ma hazafelé találkoztam vaddisznókkal, ilyenkor bánom, hogy egyszer csak megszűnök budai lenni. (előtte meg körbefutottam az omszkyt apámék kutyájával, és persze úgy képzeltem el a dolgot, mint a filmekben, hogy kocogok a parton, a labrador füle kecsesen lebeg, meg az én füleim is, na de ehhez képest 12 éves koromban felmentettek tornából, és azóta csak a buszhoz futottam olykor, úgyhogy a tókör egy borzasztóan játékos, ugrabugra korccsal, aki kb. olyan nehéz, mint én, tehát inkább ő diktálja a tempót, egyszerűen nem volt idilli. ja, eveztem is, hát az sem.)
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések