés kellett, ez a tánc és ugrálás és kiabálni, hogy olyan már, mint egy menekülttábor, mindenki itt van, aki nem elég bátor . ritka, hogy itthon is jól tudom érezni magam. beszélgetések, teák és pingpong, végtelenül hosszú órák hajnalig, amikor minden lila, nedves és csicsereg. Beatlest rá. tegnap érzelmileg túlfeszített nap volt, például úgy megsértettem az angoltanáromat, ahogy harminchárom éves tanári pályája alatt még senki, megszüntették a gimit , és ilyesmi. talán mindig az ilyesmibe kerül a fontos. vállalhatatlanul elcsépelt már ez a dal .
reggel tíz óta gyakorlatilag folyamatosan bőgök, hónapok óta nem sírtam egyáltalán, mi van itt. az aloe verám, amit Macsektól kaptam valamikor, és velem lakik a koliban, egészen eddig nagyon rosszul érezte itt magát, és úgy láttam, hogy meghalt, ezért kiraktam az ablakpárkányra. azóta nagyon boldog, és olyan zöld, mint még soha - de azért most behoztam egy picit, nem hiszem, hogy repülni is szeretne. egészen elvadult. két önzés titkos párbaja minden egyéb.
azt álmodtam (bár álmokról írni nem menő ), hogy fonetikusan leírt palóc meg moldvai nyelvjárási alakokat tesznek elém, amiket ki kell mondani helyesen, mert ha nem sikerül, akkor beázik a db-szoba a pincében. mondjuk az álmomban már fel volt szerelve a függőágy. nincs is lekorlátozva a gondolkodásom. két zh lesz ma, alvás. (ez így hamis kép persze. csak olyan dolgokról, amik foglalkoztatnak [pl. van az a szabály a házinyúlról meg a lövöldözésről, ez a téma viszonylag érdekel], igazán nem lehet írni. pedig amúgy csudajó minden, hogyan is ne lenne, amikor ilyesmik történnek.)
úgy érzem magam, mint egy focilabda, megvolt a meccs, széttéptek a kutyák, lepisiltek a macskák, most már csak heverni az árokban, süttetni a foltjaim a napon, és hallgatni, ahogy nő bennem a fű. meg nyüzsiznek a bogarak, meg kúsznak a csigák. (az sem baj, ha esik, a csigáknak az a jó.) azért ez a konferencia nagy menet volt. elrakom tapasztalatnak, már ehhez is értek. (valamennyire.) most csönd lesz odalent a műhelyben, tea, dialektológia. ezt a hetet ki kell még húzni valahogy, aztán végre kezdődik a vizsgaidőszak.
lefeküdtem aludni tízkor, ahogy jó kislányhoz illik, de egy óra múlva simán magamtól felébredtem, és azóta is csak bolyongok. például megírtam az egész heti beosztandó angolleckém egyszerre, adtam dsarosinak testápolót, ha már így meglátogatott (de sajnos nem igazán tudtunk beszélgetni), feltörtem egy honlapot, és ilyesmi. én leszek a collegium bölcsészinformatikus köhögőszelleme.
anyunak küldeném, cserébe a tanácsért. egy kis varródani. Mohos falak közt, büszke omladékon, Egy romos, régi várban élt a démon, Kinek az arca sápadt babaarc volt, Karja köréd fonódó két lián, S míg vérszagot a szél süvítve hajszolt, Nutellát ő kenyérre kenve majszolt, Egy pillantása felperzselte szíved, És drapp méhecske volt a zokniján.
ma villamossal mentem iskolába, hogy ne ázzak meg, és mindenképpen meggyógyuljak, csak a bérletem nem vittem magammal (nem vagyok hozzászokva, hogy nálam legyen), úgyhogy hazafelé ledobott az ellenőr a negyvenkilencesről ( sosincs ellenőr, csak amikor én itthon felejtem a bérletem), amit viszont alapvetően nem bántam, mert a) rendes volt, meg is büntethetett volna, b) óriásit csavarogtam a Gellért-hegyen, hogy kiszellőztessem a buksimat. sikerült, meggyőztem magam, hogy ezek létezetlen problémák. csak egyetlen dologra szabad most koncentrálni.
ha attól az apróságtól eltekintünk, hogy mennyire köhögök, és én ezt már milyen végtelenül unom (meg a környezetem is), ez egy szuper nap volt. például elkezdtem tanulni szófajtanra (és már a 24. oldalon megcáfoltam a Magyar Grammatikát, nem lesz ez így jó, de szerintem a bicikli nem morféma), meg játszottunk az interaktív szökőkúttal a Kossuth téren (rajtam kívül mindenki borzasztóan vizes lett, én viszont most vigyázok magamra, hogy meggyógyuljak), aztán még leslattyogtam öt szintet itt a Collegiumban filmezni . (az elején arra gondoltam, hogy ez a srác túl sok Jack Londont olvasott gyerekkorában, aztán arra, hogy olyan nincs, én rengeteg Jack Londont olvastam gyerekkoromban, mégsem akarok kimenni Alaszkába egyedül, illetve akarok, de nem megyek. szóval tetszett ez a film, na. bár én szeretem az utazós filmeket.) most viszont rendet kell rakni, mielőtt hazajönnek a szobatársaim.