ha csak arra gondolok, hogy utólag mennyire bánom, hogy mintagyerek voltam, és mennyi kiváló lehetőséget szalasztottam el a rosszalkodásra, pl. sosem mentem fel a rom tetejére, csak lyukasórákon mentem át sütizni a cukrászdába stb., már akkor is különösen zavar ez a rendőröket az iskolába kezdeményezés, de ha magamra mint leendő tanárra vagy szülőre gondolok, akkor kinyílik a bicska a zsebemben. ha egyszer rendőri segítséghez kellene folyamodnom egy probléma megoldásához, ott adnám vissza a diplomámat. ja, hogy még meg sem kaptam. megyek is szakdogát írni.
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések