ázzon be a cipőm, ha még egyszer dupla harisnya nélkül megyek utcára. (végre itt az esős-ködös, 11 fokos londoni időjárás!) ma átköltöztünk a magyar nénitől a filippinó nőkhöz, megvettem életem első saját paplanját (Primark, 5 font - az ebédem 4 font volt), volt job interjúm a mekinél (nem fognak felvenni, nagyon sok friss diplomás magyar bölcsész áll náluk sorba, és ez nem vicc), meg kell találnom azt, amiben jobb vagyok, mint az átlagos bevándorló. hmmm.
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések