amikor otthon voltam, gondoltam rá, hogy magammal hozom a Gergő-könyveket, de aztán arra jutottam, hogy úgysem férnének el a polcomon, meg hogy én még erre nem vagyok kész. nem a birtoklásukra, hanem az újraolvasásra. aztán úgy alakult, hogy mégis újra kell olvasnom, felkavaró. hogyan adhat egy könyv ekkora biztonságot és mindenrendbenvan érzést. (ezekben a Gergő-könyvekben annyi év benne van, annyi karácsony előtt megkeresés és elolvasás, annyi nyár, annyi álomfogósdi, annyi újrakellolvasnom-éjszaka. és a Harry Pottert is nagyon szeretem, de azt újraolvasni egészen más, hogyan lehetséges ez.)
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések